Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-15 / 217. szám
6.. NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 15., szombat KÖZELEBB AZ ÉLETHEZ Cél: a hatékonyabb pedagógusképzés Beszélgetés az egri főiskpla új tanévéről (Fotó: Köhidi Imre) MŰVÉSZETI DÍJAS Két koncert között skálázni tanít (Fotó: Perl Márton) Az egri szimfonikusok hangversenyén minden tekintet, akaratlanul is. a karmester bal oldalán ülő férfi mozdulatait követi, ő az elsőhegedüs. Csak a teste van jelen. Minden ízével a zenére figyel. Arcán látni a muzsikát. Felcsattan a taps. A férfi ámultán pillant a közönségre, mintha mély álomból riadt volna fel. Lassan feláll, zavartan biccenti meg a fejét, mintha szégyellné az ünneplést. Radnóti Tibor hegedűművész az Egri Szimfonikus zenekar koncertmestere, az egri zeneiskola igazgatóhelyettese ez évben vette át a megyei tanács művészeti díját. Szeptember harmadtikán a magyar tanárképzés egyik „fellegvárában”, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskcr Ián is megkezdődött az új tanév. Ennek közérdeklődésre számot tartó jellemzőiről újdonságairól beszélgettünk dr. Szűcs László kandidátussal a felsőoktatási intézmény főigazgatójával. Rekordlétszám — Miről tanúskodnak a nyáron lezajlott felvételi vizsgák tapasztalatai? — Sajnos az annyira óhajtott, a mindannyiunk által remélt színvonalemelkedés egyáltalán nem következett be. A középiskolákból csak tizenhárom ifjú hozott hatvan pontot, itt viszont senki sem szerzett ennyit. Ügy vélem, ehhez a beszédes adalékhoz felesleges bármiféle kommentárt fűzrui. Elszomorító. de tény hogy a jelentkezők zöménél sem a szó\ sem az írásbeli kifejezőkészség — az utóbbi különösképp elgondolkodtató — nem javult. Ebből következik. hogy kollégáimra nem kis feladat hárul, hiszen, a hiányos útravalót mindenképpen pótolniuk kell a gólyákkal. — Mindig voltak ostromlott, illetve kevésbé kedvelt szakpárok. Az idén módosult-e a már megszokott helyzetkép? — A legtöbben — s ez már tradíció — a testnevelés. az angol, a történelem és a magyar iránt vonzódtak. s a legkevesebben a matematikával és a technikával párosított szakok iránt érdeklődtek. A földrajz—történelem és a biológia—kémia változatlanul „sláger”, holott ilyen változatok nem is rajtoltak. — Ügy hírlik: rekordlétszámmal kezdtek ■.. — így igaz. hiszen a le- velezősöket, valamint a budapesti SZOT-iskola levelező hallgatóit is ide sorolva mintegy 2700-an ültek az „egri iskolapadokba”. Ilyesmire a korábbi esztendőkben még nem volt példa. Nyilvánvaló — ezt kár lenne hangsúlyoznom —, hogy a mindennapi helytállás fokozott teherbírást követel munkatársaimtól, de határozottan állíthatom: a pillanatnyi nehézségeken valamennyiünket átsegít a szakma és főiskola szeretettel ötvözött hivatásérzete. Ha már itt tartunk, akkor hadd említsek örvendetes mozzanatokat is. Körülbelül öt-tíz százalékkal emelkedett a fiúk aránya, s ez az elmúlt évekhez viszonyítva kétségkívül jelentős előbbrelépés. Például: ilyen még nem volt. hogy az elsőéves kémikusok körében a gárda negyven százaléka belőlük to- borzódott. Gondok — közelről — Nem titok, hogy az elkövetkező időszakban gondok sorával kell megbirkózniuk. Hallhatnánk ízelítőt ezekből is? — Régóta szenvedünk a helyszűkétől. Ez akkor is igaz. ha az utóbbi másfél! évtizedben folyvást gyarapodtunk. Ebben az esetben azonban a sok is kevés. Jelenleg — oktatási, célra — tizenöt termet bérelünk. s még így is áldatlan állapotok uralkodnak több szaknál. Ezt konkrétumokkal is érzékelhetném. Akad olyan új belépő nevelő, aki a szűk tanári szobában már nem tud hová leülnij Nem csoda, ugyanis a 207 pedagógus hetente 2200 csak órarendi foglalkozást tart. Természetesen — lehetőségeinkhez képest — mindent megteszünk a meglévő gondok felszámolásáért. Oiömünk is akad. Ilyen például az. hogy a Leányka utcai városrészen elkészült a testnevelési tanszék épülete. A sportpályákhoz a kívánalmaknak megfelelő szociális blokkok csatlakoznak, így már a 30 éve áhított objektum teljes. A 2. számú gyakorló iskolában egy újabb traktus szolgálja a technikai foglalkozásokat. Az sem mellékes, hogy központi1 épületünkben hozzáfogtak egy kétszázötven személyes előadóterem kialakításához. Október elsején ind'ul a Berzeviczy Kollégium, illetve a Leányka utcai étterem teljes rekonstrukciója. illetve újjá- formálása. Az előbbiből sajnos az következik, hogy a megszokott létszámnál nyolcvannal kevesebb diákot vehettünk fel, azaz ennyivel többnek kell az igen drága albérleti megoldást választania. Ez kényszerhelyzet, de pillanatnyilag más kiút nem létezik, bízom abban, hogy a jelenlegi áldozathozatal a később feltétlenül megnyugtatóbbá váló helyzetet szolgálja. Új tantervek — Szeptembertől életbe lépett az új, a korszerűsített tanterv. Ettől a legtöbben — köztük e sorok írója is — azt várták, hogy a gyakorlati képzés végre rangjának megfelelő szerepkört kap. Miként vélekedik ön minderről? — Jó érzés arról beszélni, hogy teljesül ez az indokolt óhaj, A gólyák már az első hónapban — az egri oktatási intézmények segítségével — általános iskolába kerülnek. s találkoznak leendő neveltjeikkel. Tulajdonképpen öt féléves. heti egy órás pedagógiai-pszichológiai megfigyelés aktív részesei lesznek. tömbösített (havi 5 órás) megoldással. Hadd beszéljek erről egy kissé részletesebben! Az első évfolyamosok egyéni jellegű tevékenységet produkálnak: azaz egykét kisdiákot bíznak rájuk, őket karolják fel majd. A következő esztendőben csoportokkal, például őrsökkel, munkálkodnak. Az ötödik szemeszter a tapasztalatok összegzésének periódusa: ekkor írásban is rögzítik, reméljük maradandó jellegű élményeiket. Azt hiszem senkinek sem kell bizonygatnom: mennyire megkönnyíti ez számunkra a későbbi eligazodást, ugyanis olyan ismeretekre tehetnek szert, amelyeket sokrétűen kamatoztathatnak akkor. amikor véglegesen katedrára állnak, hiszen nem lesznek bátortalanok. bizonytalankodók. Úgy is fogalmazhatnék, hogy olyan adósságot tör- lesztünk. amelyre már rég szükség lett volna. persze csak akkor, ha ezt sikerül szervezésileg is jól megoldanunk. A tanárjelöltek egyéb szempontból is elégedettek lehetnek, mert megvalósult egy régi kívánságuk: á heti óraszám 35—37-ről 30 alá csökkent, ráadásul a vizsgák száma is kevesebb lett: az egykori 7—8—9 helyett most már általában öt a maximum. Ezek után bízvást fogalmazhatok úgy. hogy az idei rajt — a meglévő nehézségek ellenére is — jó légkörben zajlott le. s talán a feltételek is adottak lesznek ahhoz, hogy pedagógus- képzésünk az eddiginél is eredményesebbé, hatékonyabbá formálódjék. Valamennyiünk örömére .. . Pécsi István Friss diplomásként az Állami Operaház zenekara szerződtette. Világjáró turnék. ragyogó koncerttermek vártak rá. Ehelyett hatvani, majd egri állást választott. Most egy kitűnő, de mégiscsak amatőr zenekar élén húzza a vonót. — Tanítani akartam. Ez mindennél fontosabb volt. — Nem bánta meg? — Nem, bár ebben a szerencsének is része volt. Hatvanban megismertem karnagyunkat. Farkas Istvánt. Az ő hívó szavára jöttem Egerbe. Tizenhét éve ennek, s amire számítottam, az megvalósult. — Olyan zenekar tagja lehetek, melyben muzsikálni úgy is lehet, hogy amellett a tanításra is marad idő, és a közönség mégsem veszi észre, hogy tőlünk „amatőr” produkciót hall. Ez sikerült és más is. Olyan közösségre akadtam, melyhez jó tartozni. Sokan ezt nem tartják fontosnak, legalábbis a sikerhez képest. Én nem tudok egyedül lenni. Kell számomra olyan állandó közeg, amelyben megértenek. elfogadnak, és kellenek a hétköznapok is. amikor csillogás nélkül dolgozik értelmesen az ember. — .,Csillogásban” így is része volt. Évente 40—50 fellépésen tapsol a közönség, és hiába tartoznak az amatőrök közé, zeneértök profinak minősítik munkájukat. Legutóbb Finnországban a hidegvérű skandinávok székeikről felállva követelték a sokadik ráadást. Olyan művészekkel lépnek fel, mint Kocsis Albert, Rajaczki Benjamin. — Ez nagyszerű érzés, de aki közénk tartozik, fél a jövőnktől. Kihoztunk magunkból minden tartalékot. Innen tovább lépni nem tudunk. Viszont, ha nem fejlődünk. csak visszaeshet a színvonal. — Nincs megoldás? — Lenne, de az már túllép az amatőrség keretein. Néhány függetlenített tagra lenne szükségünk. Kellene a húzóerejük .*.. De nincs rájuk pénz. A színházhoz kerülés hozott volna megoldást, de az épület átadása csak a próbagondokon enyhít majd. — Térjünk át „kettős életének” másik oldalára: a pedagógusi munkára. Sok hivatásost indított el pályáján, de bizonyára nemcsak művészjelöltekkel kell foglalkoznia. Ismeri a hegedű minden titkát, és a nap jelentős részében skálázni tanítja a kétes tehetségű diákokat. — Bár többen lennének ezek a ..kétes tehetségűek”! Örömmel tanítanék még- egyszer annyit is. de nem vehetünk fel többet. Nem tudni. melyikükből lesz muzsikus, de aki más pályára megy. és „csak” a zenét szereti meg rjálunk. azzal érdemes foglalkozni. Különösen napjainkban fontos a zeneszeretet amikor a művészetek értése egyre kevésbé sikk. Tíz-tizenöt éve a szülők presztízskérdést csináltak a gyerekek zenei oktatásából. Ma sokan azt mondják: Töltsd fiam ennél értelmesebb dologgal az idődet, mert ebből nem élsz meg! Kicsit igazuk van. Sok kollégám fizikai munkát végez zenetanár létére, mert valahogyan meg kell élnie — Anyagiasodó világunk a koncertlátogatókat is elszippantja? — Ez nagyon összetett dolog. A közönségnek nagy része minden időben sznob volt. Kitűnő bizonyítéka ennek. hogy amikor a bérletes hangversenyek a színházból a dohánygyár kultúrtermébe kerültek, sok szmokin- gos, estélyi ruhás „zenerajongó” lemondta a bérletét, mert ott nem lehet olyan „előkelő” benyomást kelteni. mint a patinás környezetben. ök egy időre elmaradtak. A megszállottakat el sem lehetne kergetni, de a többiek... A munkások! őket sem magamutogatás i vágy, sem szenvedélyes belső igény nem fűti. Éppen őket veszítjük el. Szabad idejükben inkább másodállást keresnek, szűkös pénztárcájukból pedig nem áldoznak az egyre borsosabb belépőjegyekre. Nem volna szabad a művészettől azt várni, hogy bevételt is hozzon. Természeténél fogva „ráfizetéses”. Nagyabb dotáció keltene főleg a közművelődési tevékenységhez. De miből? Az igazgatóhelyettesi iroda falán kitüntetések sora díszeleg, a sarokban hegedű pihen, ő ül az asztalnál, és • tanítványokra vár .. . meg közönségre, nem is akármilyenre. Deák Mór: Mária volt 11113. Ráborultam. lassú mozdulatokkal közelítve a titkot, zihált, fáj. jajgatta, s húzott magába mégis, mint az örvény. Amikor lélegzetem fogytán elmerültem, sírni kezdett újra, fagyott arccal, mint a férfiak — könnyei nyomtalanul peregtek nyaka alá csúsztatott kezemre, hálásan, fölszabadító természetességgel: és én megrémültem, kapkodni kezdtem, kicsúszott lábam alól a talaj, mert eszembe jutott. hányszor-de-hány- szor megaláztam a szerelmet, hogy kitérhessek előle, hiszen amennyire szükségem lett volna rá. azt már nem lehetett elviselni; lealjasí- tottam. hogy most Máriától visszakapjak mindent, s hogy rajta keresztül bosszút álljon rajtam minden ölelés. Csókolni kezdtem én is, öntudatlanná sajduló ösz- szekapaszkodással, fáj, sóhajtott mélyről, torokhangon, fölkattintottam a lámpát, nézd, ziháltam a fülébe. s amikor elernyedve fölsikoltott, csak még inkább szorítottuk egymást, úristen, úristen, hányta-ve- tette magát lihegve, és hirtelen megéreztem, hogy semmit sem tudok adni neki ezen kívül, semmit abból. amit szeretnék. hát folytattuk, magunkat s a másikat kínozva, kíméletlenül. szelíden, ahogyan csak az elszakadás képes szeretni. mintha az egész életünk ebből az egyetlen éjszakából fénylene ki, ami — már tudtuk — megismételhetetlen. Ki vagy te. kérdezte. Megőrjítesz. Ki vagy te. kérdeztem. Megőrjítesz. Nem mertünk beszélgetni, beszélni magunkról, féltünk közel kerülni egymáshoz. De szép is ez így, suttogta maga elé. keserűsége búvópatakját rejtve. Nem feléltem, hagytam, hadd győzködje magát. A város, paneltüs- kéjű sündisznó. szuszogva aludt, neonokra szúrva az éjszakát. Hagytam. hadd győzködje magát — tudtam, nem lesz képes alkut kötni a lelkiismeretével, ami annyi-de-annyi ujjbegysze- líd éjszakát vett meg tőle a felelősség filléreiért. Mögém lépett az ablakhoz, átölelt. Éreztem. még a nevemet is kitörli majd az emlékeiből, s névtelen, arctalan. senki által nem ismert titka leszek a múltjának. Szeretlek, lehelte a fülembe, s bár sejtettem, hogy ez is csak a játék egyik szabálya, szívenütött. Egész éjjel nem hangzott .el ez a szó. s rettenetesen el akartam hinni. Nem bántam azt sem. hogy ezzel kiszolgáltatom magam neki. én is. fordultam feléje, s éppoly kétségbeesett ölelésbe • zuhantunk vissza, mint az elején. Még azt sem tudtam meg róla. mit dolgozik. A nevére sokáig emlékeztem, Mária volt, hosszú selymes haján a nap szőkén játszott a széllel, dudorásztam évekig, s ha a munkahelye valamelyik rendezvényére meghívtak. nem mentem el. Mit mondhattunk volna egymásnak? Félszegen, riadtan állt volna előttem, ha találkozunk. mint akit megkísért a múltja — s halot- taitól mindenki retteg... Fejfájósan, rossz kedvvel ébredtem. Vasárnap volt, ünnepi fény csiklandozta tüsszentésre az orrom. Mária bejött, tálcát egyensúlyozott a karján, s anyás mosollyal végigpillantva rajtam elém tette. Észrevettem. hogy kikészítette magát. szép volt, s elérhetetlenül távoli. Én már ettem, hárította el kínálásomat, de olyan jóízűen falatoztam, hogy megkívánta ő is. A reggeli befejeztével magamhoz húztam, ne. kérlek, ne. mondta, s hangja olyan színtelen, olyan fakó volt. hogy nem próbálkoztam többé. Végignézte. hogyan mosakszom, erőltetett vidámsággal történeteket mesélt, de benne sajgott már vibrálásában, hogy mielőbb mennem kell, hogy mielőbb egyedül akar maradni ismét, s kiszellőztetni emlékemet. Lekísérlek, ajánlkozott, nem. nem kell. szabódtam, de nem lehetett lebeszélni róla. Az utcán elhúzta a kezét: engem itt mindenki ismer. Akkor jó, mert engem senki. vetettem oda könnyedén, de a szellemtelen poén másodjára már nem sült el. Téged mindenhol mindenki ismer, fakadtam ki. csak én nem. Nem baj. nézeti maga elé, s engem úgy elgyengített, amit mondott, hogy meg kellett állnom. Hát ennyi, ugye?, támadtam rá, miért, mit akarsz, emelte föl ártatlanul a fejét. A hátralevő úton. a buszmegállóig, keveset szóltunk — nem pillantottunk egymásra, s még azt sem kérdeztem meg tőle. miért a távolabbi megállóhoz, visz. Ma már tudom. Nem akarta, hogy visszataláljak. Néha egy látszólag oda nem illő félmosoly talán az ajkán megidéz, néha talán engem ölel a párnájában. Néha talán szeretett volna találkozni velem — de én rtévtelenebb voltam nála is. Ha időnként, testetlen szomorúsággal, órákig nézem a galambokat etető nénikéket a téren, vagy a Mária volt-ot dúdolva a szél borzongását egy tócsa arcán — elmélyülten. szépen és bután, ahogyan csak jelentéktelen dolgokat szabad figyelni — eszembe jut, és fáj, hogy nem tudom, mi van vele. Sokáig, nagyon sokáig szerettem: de az idő kopog tovább, üllőn kalapács s nem tudom, mivé kovácsol, nem tudom, volt-e célja velünk. „Mária volt — csak egy szép női név — ez másnak csak ennyit jelentett. ..” (Vége) Sz. P.
