Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-14 / 190. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. augusztus 14., kedd f. Évszázados indóház Az ország ma is legnagyobb pályaudvarát, a Keletit egy évszázaddal ezelőtt, 1884. augusztus 16-án adták át rendeltetésének. A maga idején az egész Duna mentén a legnagyobb és legdíszesebb pályaudvar volt a klasszicista stílusú épület, s a hozzá tartozó fedett csarnok. A honatyák 1868-ban bízták meg az illetékeseket az új központi indóház építésével. A munkálatokhoz azonban csak 1882 tavaszán fogtak hozzá, s egy esztendőt vett igénybe az épületet tartó cédruscölöpök lesüllyesztése az akkoriban még mocsaras, városszéli területen (a mai Baross téren). A magasépítés elkezdésére 1883 tavaszán került sor, de őszre már tető alá is került a hatalmas épület. A pályaudvar vasszerkezetét a kor neves hídépítő mérnöke, Feketeházy János tervezte — ő álmodta meg többek között a szép ívű Szabadság-hidat is. A csarnokhoz illeszkedő eklektikus épület Rochlizt Gyula alkotása, az ötrészes, húsz méter széles, negyvenhárom méter magas, impozáns, reneszánsz mintázatú kapuzatot, továbbá az épület valamennyi kovácsoltvas díszítését pedig Jungfer Gyulának köszönhetjük (manapság ugyan csupán díszként szolgál a főkapu, mert az aluljáró rendszer 1969-es átadása óta az utasok többsége a „küszöb alatt” közlekedik). Száz év alatt a másfél kilométeres pályaudvar kétszeresére nyúlt, s az akkori 26 kilométeres vágányhálózat ötször akkora lett. A nyári forgalomban naponta 251 személyvonatot, köztük 33 nemzetközi expresszi indít és fogad a Keleti, ahol mintegy kétezer vasutas szolgálja a megannyi utast. Képünkön a jubiláló pályaudvart láthatjuk a metró megépítése előtti időből. Miksa, német—római császár 1565-ben készült csillagászati órája Nagy vertikális kör. A Keleti pályaudvar kupolájának főmfiszere volt. 1815-ben, az épület átadásakor már a helyén állt Kiállítás az időmérés történetéről Reprezentatív kultúrtörténeti kiállítás nyílt az Iparművészeti Múzeumban az időmérés történetéről — az Országos Műszaki Múzeum és az Iparművészeti Múzeum anyagából, valamint több közgyűjtemény, egyházi gyűjtemény, állami vállalat, intézmény és magánszemély által kölcsönzött műtárgyak sokaságából. Angol hajózási kronométer 1851-ből „Mj hát az idő? Ha senki nem kérdi, tudom, ha kérdezik tőlem, s meg akarom magyarázni, már nem tudom” — írta Szent Ágoston, az ókor végének jeles filozófusa. Az emberiség történetének szinte minden filozófusa, minden természettudósa, kutatta az idő filozófiai, illetve fizikai létért. Az ember már a történelem előtti korban is megkísérelte mérni, jelezni az időt: A görög mitológiában az idő megszemélyesítője Kronosz, aki a reneszánsz művészetétől napjainkig homokórával a kezében az idő múlásának jelképévé vált. Az idő természetes egysége a nap. Mérése különféle időmérő eszközökkel történik. A nap többszörösét naptárral, kalendáriummal, hányadosát, részeit pedig különféle rendszerű és rendeltetésű órákkal mérjük. A napot kezdettől fogva két részre, nappalra és éjszakára osztották. A kétszer tizenkét órás napfelosztás nyomai az időszámítás előtti XVI. századba vezetnek vissza. A perc és a másodperc is babilóniai eredetű. (Akkor csupán filozófiai fogalmat és nem mérhető mennyiséget jelentett.). A történelem során számos időmérő eszközt ismert, szerkesztett az ember. Napórát, homokórát, gépórát, konzolos, lábas, asztronómiai órát, kis- és nagy méretű időmérőket, toronyórákat, tengerészeti, elektronikai rendszerű és atomórákat. Az órákon kívül naptárakkal, kalendáriumokkal is megismertet a kiállítás, amely gazdagságával, sokféle igényt, érdeklődést elégít ki. —k— Csacska macskaságok nemcsak állatbarátoknak Mit gondol rólunk a macska? A nap nyugaton kelt fel A Marschall- és Bikini-szigeteknél történt hidrogénbomba-robbantás borzalmairól Nem túlzás, ha azt állítjuk, kortünet — sokak szerint — pedig már egyenesen kórtünet az állatimádat. Természetesen ki-ki tehetsége, azaz pénze és férőhelye szerint tart valamilyen kedvencet. Van olyan lakótelepi épület, ahonnan pintyek pityogása. máshonnan papagályok cserregése hallatszik, akárhogy is, de az utóbbi években a két- és négylábú kedvencek közül Őfelsége a macska yiszi el a pálmát. Vajon mi lehet az oka ennek a nagy népszerűségnek — kérdezik kissé fitymálva igen gyakran azok, akiknek ez az állat sem több, sem kevesebb mint bármelyik a környezetünkben élő, vagy csak éldegélő, de leginkább tengődök közül. Bár kissé furcsán hang-. zik. de csak az firtathatja aggályosán ezt, aki nem élt a macska társaságában ... Jól tudom, megállapításomból kissé kilóg a „macska- pracli”, s így nem is árulok tovább zsákbamacskát, vagyis nem kerülgetem a témát, mint a szóban forgó egerész koma a forró kását: én igen is kedvelem, sőt kimondottan rajongok ezekért a kissé szeszélyes, kissé kiszámíthatatlan, velünk, emberekkel szemben nem is csöppet gyanakvó (tegyük hozzá, joggal), de rendkívüli intelligenciával megáldott lényekért, amelyeket ki cicának, ki cirminek, babócának és mó- kicának és ki tudná még felsorolni hányfajta ica- micának titulál. De ha jól megfigyeljük, mindegyik becenévben valamiképp benne van a CICA. Természetesen mint zsák a foltját, mindenki megtalálja az egyéniségéhez illőt. A finom, elegáns hölgyek és művész széplelkekhez legjobban a perzsa szerájok túlfinomult eleganciájának képviselője, a limbes-lom- bos bundájú, lavórképű an- góramacska illik. A meditativ gondolkodók a buddhista kolostorok szent állatára, a sziámira esküsznek, de nem vetik meg a bohó- kásabb kék szemű burmait sem. Ám akinek a különleges egyedekhez nincs különösebb érzéke, sem bukszája, az beéri a közönséges tirke-tarka házi macskával is, amelyikből mifelénk a legtöbb akad. Ha tudnák, hogy ez sem afféle „mezei” szegény rokon, hisz ennek a fajtának az ókori egyiptomiak még varázserőt is tulajdonítottak. Jó pár ezer év eltelt, míg ez a Közel- Keletről átlábalt Európába... Sok híres és ismert személyiségnek volt „gyengéje" a macska. Mohamed próféta például még kedvenc kaftánjának az ujját is feláldozta a szúnyókáló pajti kedvéért. T. S. Elliot angol költő versben énekelte meg társaságának megejtő varázsát, Rudyard Kipling eredeti hangvételű meséjében arról ír, hogy miért nem lett az erdők és szavannák ura sohasem kezes háziállat. S egyik kedves azerbajdzsá- ni nyelvész professzor ismerősöm huszonhatszor négy puha tappancs topogá- sa közben írja összehasonlító nyelvészeti értekezéseit. Weöres Sándor költőnknek „élő sárga díván párnáját” idézi lénye ... Nekem meghittséget, családi békét, idillikus emlékeket juttat eszembe egy-egy puha surranó léptű, zöld szemű, kissé' nőszerű cirmos ... Süvölvény suhanc korom legszebb nyarait egy Vas megyei faluban töltöttem, — nagyszüleimnél, s onnan ered életreszóló szimpátiám is a macskákkal. Az ottani Kacor királyok igencsak helyre legények voltak. Esténként a lucerna- és bazsalikomillatot árasztó ágyban nem győztem ide-oda forgolódni, mivel a két éjszakai vadász a padláson rabló-pandúrt játszott a terményt dézsmáló egerekkel. Reggel aztán szépen a tornácfeljárón várt a trófeagyűjtemény. Sorba voltak rakva az „elesettek” Buci — mert tréfás kedvű öregapám így hívta az idősebbik kandúrt — kipödört bajusszal langyos tehéntejre szomjasan várta az elismerést. Első alkalommal én jó nagyot orditottam. mert úgy megijedtem ettől a bizarr látványtól. — No, hisz szeginy — mondta az öreg igazi Vazs megyeiesen, — te sem lo- pod be egyhamar magad a lesmester szívébe — mert arrafelé így nevezték a macskát. Igaza volt. Jó időbe telt, míg a két. szőrös lelkű, goromba iromba „befogadott”. Azután menynyi szép emlék fűződött hozzájuk .. . Nem győztem ő uraságáé- kat várni azokon a hosszú téli estéken, amikor a frissen esett puha hó vattacukorként borult a falusi házak tetejére. A két kószáló komótosan ballagva tért meg az esti szélkakas melletti macskatanácskozásból. De jó is volt kesernyés, füst szagú tűpárnához hasonlító pofácskájukhoz dör- gölőzni... ! Furcsállták is feltörő barátságom e túlzó bizalmát. Ők sebtiben rátelepedtek a nyerges tűzhelyre, vagy a sokáig meleget adó búbos kemence padkájára. Ott lehetett csak igazán doromboló macskaálmot aludni... De nem hiányoztak a különböző cirmosok a városi otthonokból sem. Helyet kaptak a kandalló melletti kis szőnyegen, vagy zsámolyon, s halk „rokká- zásuk” kíséretében folyt az álló hangulatlámpák szűrt fénye mellett az esti diskurzus. Lassan-lassan már elfeledjük mindezt. Nemcsak az emlékek, hanem a vérbeli házi macskák is nosztalgiává devalválódnak. Bérházak keringőin jó pár jószág felborzolt szőrrel, görbe háttal áll, mint a boszorkányok macskája. Szeszélyből elcsapottak keserves miákolása hallatszik a lakótelepek hulló szőrű pamacsra emlékeztető gyepei felől. S az iciri-piciri kis macskáknak felbontatlan tejeszacskót vetnek, mondván: — Van annak éles foga, rágja ki ... Megfogyatkozott türelmünk a passzióból tartott állatok iránt is. Ügymond, kivedlettek a szokásból, mint megannyi más. Mert ki süt manapság sült krumplit sütőben, hová lettek az esti guzsalyfonás melletti mesélések, hová tűntek a nyerges tűzhelyek, a boszorkányos és szemmel verős adomák ... Hűtlenekké váltunk hozzájuk is. úgy mint a szenvedélyes pipás kihűlt csibukjához. Eltűntek a szép szokások, úgy, ahogy a hunyorgó petróleumlángot felváltotta a nyers neonfény. Azért teljesen még sincs ez így jól. Már csak azért sem. hogy ezek után mit gondol felőlünk például a macska ... ? Soós Tamás A kilencvenkilenc tonnás japán halászhajó a HUKUR- JU MARU (Boldog Sárkány) a tonhalászat befejezése után, útban volt hazafelé. 1954. március 1-én, korán reggel a Marschall- szigetekhez járt közel. Aikicsi Kubojáma, a 39 éves rádiótelegráfus éppen kollégáival csevegett a reggeli után, amikor a látóhatáron egy vörös golyót pillantott meg. A kajüt kerek ablakából úgy látszik, mintha a nap kelne fel — mondotta Ta- kagi, de ez a nap nyugaton látható. A különös csillogásra a hajó személyzete a fedélzetre tódult, és távolról valami félelmetes robbanás zaja hallatszott, de a fény lassanként elhalványult. — Hetedikén mindnyájan éreztük, hogy fáj a szemünk. Ó, valami esik!... de hiszen ez fehér? Ugyan mi ez? így beszéltek néhányan és feltették a szemüvegüket, mások mélyen a szemükbe húzták sapkájukat. Három nap után észrevettük, hogy arcunk megfeketedik. Ket- ten-hárman hasmenésről panaszkodtak. Két hét eltelt és Jaizuba, a hazai kikötőbe való érkezés előtti napon, mindnyájan összegyűltünk a gépvezető szobájában. Az estét csevegéssel, vidáman töltöttük el. Közülünk egy a fejét va- kargatta... és íme a keze tele lett hajjal. Természetesen nagyon csodálkozott. Miért van ez? Mások is megpróbálták kihúzni a hajukat és az nagyon könnyen kihullt. Mindnyájan meggyőződtünk tehát, hogy a hajunkat fájdalom nélkül ki tudjuk húzni. Mindenesetre ez a dolog rettenetesen meglepett bennünket. Beérkeztünk Jaizuba és elfelejtkeztünk a néhány nap előtti nyugtalanságról, az arcunk megfeketedésé- ről és a hajhullásról. Hazaérkezésünk után nemsokára megtudtuk, hogy a mi hajónk áthaladt a legborzalmasabb hidrogénbombarobbantás területén. A nyugaton felkelő nap, amiről mi így vélekedtünk, nem volt egyéb, mint a BIKINI- és MARSCHALL- szigeteknél történt robbantás fénye. Egy pár nap után Kubojáma és néhány társa magas lázzal megbetegedett. Hajuk színe a haj gyökerénél gyakran változott fehérre, majd violaszínűre. A betegek közül a két legsúlyosabbat bevitték a tokiói kórházba további kivizsgálásra. Ez az ügy felrázta az egész'népet. A japánok már jól tudták, hogy milyen borzalmas volt az atombombázás Hirosimában és Naga- szakiban. A fehér hamu, amiről a hajósok beszéltek, semmi más nem volt, mint „a halál hamuja.” A hajó rakománya szennyeződött volt, mert a vizsgálat radioaktivitást mutatott ki. Az országban széles mozgalom indult meg az atom- és hidrogénbomba-robbantás ellen. Kubojáma meghalt, itthagyta feleségét, négy gyermekét, szüleit. A nép felháborodása nőttön nőtt. Nagyon sokan megértették áz országban, de szerte az egész világon, hogy a népek közös összefogása tudja csak megakadályozni a > szörnyű pusztulás és tömegszerencsétlenség veszélyét. Az egész világ békeszerető népeinek mindig emlékezniük kell erre a borzalomra. BÉKE című ESZPERANTÓ újságból fordította: idős Zakar János A Toldy gimnázium műszere a pontos dél meghatározására 1855-ben készült. A pontos delet az iskola emeleti erkélyéről leadott puskalövéssel jelezték A kiállítás részlete (Fotó: Hauer Lajos felvételei — KS)
