Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-17 / 166. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. július 17., kedd S. Kétszer megtalált nyelvemlék Königsbergi Töredék Nemzeti értékeink sora nem szűkölködik, regénybe, sőt gyakran rémregénybe illő fejezetekben, ahogy maga nemzeti történelmünk sem. Tatár, török dúlta kolostorainknak, templomainknak nemcsak arany- és ezüstkincsei, ötvösremekei szóródtak annyiszor sza- naszéjjel, hanem a nyelv fölbecsülhetetlen kincseit őrző kéziratos könyvek, a kódexek is. Bécsi-kódex, Müncheni- kódex, Könisbergi Töredék, Dubnici Krónika, Nikols- burgi Rovásábécé — az elnevezések is jól mutatják nyelvemlékeink szétszóródását, vándorlását. Nemrég a régi Dalmácia (ma Jugoszlávia) egyik kolostorában, Sibenikben bukkant föl a XIV. századi becses nyelvemlékünk, egy magyar nyelvi könyörgés. Gyakran kétszer is föl kellett fedeznünk egy-egy nyelvemléket. Ilyen a Kö- nigsbegri Töredék is, a Halotti Beszéd (Latiatuc fe- leym...) után korban a második szövegemlékünk, amelynek örvendetes újra- fölfedezéséről a napokban vehettünk hírt. Maga az első fölfedezés sem ment simán. Nem is az eredeti kódexben fedezték fel a becses nyelvemléket, hanem egy latin nyelvű kódex kötésében: a XIV. századi könyvkötő szabdalta szét a számára érthetetlen, idegen szövegű lapokat, egyetlen oldalt hagyva meg csak az ún. „védőlevél”-ül a bekötött kódex elején. A szétszabdalt XIII. századi magyarországi eredetű kódexről azt tudjuk, hogy 1393-ban már Boroszlóban — a mai Wroclawban — volt. (A magyar nyelvemlék többi részét, a hiányos szövegű pergamen csíkokat, a Königsbergi Töredék Szalagjait — a bőrkötés alól később áztatták ki). Az első fölfedezés jó százhúsz éve, 1863-ban történt, ekkor tűnt fel a latin kódexet tanulmányozó H. Franz Hipler königsbergi káplánnak a fura idegen nyelvű szöveg a kötet védőlapján, s fölhívta rá a könyvtár igazgatójának, Julius Zachernek figyelmét, aki nem tudván megfejteni, milyen nyelven lehet írva a furcsa kilenc sor, lemásolta s elküldte barátjának, August Friedrich Pott- nak, a hallei egyetem nyelvész-professzorának. Az általános nyelvészet tanára már észrevette, hogy itt a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó nyelvről lehet csak szó, s megküldte Altemburg- ba, Johann Gabelentznak a híres urál-altaji nyelvésznek, aki felismerte a kilenc- soros szöveg magyar eredetét, s meg is küldte a német fordítással együtt Pott- nak. De nemcsak neki: mivel 1858-ban a Magyar Tudós Tárasaság — az Akadémia — külső tagjául választotta, hálából Akadémiánk titkárának, Toldy Ferencnek is elküldte, s ő mindjárt 1863-ban ismertette is azt „Ó-magyar nyelvemlék a XIII. századból, s a magyar nyelv fejlődési korszakai” címmel. Ugyancsak ő indítványozta, hogy az akkor felfedezett fontos nyelvemlék a Königsbergi Töredék nevet kapja. A tudósok később a XIV. század derekára tették a nyelvemlék eredetét, az idő azonban az első ismertetőt igazolta: a Szűz Máriát magasztaló versszerű részlet (föltehetőleg egy nagyobb Mária-legenda része) az 1200-as évek első évtizedeiben keletkezhetett, megelőzve a XIII. század végére tehető Ó-magyar Mária-si- ralom szövegét, amely nemrég tért haza a leuveni (lö- weni) egyetemi könyvtárból, Belgiumból, ahová német jóvátételként került az I. világháborúban elpusztított könyvtár anyagának pótlásakor. (A jóvátételi bizottság egy müncheni antikváriumtól szerezte meg, tulajdonosa Toscanában vásárolta a magyar verset őrző kódexet.) Sí Jtt kapcsolódik valamelyest a két nyelvemlék története: a Königsbergi Töredék a II. világháború viharában tűnt el, s bukkant föl utóbb, hogy most talán visszatérhessen maga is legutóbb helyére. A Magyar Irodalmi Lexikon 1963-ban még azt írta, hogy „A nyelvemléket a ka- linyingrádi egyetemi könyvtár őrzi”. Kalinyingrád lett áz egykori Königsberg neve, amikor a Szovjetunióhoz került.) Kiderült azonban, hogy ez megalapozatlan föltevés volt: a frontok közeledvén ugyanis a németek igyekeztek menteni a königsbergi könyvtár értékeit, egy részüket tengeren át, hajón elszállították, a többit vidéki kolostorokban, udvarházakban rejtették el, s a hat rejtekhely közül három Lengyelországba került a békekötéskor. Az elmúlt • év decemberében közölte a Varsói Központi Régi Levéltár igazgatója a magyar kutatókkal, hogy a becses magyar nyelvemléket megtalálták Torun városában, a Kopernikusz Egyetem Könyvtárában! A négy magyar nyelvű szalag azonban, amelyeket a háború előtt üveglapok közé zárva őriztek, egyelőre lappang. Reméljük, hogy hamarosan a szalagok is hazaikerülnek. Szilágyi Ferenc Erdei mesterségek Akik országjárásuk során végigbarangolják az Északiközéphegység — nevezetesen a Mátra, a Bükk és a Zempléni-hegység — vidékeit, itt- ott szénégetőkkel, mészke- mencékkel is találkoznak. Ha pedig bepillantanak egy-egy falusi portára, láthatják, hogy milyen sokféle saját faragásé faszei-számot használ még ma is a gazda. Mindez azért van így, mert az említett tájakon hosszú évszázadok óta az erdőségek adtak kenyeret az ott élőknek. Megművelésre alkalmas terület kevés 'lévén, szinte csak a fa kivágásából, feldolgozásából éltek. A jobbágyi világban úgynevezett faizás jog szabályozta az erdők használatát. Ennek értelmében a jobbágyok annyi erdőrészt vághattak ki, amekkora a telkük volt. A jobbágyfelszabadítás után azonban már közös használatot rendeltek el: általában egy falu népe alkotott egy közbirtokosságot. A terület elosztása a legtöbb helyen nyilazással történt, vagyis úgy, hogy annyi nyilat — pálcikát, kis falapot — készítettek, ahány erdőjog volt, és ki-ki a maga szerencséje szerint húzta ki a számozott fadarabkák egyikét. Ez a sorsolás évente ismétlődött. A legősibb és a legkevesebb szakértelmet igénylő erdei munka nyilván a favágás. Ezt eredetileg csak azért űzték, hogy egyrészt legyen tüzelő, másrészt, hogy gerendákat, léceket faraghassanak az építkezésekhez. A XVIII. századtól kezdve azonban a favágás is, mondhatni, iparrá növekedett, mert ekkortól kezdtek működni a vashámorok és az üveghuták. Ezek melegítéséhez pedig mind több és több égetnivaló kellett. (Regécen 1698-tól, Párádon 1708-tól működött az üveghuta.) A favágással együtt aztán a feldolgozás más mesterségei is virágozni kezdtek. A mind többfelé megnyitott bányákba például bányafák kellettek, a szőlőtermesztéshez pedig karók és hordódongák, a gazdálkodáshoz nyelek a kézi szerszámokhoz. A mátrai, a bükki és a zempléni férfiak szinte kivétel nélkül jártasak voltak ezeknek a készítésében, és alig akadt olyan ház, ahol ne lett volna faragószék. A falvak — mai szóval mondva — sok helyütt szakosodtak. Amint azt dr. Petercsák Tivadar néprajzkutató egyik dolgozatában említi, a gyöngyös solymosiak leginkább jármot, talicskát, a szuhahu- taiak szövőszéket, a noszva- jiak háti kosarakat készítettek zömmel és már-már mesterfokon. Ha foglalkozásszerűen ma már kevesen is űzik ezeket az iparokat, a faragó tudomány máig él; az említett hegyvidékek lakói közül sokan most is maguk fabrikálják szerszámaikat. Az üveggyártáshoz nemcsak sok-sok tűzifa, hanem hamuzsír is kellett. Ezt a szert is az erdő adta, mégpedig a következő módon. A bükkfát hamuvá égették, majd nagy fakádakban kilúgoztak, öntöttvas üstökben kifőzték; ezután már csak fehéríteni kellett. Egy időben — a XVIII. század táján — oly nagy tömegű hamuzsírt állítottak elő Észak- Magyar országon, hogy még külföldre is jutott belőle. Hamuzsírt főző erdei embereket ma már nemigen látni, de annál inkább űzik még mesterségüket a mészégetők: boksáik itt is, ott is előtűnnek. Hogyan készül egy ilyen alkalmatosság? -Legelőbb gödröt ásnak; abban fölhalmozzák a mészkövet; amikor elkészül a rakás — olyan ez, mint egy kisebb szénaboglya —, kívülről betapasztják, és alágyújtanak. Pontosan hetvenkét óráig kell a tűznek égnie, hogy a felizzott kőből a széndioxid eltávozzék, és jómész- por keletkezzék. Ugyanígy máig űzött mesterség a szénégetés: ezt nemcsak kisiparosok, hanem az erdőgazdaságok alkalmazottai is gyakorolják, hiszen a jó faszéin keresett exportcikk. A gyertyán és a bükk ölfáit szintén boglyaszerűen halmozzák fel — 45—50 köbméternyi fa kerül egy úgynevezett miiébe —, majd lombokkal befedik, végül az egészet leföldelik. Az alágyújtós után legalább tíz napig kell a jövendő faszénnek odabent izzania, hogy súlyának négyötödét elvesztve jól kiégjen. A falepárlásnak e szilárd termékét — amelynek hamutartalma legföljebb 1— 2 százaléknyi lehet — zsákokba rakva szállítják. Az idő múlásával, persze egyre kevesebben élnek az erdőből; az említett foglalkozások fokozatosan kihalnak, a szerszámok múzeumi tárgyakká nemesednek. Van is már egy olyan közgyűjtemény, amely a fával birkózó, azt forxnálgató ember lakhelyeit, a szénégetők kalibáját, a mészégetők kunyhóját — és természetesen a kézi alkalmatosságok egész sorát őrzi: a szilvásváradi erdészeti múzeumban tekintheti meg a látogató ezeket. Akác László Tally a emlekei Tállya is egyike azon községeinknek, amelyek valamikor a középkorban városi kiváltságokkal rendelkeztek, de a későbbi mostoha körülmények és az újabb kori kereskedelmi útvonalak módosulása miatt visszacsúsztak faluvá. A Szerencstől tíz kilométerre északra fekvő község ma kiesik a fő forgalomból, s ezért kevéssé látogatott. Pedig érdemes ott körülnézni, különösen annak, akit érdekelnek a múlt még látható emlékei. A • község szélén, a régebbi Várhegyen, a mai Övárdűlőn valamikor vár állott, amelyet a tatárok megostrómoltak, de bevenni nem tudtak. A múlt században még nágyarányú romjaiban volt látható, ma már álig maradt belőle valami. Ugyanígy tűnt el a közelében állt Mekets-vár- is, amely a tállyainak valamiféle véd- műve lehetett. A következő, az ostromlók részéről sikeres várvívás Zsigmond király idejében zajlott, amikor az ellene fölkelt nagyurakkal, többek között a tállyai Czudarokkal és Deb- rői Istvánnal számolt le a király híve, Perényi Péter. A vár, a hozzá tartozó Tály- lyával és uradalmakkal ezután többször cserélt gazdát. 1500-tól a Szapolyai család birtokolta, mígnem Izabella királyné 1551-ben át nem adta Ferdinánd királynak. A vár a török hadjáratok alatt kezdett pusztulni, mert a pénz fontosabb erősségek korszerűsítéséhez kellett. Míg a vár omladozott, a község polgársága egyre gyarapodott. Különösért a kitűnő tállyai borok révén. Ez időtől emlegetik az oklevelek Tállyát városként. A fellendülést a XVII. század hozta, amikor 1631-ben a király vásártartási szabadalmat adott a városnak, és a tály- lyai polgárokat a regéci ütközetben tanúsított vitézségükért mindennemű adó- és terhek viselése alól felmentette, és Szent Mihály napjától Szent György napjáig terjedő időre szabad bormérési jogot biztosított számukra, négy kocsmában, azzal a kedvezménnyel, hogy a csapszéket mindig oda helyezhetik, ahol boraik a legnagyobb kelendőségre számíthatnak. Mindazonáltal a földesúr jogának elismeréséül évente két hordó bort voltak kötelesek átgörgetni az éppen akkori földesúmak. 1633-ban például Eszterházy Miklós nádornak, 1647-től pedig már I. Rákóczi Györgynek és feleségének, Lóránt- ffy Zsuzsannának. Ebben az időben a várost kőfal övezte, amelynek két főkapuja volt. A falakat 1763-ban még alaposabban felújították, de azután a XIX. században megkezdték lebontásukat. Köveiből épült többek között a város iskolája. Súlyos kárt okozott Tállyán az 1810. évi tűzvész, amelynek 180 lakóház, két templom és a városháza a teljes városi levéltárral esett áldozatul. A Rákócziak emlékét egy kúria és egy kastély, őrzi. A kúriát Rákóczi Zsigmond építette 1591 körül, miután felesége ráíratta itteni birtokát. A mellette álló Rá- kóczi-kastély későbbi, barokk épület. A két Rákóczi- ház alatt terebélyes pince- rendszer rejtőzik, alagútjai a katolikus templomig is elvisznek. Hogy nem csupán a jeles borokat tárolták bennük, hanem menedékhelyül is szolgáltak, arra a pince konyhájának füstös szelelő- nyílásai és a csillagboltozatos terem a bizonyíték. Tállyán gyűltek ősszé ' I. Rákóczi Ferenc hívására 1670 tavaszán a Wesselényi- összeesküvéshez csatlakozott tiszántúli vármegyék küldöttei tanácskozásra, itt tartott gyűlést 1683 nyarán Thököly Imre, és 1708-ban pedig II. Rákóczi Ferenc rendelte ide november 22-re Lavotta síremléke Tállyán a közeli vármegyék küldötteit, hogy megtárgyalják, miként folytassák a harcot a trencséni csatavesztés után. Innen vonultak aztán át Sárospatakra, ahol a híres halálos ítéletet hozták Be- zerédi Imre és Bottka Ádám fejére. Tállyán járva érdemes még megnézni a három templomot (a középkori eredetű, katolikus templomban egy Maulbertsch-oltárkép van), az árkádos, barokk Postaházat, amely valamikor kolostor volt, majd kisétálni a falu szélén hallgató temetőbe. Itt hajdan díszes, ma jobbára roskadozó kripták, mauzóleumok regélnek a régiekről. Itt nyugszik az 1820- ban elhunyt, híres magyar zeneszerző és hegedűs, Lavotta János. Síremlékét 1831- ben állítatta Üjfalussy Mihály. Dr. Csonkaréti Károly Szénégető mile; oldalához támasztva fagereblye és -létra ★ Ilyen kunyhókban húzódtak meg a mészégetők (Székely Péter felvételei)
