Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-13 / 163. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. július 13., péntek 4. D világ látszólagos esetlegességei Blaskó János egri tárlatáról Madách idézése Befejeződött a tábor Amatőr képzőművészek Nagykökényesen Blaskó János tizennégy munkáját hozta el az Ifjúsági Ház galériájába. Ez a legutóbbi évek terméséből vett válogatás, és így fel- és bemérhetővé teszi azt a világképet, azt az alkotói magatartást, amely a művészt ma jellemzi, ahogyan elkülönül a stílusirányzatoktól; ahogyan azt a bizonyos belső, lelki építkezést folytatja; ahogyan jelrendszerének szilárdságát fejleszti. Blaskó János nem a természetet festi meg. Nemcsak azt adja vissza, amit meglát. Jellemének, egyéniségének apróbb-nagyobb, de szeretetre és megismerésre méltó nosztalgiáinak megfogalmazásához sajátos jelrendszert termelt ki magából. Éppen azért, hogy világosabbá tegye, mennyire az elmélkedés, a gondolatok, a befeléfordulás, olykor a társasmagány utasa ő itt közöttünk. Ha jól tapogatódzunk, en-. nek a jelrendszernek az alfája a négyzet, ez a csodálatosan szerkesztett szabás lyosság, amelyet valamikor az emberi idő kezdete táján a homo sapiens megteremtett. Annyi bizonyos, hogy elénk tett alkotásaiban a különfajta színű, nagyságú négyzetek mindig is őt jelentik, A szemlélődőt, aki őrhelyéről kiles, kilát a világba és a világra, hogy észrevegye az okokat, az izgalmakat, amelyek a belső élmények kivetítési lehetőségeit sürgetik. Ez a folyamat mintegy belső kényszer, a szűk út, a rávezettetés az alkotás pillanatára. Ezek a megkeresett, felkutatott nyomok adják ki az igazságot. Vegyünk egy táblát a kiállítás anyagából, a Műteremben címűt. Amit itt láttat a művész, az a műterem, annak fala, a művész előtt a festőállvány, körülötte különféle, de szoros mértani kölcsönhatásban lévő szerszámok, szerkezetek, látszólagos esetlegességek. A művész nem látszik testi valójában a képen, ő szemérmes, őt a látvány vallja nekünk. Itt csak a környezet támad ránk, ez adja a témát, a munkához az indító lökést, a hangulatot, a kényszert. A kép hangsúlyos közepében világít az ablak. Talán mint indító motívum, mint eszköz, mint tartalom, mint részlet. Azzal a fénynyel együtt, amely ott beárad, arra a figyelőre, aki ezt a jelenséget, ennek égi mását akarja leképezni. Mi csak az eredménynek vagyunk tanúi, annak, ahogyan ez a látvány a megörökített, végső formáját elnyerte. A műterem festőállványa úgy simul bele az ablak fényes négyszögébe, hogy a fényt több alakzatra szabdalja szét, ugyanakkor a festőállványnak az ablak által megvilágított része, darabja önálló mondanivalót hordoz. A szemlélő a hirtelen rátekintés közben fogódzót keresve úgy találja, hogy ez a részlet, ez a mindennél másszínűbb keresztalakzat több és más már, mint amit a helyszín egyáltalán kifejezhet. A színek egymás közti finom, túl szelíd felelgetése közben, az ablak sárga vagy inkább sárgás színfoltjában ott lebeg, ott „kuksol” az a fekete kis négyzet, amelynek fontos szerepét, vallomásértékét a további alkotások ismételt elemzése után határozhatjuk meg. Blaskó Jánosnak semmi köze azokhoz az absztraktokhoz, akik így vagy feldobálnak ide vagy oda tetszés- szerűen néhány foltot, s jön hozzá a pufogó képcím, a magyarázat. Nála mindenütt megfogható a környezet, az abban talált élmény, azt fordítja át olyan jelekké, amik az általa ismert, szeretett harmóniát kiadják. Amely nemcsak a természet elvont részleteiből, formáiból alakul egésszé, renddé, de követi is az élmény és a szemlélt világot, annak logikáját. Azért-azért mintha ez a jelrendszer, ez a zárt világ a több évtizedes művészi gyakorlat folyamán változott, tovább érlelődött volna. A meglett korba belépve, a művész rádöbbent, hogy ez a zárt és a fegyelmet mindig is a fülébe harsogó világnak van egy másik része is. Egy más vonulata is van ennek a földi futkosásnak, ahol a gondolatok, az érzelmek szertelenül mozognak. Romanti- kusabban. Az élet mögött a leendő és megszívlelendő realitás, a halál van, erőszakoskodik. Hiába hit és rend, a matyó asszonyok halotti leplét csak ráterítik a búcsúztatottra. Mert az életnek ez a kegyetlen liturgiája olykor tiszteletlenül bánik törekvéseinkkel, tetteinkkel, de még velünk is. Ezt is látja már Blaskó. Egy nagyszerű ember, minden feleslegesség nélküli rendjével, megfestett világával kerülünk szembe a tárlaton. A tisztaság minden képén felragyog, még akkor is, ha szándékosan szerény kontrasztok megbékített harmóniája fejezi is ki a művész szándékát, lelkét. A művész az általa megismert, megszeretett igazságot festi meg képein. Még akkor is, ha ő tudja, hogy ebbe az igazságba, ebbe a messze- múló életbe a lélek sok-sok gyötrelme, a test ezernyi gondja is belehúzódik. És ez ránk is szól a képekről. Két évtizedes egri művész—tanári működése során, nem egy kiállítása alkalmából írtunk Blaskó János művészetéről, olykor vitázva is azzal az alapállással, amely őt stílusához, stílusában vezette. Nem ellene, érte vitáztunk. Most magunk is mintha mélyebbre látnánk az eddigieknél, elmélkedtünk szigorúbbá, nemesebbé vált alkotásai fölött. Az azonban nem vitás, hogy a közönség is, a szakma is feltekinthet erre az életműre, mert tiszta, egységes, igaz, teremtő hittel megszenvedett. Farkas András / Befejezte munkáját a nagykökényesi amatőr képzőművészeti tábor. Ebből az alkalomból beszélgetünk Bolyki István festő- és grafikusművésszel, a tábor vezetőjével, illetve Matiszlo- vicsné Horváth Évával, a hatvani városi művelődési központ igazgatójával. — Hogyan is indult ez a tábor itt, Nagykökényesen? — Néhány éve vettem át Hatvanban az amatőr képzőművészeti stúdió vezetését — válaszolt Bolyki István. — Négy évvel ezelőtt néhány stúdióbeli barátommal eljöttünk ide, Kökényesre festeni. Sátorban laktunk, itt táboroztunk az iskolát övező természeti környezetben. Néhány nap múlva találkoztunk az iskola igazgatójával, Török Lászlóval, aki — mint kiderült — lelkes és tehetséges művelője a képzőművészet jó néhány ágának, s ilyenformán rögtön fel is ajánlotta, hogy a következő évben nyugodtan „költözzünk be” az iskolába. Megragadtuk az alkalmat, s így most három éve vagyunk itt, ebben a nagyon inspirativ, kellemes környezetben. — Kik a fenntartók? — Szerencsére több intézmény, vállalat tud rólunk, s az összefogás eredményeként lehet évről évre újra nekiindulni a munkának. Nos, akkor sorolom. Jelentős anyagi támogatást, és egy kerámiaégető kemencét kaptunk (utóbbit csak kölcsön) a Megyei Művelődési Központtól. A hatvani városi művelődési központ a stúdió és a tábor fenntartója, de anyagilag támogat minket és szakmailag is sokat segít a Népművelési Intézet is. A hatvani tsz vaságyakkal, matracokkal, valamint fafaragóinknak alapanyaggal segített. Az Agro- inform nevű mezőgazdasági információs központ szintén jelentős anyagi segítséget nyújt. — Milyen volt az idei munka, és lesz-e ősszel folytatás? — A saját maga által kitűzött feladatokat mindenki teljesíteni tudta, jó volt a hangulat. A jövővel kapcsolatban már vannak gondjaink. .. — ... Az évközi munkának nincsenek feltételei — veszi át a szót Matiszlovics- né Horváth Éva. — A stúdió Hatvanban a Bajza gim* názium kolostorépületében egy 4X6 méteres helyiségben dolgozik, amihez csatlakozik még egy esetenként használható rajzterem. Ügy érezzük, hogy „kinőtte már magát” ez a csapat annyira, hogy legalább olyan helyiségük legyen, ahol a' teljes létszámú tagság — akár egyszerre is — dolgozhasson... — Látom, hogy igen lelkesen szervez, még konyhai segédmunkát is végez itt a táborban... — A korábbi intézmény- vezetésnek is köszönhető, hogy évenként újra tudjuk itt kezdeni a munkát. Én személyes ügyemnek tekintem, hogy ez a dolog rendben menjen. Ennyi, nem több. És nem kevesebb. Balog Kálmán, á tábor egyik lakója elmélyült munka közben (Fotó: Gombos Ferenc) — A stúdió eredményeiről keveset tudunk... — Tavaly elnyerték a KISZ KB ösztöndíját, ami három évig húszezer forintot jelent évente. Tavaly ebből az ösztöndíjból a stúdió állóeszközeit kezdtük el beszerezni. — Jövőre is ilyenformán találkoznak? — A következő évben a tábor egyrészt meghívásos, másrészt pályázathoz kötött lesz. Igyekszünk emelni a színvonalat. Ha kicsit többet tudnak rólunk, akkor itt Nagykökényesen is próbáljuk javítani a feltételeket. Nem vagyunk túl kényelmesen szállás és főzés tekintetében, nem túl jók a tisztálkodási feltételek sem ilyen sok embernek. Idén első alkalommal zsűrizik az alkotásokat. Az amatőröket a Megyei Művelődési Központ, a hivatásosokat a megyei tanács művelődésügyi osztályából alakult zsűri értékeli. Az Agroinform megvásárol tőlünk néhány munkát, ezért is fontos ez, meg a szakmai kérdések megvitatása szempontjából is. Nos, ezt szeretnénk „hagyománnyá” tenni a jövőre. Karácsondi Imre Műteremben Csányi László Valaki járt a Salimbeni palotában iii/i. Kockázatos vállalkozás volt, de ma már végképp elmosódnak álom és valóság partjai/ s bizonyos részletekről nem is tudok számot adni, arról sem, hogy miként jutottam be a palotába, de egy huszáros egyenruhába öltözött hadfira pél- . dául, aki a palotaőrség tagja volt, határozottan emlékszem. Nyílt, becsületes arca volt, amit kackiás bajusz díszített, éjszakára talán bajuszpedrőt kötött, ahogy őregapám is; manapság kiment a divatból, de abban az időben nem volt szokatlan. A fölfelé kunkorodó bajuszt kemény ‘ edzéssel kellett szoktatni, öregapám is minden este beállította a megfelelő szögbe, majd ráillesztette a bajuszpedrőt, ami gumiszalagban végződött, s a tarkón kellett megkötni. Amikor felfelé mentema palota lépcsőjén, rögtön feltűnt a huszáros ruha, a rangot megadó hegyesre pödört bajusz, s öregapámra gondoltam, szerettem volna szólni is a hadfinak, de sietnem kellett, mert a palotában percre osztották be az időt, s engem őfőméltósága várt. Sokkal később, amikor már lehetett utazni, Siená- ban álmodtam hasonlót; egy palota márványlépcsőjén siettem fölfelé, mindig magasabbra, de ott nem várt senki, csak az volt fontos, hogy emelkedtem a szobrokkal szegélyezett lépcsőkön, szinte súlytalanul, s akkor ott, Sienában, álmomban, az is eszembe jutott, hogy egyszer már jártam ilyen helyen. Reggel korán ébredtem, felnyitottam a zsalukat, s láttam, hogy a három királyokról elnevezett szállodával szemben már kinyitott az újságos, a bárban is égtek a lámpák. Őszi reggel volt, november, a Salimbeni -palota járt eszemben, de ebben a bizonytalan órában az égtájak elmerültek. az időnek sem volt jelentősége, s maga Siena is, a három királyokról elnevezett szállodával együtt, álomnak tűnt. Ma már, könnyelműen, az idő árjában az olasz borok gondtalan mámorának emlékével, akár azt is mondhatnám, hogy a Salimbeni palotában jártam, s ez természetesen igaz, de az emlék ott, Sienában, a három királyokról elnevezett szállodában, ami — határozzuk meg közelebbről is — a Via di Calzoleria kiszögellé- sében áll a Piazza Tolomei közelében, egybefolyt az álommal, bár ma már nem lehet megállapítani, hogy valóban álom volt-e, vagy inkább a valóság lenyomata egy másik valóságon. Sienában természetesen mindez egyszerűbb volt: a Piazza Tolóméitól a Banchi di Soprán át néhány lépés csak a Piazza Salimbeni, gőgös palotájával, a múlt címerével. A múltra egy másik álom rakódott, melyhez ugyanolyan márványlépcső vezetett, a fordulóban büszke szobrokkal, s időtlenségük nem kérte számon a századokat, mert a lét önmagát jelentette, s aki végigrohant emelkedő fokain, akár az idő lajtorjáját is járhatta, vagy annak a másik palotának kimért lépcsőit, ahol huszáros ruhába öltözött hadfiak sorakoztak, kackiás bajusszal, a kötelességteljesítés közönyével. Sienában könnyű volt álmodni erről a ködben ringó délelőttről, a szerény jelzőt sem kérdezve, melyből az évszakra lehetett volna következtetni, egyébként is háború volt, amikor az évszakok is beleolvadnak a pusztulásba. A főméltóságú úr roppant íróasztal előtt ült, s a jelenség fokozatosan tárul fel előttem, mert a kék libériába öltöztetett szolgák lassan, ünnepélyesen nyitották ki az ajtó két szárnyát, melynek négyzetében jelent meg őfőméltósága feje, majd a tér, üressége káp- rázatával, lenyűgözően emelte ki az oroszlánlábakon álló íróasztalt, mögötte a főméltóságú - úrral. Katonai egyenruhát viselt, feje a vállán magasodó aranylapok közül emelkedett ki, szoborra emlékeztető közönnyel. Már várt, amikor beléptem, rögtön intett, „jöjjön közelebb”, — mondta jóságosán, s mintegy a semmiből emelve ki karját, intett „üljön le”. Mindebben nem volt előzékenység, vagy leereszkedés, a következő mondat már parancsolóan is hangzott, „Na, mutassa!” — mondta türelmetlenül, majd mint aki enyhíteni akarja fölösleges fölényét, hozzátette: „Hát akkor lássuk”. Aktatáskámat, amit a szék lábához támasztottam, sebes mozdulattal kaptam föl, térdemre tettem és kinyitottam. — Néhány fényképet kell megmutatnom — mondtam, de nem néztem föl —, szeretném, ha figyelemre méltatná főméltóságú uram, — mire könnyedén megjegyezte, „No lássuk végre”, mintha valami pikáns dologról lett volna szó, s kezét lassan kinyújtotta. Az aktatáska zárja nehezen, nyikorogva működött, nem is nyílt ki rögtön, s idegesen arra gondoltam, hogy mennyivel másként történnék mindez- másutt, például Sienában, talán a Salimbeni palotában, vagy bárhol, mert ebben az időjátékban minden, ami volt, magában hordta esetlegességét is. (Folytatása következik).
