Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-15 / 217. szám
8* IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 15., szombat A MAGYAR KULTÚRA MŰHELYE Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum Szinte kizárólag rendkívül gazdag szakmai könyv- és folyóirat-gyűjteményéről ismert az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, kiállításairól — nem, pedig a könyvtár félmillió kötete mellett az intézmény több mint 25 ezer, a magyar iskola, a hazai oktatás, nevelés múltját, történetét, fejlődését dokumentáló tárgyi írásos és más emléket is őriz raktáraiban. Csak hát egy múzeum bemutatótermek nélkül olyan, mint hadvezér sereg nélkül; s az Országos Pedagógiai Múzeum ma Budapesten mindössze négy vitrinből áll az Országos Peda. gógiai Könyvtár keskeny folyosóján. Igaz, az OPKM működteti Ercsiben az Eötvös József Emlékmúzeumot, s így legalább a páratlan értékű Eötvös-dokumentumok méltó helyen vannak; s lesz majd három helyiségük Keszthelyen is, a lassan új- jáépülgető Festetich kastélyban. De mindez kevés vigasz. . . S ez annál fájóbb, mert az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum elődje múzeumként jött létre, 1877- ben. A népoktatási törvény elfogadása után gond- volt az iskolák taneszközökkel történő ellátása, s ezen volt hivatott valamiképpen enyhíteni az Országos Tanszermúzeum. A múzeumot azonban — a jelek szerint — a helyiséghiány átka végigkíséri; ugyanis folyton költözött: az egykori Pedagógiumból a Tanítók Ferenc József Házába a Szentkirály utcába, onnan a mai Képzőművészeti Főiskola épületébe és tovább. Közben — 1894-ben — feladata bővült, a neve Országos Tanszermúzeum és Pedagógiai Könyvtár-rá változott, s megkezdődött az itthonról és a világ minden tájáról a szakkönyvek, szaklapok, tantervek, módszertani és más kiadványok gyűjtése. A következő évszám 1922, amikor egy miniszteri tollvonással feloszlatták a szépen fejlődő intézményt. A krónika 1958-cal folytatódik, ekkor alakult újj,á Országos Pedagógiai Könyvtár néven, s később került ~a nevébe az . . .és Múzeum. Kétségtelen, az oktatásügy e nélkülözhetetlen műhelye hiánytalanul ma könyvtárként tudja ellátni feladatát. Az OPKM rendelkezik az országban a legteljesebb pedagógiai, nevelési, pszichológiai, ifjúsági szakkönyv- és folyóirat-gyűjteményei, is^- kolai vonatkozású tankönyves jegyzet-kollekcióval, s e témák határterületeinek irodalmával. A könyvtárat évente mintegy huszonötezren látogatják, a beiratkozott olvasók száma megközelíti a négyezret. Egy-egy évben csaknem negyvenezer a kikölcsönzött kötetek száma. s tizenötezret forgatnak helyben, az olvasóteremben. Az ország távolabbi vidékein élők előtt is „nyitva áll" a könyvtár; az úgynevezett könyvtárközi kölcsönzés révén például tavaly három és félezer kiadvány kelt útra. Nem lehet túlzottan magas azoknak az óvodáinkban, iskoláinkban működő nevelőknek a száma, akik ne lettek volna, vagy ne lennének valamilyen kapcsolatban az OPKM-mel. Ami pedig az egyetemi, főiskolai hallgatókat illeti, különösen vizsga- időszakokban ugyancsak kicsinek bizonyul az olvasóterem. Valóságos eldorádója a kutatóknak — s nemcsak a pedagógia, hanem az egyetemes magyar kultúra kutatóinak is — a könyvtár! Az iskolai tankönyv-gyűjtemény például ötvenezer darabra rúg; köztük van olyan, amelyből a diák Petőfi is tanulhatott. Évszázadokra visszamenő a nagy, híres alma materek évkönyveinek, vagy ahogy akkor hívták: értesítőinek a száma nyolcvanezerhez közelít; köztük a nagykőrösi gimnáziumé Arany kezeírásával. Sokezres az atlaszgyűjtemény, amelynek egyik legértékesebb példányát, az 1703-ban kiadott Hübner-féle Schul_Atlas-t éppen tavaly vette meg az OPKM egy pesti antikváriumban, 33 ezer 700 forintért. Minden lapja kézzel metszett és színezett. E könyvtári különgyűjte. mények jónéhány különleges darabja tulajdonképpen múzeumi ritkaság. Például ama 1808-ban kelt, kézzel írt Ge. ográphia-jegyzet, amelyből Széchenyi István tanult. Vagy azon, 1700-ban kiállított, s Bánffy György erdélyi kancellár kézjegyével ellátott útlevél, amely a külföldi egyetemekre induló diákot „mindenki jóindulatába’' ajánlja... Nem kevésbé érdekes olvasmány az 1800-as évek elejéről a híres pápai és a debreceni református kollégium tudós professzorainak levélváltása egy szökött pápai diák ügyében. Korántsem csupán a kutatók, hanem a legszélesebb közönség érdeklődésére is számot tarthatnának a korabeli iskolai oklevelek, meghívók, újraoltási bizonyítványok, tanári óratervek, vázlatok, tanmenetek a múlt században készült preparátumok, domborműves falitérképek, kvadránsok, limbusok is. Különösen gazdag az iskolai szemléltető eszközök köre. Az Eötvös Loránd tervezte fizikai kísérleti eszközökből például — amelyekből összesen tizenkilencet ismer a szakirodalom — hetet őriz az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. Elsősorban rajzokon, fényképeken maradtak fenn az iskolai formaruhák, egyenruhák, a híres iskolák egyensapkái, az eredetiket a jelek szerint, sajnos, nemigen őrizték, őrzik meg az emberek. Kedvezőbb a helyzet a jelvényekkel; ezekből az úgynevezett sapkajelvényekből és kitűző jelvényekből csaknem félezer van a múzeum “birtokában. Évszázadokat idéznek a különféle tolltartók, ceruzák, tollhegyek, tintásüvegek. (Ki tudja, talán ott van közöttük' bizonyos Megyeri nevű színész híres tintásüvege is.) S ha az emlékezet már alig- alig — a múzeum őrzi a palatáblát, a palavesszőt. Deregán Gábor Pósfai János: Mondd meg, jól csináltam? Szokolay Zoltán AKVARELL kimerészkedik spirális mészházából az ősz falióra diófa-dobozára gondol délelőtt az ember borostás áliához szorítja valahai születését zene piros pallóján lopakodna a szőlőhegy felé szálka szorult a hatalmas körömház alá fosztó csiganyálat húznak maguk után a piacra igyekvők az ablakban a muskátli csónaklakk-szagot áraszt távirat a szülőknek távirat a gyermekeknek falhoz támasztott létrák félrecsúsznak „Ablakodon benézett sokszor a halál, de nem mert ágyadba ülni, mert ott ültem én. .elolvasta egyszer, kétszer. Lángolt az arca. Nekem írta, róla» írta. Mintha én lennék ő, akit. . . „Ablakodon benézett sokszor a halál. ..” Hát persze. Amikor súlyos betegen feküdt napokon át. A láztól cserepes lett az ajka, kortyonként itatgatta vele a teát, s amikor a hideg borogatást a mellére rakta, reszke- teg kezével megfogta a kezét. — Mária — suttogta. — Meg fog gyógyulni a mérnök úr — mondta a nővér, és a hideg víztől hűvös tenyerét ráborította a beteg ember homlokára. — Olyan jó, maga olyan jó — súgta, és meg akarta csókolni a kezét. — ...... benézett sokszor a h alál, de nem mert ágyadra ülni, mert ott ültem én". Éjjel is gyakran benyitott a betegszobába, odament hozzá, megfogta a pulzusát, elidőzött egy kicsit a beteg ágya szélén, aki talán nem is aludt, talán ébren virrasztóit, és ilyesmin töprengett, amit másnap remegő kézzel papírra vetett. Két nappal később meghalt. A nővér vállát rázta a sírás: a halál erősebb volt nála. Hiába ült az ágya szélén. .. Sokáig gondolt a mérnök úrra, aki finom modorával arcának lágy vonásaival úgy vonult be közéjük, hogy az otthon lakói kivétel nélkül rajongtak érte. A kőfalig futó árnyas park elrejtette őket a világ szeme elöl. A kerítésen túl sínpár szaladt a végtelenbe, időnként elcsattogott rajta egy-egy vonat, s úgy hallatszott, mintha a szemközti hegy és az intézet között elnyelte volna a föld. Napsütésben kiültek a parkba. Tavasszal az apró bogarakat, ősszel a porosodó lombokat figyelték. S mikor már az utolsó faggyal a fa is levetkőzött, elnéptelenedtek a padok. Sétálni azonban még ezután is lejártak a kertbe, akkor is, amikor hóbundába bújt a világ. A gyermek- és fiatal évek apró szilánkjaiból rakosgatták össze történeteiket. Mária tudott róluk legtöbbet, neki mindent elmondtak. Mintha megérezték volna, hogy másképpen ragaszkodik hozzájuk. Súlyos kolonctól szabadultak, valahányszor kibeszélgették magukat. Fontoskodva emlékeztek: — Bizony, Mária nővér, ilyen volt az életem. Aztán öregségemre ide kerültem. . . Panzióban öregurak élete sem volt különb az övékénél. Maguk is tudták, mégis mindig fojtogatta őket valami. Többségük csak visszanézni tudott. Som bácsi volt talán az egyedüli kivétel. akinek gyára volt valaha Lő- rincen. Soha nem panaszkodott, mindig elégedetten dicsérte az otthont, mint aki világéletében arra vágyott, hogy ilyen környezetben élhesse öreg napjait. Som bácsi nevezte el Máriát anya- nővérnek. — Magácska olyan itt köztünk, mintha az édesanyánk lenne — mondta Máriának, aki sokkal inkább a lánya lehetett volna. Derültek rajta. Szerették Máriát, pedig ritkán ült derű az arcán. Inkább valami szomorkás harag felhőzte mindig. Aki csak felületesen ismerte, azt gondolhatta róla, hogy haragszik rá. Keskeny arcából aprón villantak a szemek, sasorra kemény, szigorú gyermekéveket sejtetett, s a homlokán egykét gyűrődés mindig látszott a fehér fityula alatt. De amikor megszólalt, felrepedt a szigorúság burka, s egyszeriben oldódni kedtek. A főnővérrel, aki jóval fiatalabb volt Máriánál, arról beszélgettek egyszer, melyikük jut majd hasonló sorsra. — Te még itt leszel, amikor én majd bevonulok az otthonba — mondta Mária. — Ne félj, nagyon fogok vigyázni rád — felelte a főnővér, és nevettek rajta. Mária senkit nem különböztetett meg a gondozottak közül. Egyformán szerette őket. De ha némelyikük el- ernyedt, órákig elüldögélt az ágyuk szélén, vagy kint a kertben, a levelüket hullató fák alatt hallgatta a történeteiket. Eszébe jutottak a saját szülei, akik ugyan már nem éltek, de akiket nem adott volna soha szociális otthonba. Pedig ő is tudta, hogy az életük itt szinte gondtalan. Ételük, italuk bőséges, puha párna a fejük alja. És mégse. A főnővér hívatta. Kövérkés, kopaszodó férfi ült az irodában. — Nálad volt a Gaál bácsi ugye? — Igen, nálam. — A fia vagyok — mondta az idegen férfi és bemutatkozott Máriának. — A nővér szó nélkül átment a saját szobájába, kis idő múlva hozta az elhunyt személyi iratait. A takarék- betétkönyvet, amelyben tizenötezer forintot őrizgetett idős Gaál Imre. — Tessék — mondta ősz szehúzott szemekkel, és szó nélkül kiment az irodából. Aztán jöttek a többiek. — Valamije csak volt az anyámnak — mondta kihívóan egy festett ajkú nő. — Elvinném, hiszen nincs tőle más emlékem.