Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-15 / 191. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. augusztus 15., szerda 5* A FIÚK GYÖNGYÖSÖN DOLGOZNAK, AVAGY: Építőtábor — ha szakmai Régészkedők Ágasváron A B/30-as tégla 14,5 cen- tíméterszer harmincszor 25- ös. Hogy ez miért érdekes? Mert az elsős fiúk, neveze­tesen az egri 212-es Ipari Szakmunkásképző kőmű­vestanulói először a gyön­gyösi építőtáborban talál­koztak vele. „Odahaza” ed­dig csak kisebb falazó­anyagokkal dolgoztak. Most viszont a húsipari vállalat rekonstrukciójánál ez a szükséges tégla, amelyet szorgos kezek, reggel 8 órá­tól délután kettőig parancs­nokolnak egy sorba. — Kettős a haszon — ma­gyarázza a tábor vezetője, Pallagi Imre. — A fiúk be­gyakorolhatják a mesterfo­gásokat. miközben „világot „Tiszta kitűnő voltam’* látnak”, s egyben segítünk a vállalaton is. Nos, ennél tömörebben valóban aligha lehetne meg­fogalmazni a szakmai épí­tőtáborok lényegét. Azét a kezdeményezését, amely ugyan még csak néhány éves, de egyre világosabban látszik; beváltja a hozzá fűzött reményeket. — Az eredmények kézzel foghatóak — mutatja a mester széles karlendülettel. — Ami itt látszik, az szin­te mind a gyerekek mun­kája a nyár eleje óta. Apostol Attila egyik a legszorgalmasabbak közül. Nem csoda, hogy brigádve­zetőnek is megválasztották egy esztendeje. A szilvásvá­rad! fiú — kilenc társának élen járója — nem a szavak embere. Azt azonban szíve­sen elárulja, csak a falazást szereti, az adogatáshoz, csi- gázáshoz nem nagyon fűlik a foga. — Eredetileg úgy volt — magyarázza —, hogy lesz­nek segédmunkások. Azaz olyan fiúk, akik nem ebben a szakmában vannak, de itt, az építőben a kezünk alá dolgoznak. A gyöngyösi Vak Bottyánból kellett volna jön­niük, de valamiért a mi tur­nusunkról elfeledkeztek a szervezők. így mindent ne­künk kell csinálni. — Nagyon figyelnem kell a beosztásra — mosolyog a táborparancsok. — A fiúk ravaszkodnak. Attilának is az adogatás alól, pedig az sem megy magától. Naponta 400 tégla. Ennyit kell megmozgatniuk. Körül­belül a felnőttek teljesít­ményének 60 százalékát vár­ják el tőlük. Nem keveset, alaposan elfáradhatnak. — Azért annyira nem — tiltakozik Attila. — Munka után még lesz kedvem elsé­tálni a lányokhoz ... Ha pe­dig vége a tábornak, a Ba­latonnál fogom kipihenni magam. Van, akinek még akad egy pár nap szabadsága, mások viszont már a nyár elején letöltötték. A parádsasvári Bartos Szilárdnak még hát­raléka van a szakmai gya­korlatból. — Ha vége a tábornak, ugyanide jövünk vissza. Csak akkor már más lesz az elbírálás. Többet kell dol­gozni és osztályzatot is ka­punk. Én nem bánom, mert nagyon szeretem a szakmá­mat. Ez meglátszik a jegyein is, hiszen tiszta kitűnővel végezte az első évfolyamot. Kedvenc szórakozása is a kőműveskedés, otthon is szívesen segédkezik a roko­noknak, barátoknak. — Mostanában azért in­kább csak pihenek. Fél négyre érek haza, utána eszem, aztán tévézek. Nem­igen van időm az utazgatás után másra. A diákokat naponta hozza, viszi az autóbusz Egerből. örülnek neki, mert elnéze­gethetik a tájat. Igaz, így eltérően más építőiktől, ná­luk nincs szervezetten sza­badidős program. De az ügyesebbje megtalálja a módját a kikapcsolódásnak. — Munka után én még mindennap edzésre megyek — mondja Bódi Zoltán, a hét ácstanuló egyike. — A füzesabonyi futball-csapat- ban játszom negyedik éve. Kell egy kis sportolás a jó kondícióhoz. A másodikat végezte, s akárcsak a többiek, ő is elő­ször dolgozik ilyen formá­ban. — Jó, hogy egy kis pénzt is kapunk, 16 forintos óra­bért. Még nem tudom, hogy osztják majd szét. De az sem kutya, hogy gyakorol­hatjuk a zsaluzást, állványo­zást. Biztos, hogy hasznára lesz­nek az ismeretek, hisz nyár végére már elvállalta az ott­honi tető kiigazítását. — Ne tessék kifelejteni: finom a koszt! — teszi még hozzá búcsúzóul. — És min­dennel meg vagyunk eléged­ve. — Mi. is meg vagyunk elé­gedve — bólogat Gyenes Ferenc, az építkezés műve­zetője. — Ez a harmadik turnus, előttük a hatvani szakmunkásképzősök és a Hevesi Építőipari Ktsz ta­nulói voltak, összesen 84-en. A mesterségbeli tudás és az igyekezet nem volt egészen egyforma, — a legfiatalab­bak közül néhányan eleinte egyszerűen játszogatni akar­tak —, de mindent össze­vetve nagyon jól jártunk a táborral. A tanácsi építőipa­ri vállalatnak, ugyanis egy­szerűen nem lett volna mun­káskeze erre. Hogy mindez mekkora se­gítség forintban, azt még nem lehet tudni. De ma­gukért beszélnek a látottak. Németi Zsuzsa Aki Mátrakeresztesről a piros jelzésen haladva Ágas­vár alá, a Vándor-forrás­hoz ér, négy katonai sátrat pillanthat meg. Nem, itt nincs hadgyakorlat. Béke, csend van. A munka mára befejező­dött — kezdi a bemutatást dr. Kazári József főiskolai tanár, aki a tábort vezeti, és akit arra kérek, beszél­jen először e tábor történe­téről. — Az idén hatodik alkalommal szerveztük meg a tábort. Eddig Dormándon, Porosz­lón és három ízben Bél­apátfalván ütöttünk tanyát. Ágasváron tehát ez az első alkalom. — Hogyan jön létre egy ilyen tábor és egyáltalán kikből áll? — A Dobó István Vár­múzeum és a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola közö­sen hozta létre, és először csak néhány történelmi tu­dományos diákköri tag vett részt a munkában. Később egyre több hallgató kapott kedvet a dologhoz. Ezen a nyáron 21-en jöttek el: tíz lány és tizenegy fiú. — Ügy hallom, 15 forintos órabérért dolgoznak, nyil­ván nem anyagi okokból vannak itt. — Nem. A hallgatók túl­nyomó többsége történelem szakos, ezért érthető vonzó­dásuk a régészethez. És még valami: az ilyen tábo­rok alkalmával nagyon jó közösség alakulhat ki. Ba­rátságok (szerelmek) jöhet­nek létre. Remek a hangu­lat. Egyszóval: „buli”, ahogy mondani szokás. Nem vé­letlen hát, hogy többen, — magamat is belevéve — so­kadszor gyűlünk így össze és remélem, fogunk is még. A múzeumból két régész: Sz. Kállay Ágota és Szabó János József — ők egyéb­ként házastársak — segíti és vezeti a munkát. Ágotát kérdezem a kutatás tárgyá­ról és az eredményekről. — Itt most tulajdonkép­pen leletmentés folyik. A leletmentés olyan ása­tás. ahol még nem tudni előre, mi lesz, tehát nincs pontos bizonyosságunk az eredmény felől. Feltételezé­seink természetesen van­nak. Ezek szerint egy k^- bronzkori ház alapját ta­lálták meg az út építése során. Azon a helyen, ahol az ásatás éppen folyik, nagyrészt elszenesedett és leégett réteget találtunk. Ez egy ház alapja lehetet. Mellettük azonban felfedez­tünk normális színű (nem fekete) köveket is. — Hogyan kerülhettek ezek ide, a leégett rétegre? — Ügy gondoljuk, hogy e darabok a talajmozgások során lassan rácsúsztak er­re a rétegre. így valószínű, hogy feljebb hasonló tele­pülést találunk. Az ásatást rendkívül nehézzé teszi, hogy a talaj sziklás és emi­att a szokottnál lassabban haladunk. Besötétedik közben. Főleg a fiúk azok, akik sörözget- nek a tűznél. Zsolnay László a társaság WC-spe- cialistája. Ö volt a „kristály­palota” értelmi és gyakor­lati szerzője. — No, igen — válaszol. — Alkotásom hasonlít a meg­szokott faépítményekhez, nagy vonalakban, de ez az erdő felől nyitott, és csak elölről van takarás: fólia plusz papír. Előnye, hogy jól szellőzik. Viszont sokak szerint az űrtartalommal ba­jok lesznek. Kicsi lesz — állítólag. Szabó, Balogh, Csépányi mindannyian Zoltánok, ar­ról mesélnek, hogy van a közelben egy ornitológus (madarakkal foglalkozó) tá­bor is. Bólintanak. — A múltkor mosdani akartunk a patakban és hogy duzzasszunk egy kevés vizet, két nagy kővel elzár­tuk a patak útját. Ekkor ar­ra jöttek ők, az ornitoló­gusok (13—14 évesek) és ránk szóltak, hogy tegyük vissza a köveket eredeti he­lyükre. Mert: „a vízirigó nem szereti, ha megváltoz­tatják a környezetét!” Erre úgy meglepődtünk, hogy nem tudtunk mit mondani. Visszatettük. Hát, így tör­tént. Már csak néhányan ma­radunk a tűz körül. A tábor nagy része már al­szik. Másnap korán kelnek. A rádió azért még halkan szól. Benne Mike Oldfield, híres slágere, a Holdfény- árnyék. Igazán stílusos be­fejezése a napnak. Jó éjszakát... Havas András összeállította: Németi Zsuzsa — Halló! Itt a telep tu­dakozója ... Hogy hogyan lehet eljutni hozzánk? Na­gyon egyszerűen. Szálljon fel a kettes autóbuszra, menjen el a Nagy hídig. Aztán menjen jobbra a sa­rokig. Igen, igen, van ott egy kőfal. Na jó, kerítés. Nem, nem túl magas ... Szögesdrót? Van, de meg- rozsdásodott és megeresz­kedett ... Mit mond? Ah, hogy van-e cementünk? Épp most kaptunk... A zsákok a kerítés mellett fekszenek a zöld védőtető alatt. Persze, hogy van éj­jeliőrünk. Csak szegény Tódor bácsinak reumája van. Ilyen időben, amikor hol eső, hol hó esik, ki se mozdul a bódéjából. Ku­tya? Természetesen kutya is van. Az is olyan, mint Tódor bácsi, hamarosan végelgyengülése lesz! Ugyan, ki jönne hozzánk? Ebben az utcában egy lé­lek se jár! Építőanyagok? már mondtam egyszer, hogy ma volt szállítás ... Igen és deszka is ... Hogy mi­kor jöhet? Amikor csak tetszik! Tessék? Hogy én kedves kislány vagyok? Megismerkedni? Nos, én pontban tizenhat nulla nullakor végzek... Tes­sék? Hány éves vagyok? Na, de kérem! Ilyen kér­désekre nem válaszolok, ez szigorúan titkos. Jó, akkor a sarkon találkozunk ... Veronica Bertolli (Románia) (Zahemszky László fordítása) Amatőr filmes Avagy a kamera és aki mögötte áll Vasárnap délután hat óra. Ifjúsági Ház, tv-szoba. Ama- tőrfilm-vetítés. A kis ter­met érdeklődők csoportja tölti meg. Az egri Főiskolai Amatőr Filmklub alkotása­it látjuk. Feszült figyelem. Elgondolkoztató, majd han­gosan nevettető játék- és animációs filmek követik egymást. Készítőjük és az előadó: Nagy Zoltán. — Mióta filmezel? — Egy pár barátommal kezdtem 1977-ben, termé­szetesen még nagyon kez­detleges felszereléssel és sztorikkal. Aztán, ahogy teltek az évek, hála a fő­iskola nagy anyagi és tech­nikai támogatásának, egyre nagyobb felkészültséget kí­vánó, tökéletesebb filmeket készítettünk. Ezt bizonyítja a javuló operatőri, vágási és rendezői munka is. A baj csak az, hogy a barátok lelkesedése el-elmaradt, és sokáig egyedül kellett dol­goznom. Csupán ebben az évben sikerült új társaságot találnom a filmezéshez. — Kézenfekvő témákat dolgozol fel. Hogyan találod meg a jó filmes sztorikat? — A jó témák az utca kövén fekszenek. Csak le kell hajolni értük és befűz­ni a gépbe. Ennyi az egész. A munka csak annyi vele, amíg az ember bekínlódja a filmfelvevőbe: a keret, a sorrend, a képkivágás, a szí­nek kiválasztása stb. Per­sze, a sok téma között vá­logatni kell. — Milyen sokáig csinálsz egy filmet? — Ez az előbb említett •téma fajsúlyától függ. A Sandokán-paródia például — amely A MOKÉP je­lenti címen fut majd — három, nap alatt kapta meg a végleges formáját. A gyurmafilmet azonban há­rom hétig, mindennap reg­geltől estig készítettem, de akad olyan is, amely hóna­pok múlva lesz csak kész. — Sikereid? — Több díjat szereztem már a különböző amatőr­filmes fesztiválokon. A leg­nagyobb sikerem talán a Mosolygó Kamera, amely azt jelenti, hogy a humoros fil­mek kategóriájában az Ami­kor az álmok valóra vál­nak, című filmem országos első helyezett lett. De si­kernek könyvelem el azt is, hogy több amatőr filmessel együtt, országosan is elis­mert művészetet teremtet­tünk, amiről azonban a hoz­záértőkön kívül kevesen tudnak. — És hogyan találkozol a közönséggel? — A házi vetítéseken és a főiskolán félévenként tar­tott önálló esteken kívül ebben az évben már több meghívásos vetítést is tar­tottam, mint például itt, az Ifjúsági Házban, de az ál­talában kis számú közönség kevés ahhoz, hogy teljes ké­pet kapjon az amatőr fil­mekről. — A filmezésen kívül mi­vel foglalkozol a magánélet­ben? — A filmezéssel, ugyanis a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola oktatástechnika tanszékén oktatófilmeket készítek. így szerencsés em­bernek mondhatom magam, hiszen azt csinálom, amit szeretek. Csak azt sajnálom, hogy magamról, az élmé­nyeimről még nem forgat­tam, de a jövőben egy negyven statisztát megmoz­gató, úgynevezett művész­filmen kívül egy családi fil­met is tervezek, de erről ne áruljunk gl többet. — Sok sikert és a közön­ségnek jó filmeket kívánunk. Kürti Péter „Délután megyek a lányok­hoz” Ez mind az építőtáborosok munkája (Fotó: Szabó Sándor) GÖRBE TŰKOR Telefonos felvilágosítás

Next

/
Oldalképek
Tartalom