Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-28 / 176. szám

6. dj Tftj NÉPÚJSÁG, 1984. július 28., szombat Zsigmond vezére várat épít. Sztorik Erk erősségéről Arcképvázlat egy Kiváló Orvosról „A sokadik gyermekben is a megismételhetetlen! látni" Megkapóan szimboliku­suk az egykori községi pe­csétek. Számomra soha nem a hivatalos jelleg sugárzik belőlük, hanem régvolt em­berek arcéle villan fel, majd rajzolódik ki előttem, s akarva-akaratlanul is hajdani hétköznapjaik, örö­meik, bánataik részese le­szek. Az erkieké 1740-ből való: egy ekevasat ábrázol koszo­rúval övezve. Az egykori férfiak és nők, a jórészt másnak gyümölcsöző mun­kában is értelmet találók magvas üzenete ez. Ilyenek voltak, s azt akarták, azt kívánták, hogy leszármazot­taik se legyenek mások. Sivárságával, egyhangú­ságával megborzongaszt, szinte letaglóz a mindig szürkének tűnő Alföld. Épp ezért csodálom őket, mert a monotóniában is felfedezték a Szépet, azokat a pillana­tokat, amikor óaranyába vér­vörös árnyalatokat lövell a búcsúzó Nap, amikor teret nyernek a közelgő este sej­telmes árnyai, amikor titok­zatos szellők neszeznek a sötétlő lombok között, ami­kor fogantainak és szület­nek a mondák, a színesen pompázó mesék. Vágyak­ról, virágba szökkenő szerel­mekről, vadul kavargó in­dulatokról, deli legények­től, akiknek tekintete rendü­letlen nyugalmat, irigylen­dő magabiztosságot, halált megvető bátorságot tük­röz, akik a győzelem remé­nyében, az ifjúság vakme­rőségétől sarkallva hívják ki maguk ellen a Végzetet. o Ilyen ifjú lehetett a ta­tárjárás idején Márton úr- fi, aki örökölte atyjának — ő volt a település birtoko­sa — minden előnyös voná­sát. Vele összefogva készült fel még idejekorán — ami­kor mások még csak egy­mást riogatták a Sárga Vi­harral a kegyetlenségéről hír­hedt hódítók méltó fogadá­sára. — Az ősi templom körül favárat emeltettek, s ami­kor eljöttek a rettenet órái, ide hívták a környéken élő védteleneket, oltalmat, me­nedéket ígérve számukra. Batu hadainak töredékei errefelé is pusztítottak, itt azonban megálljt parancsolt nekik a jókor épített erős­ség. Igaz, hodálynak, roz­zant ólnak nevezték, de egymást követő rohamaik mégis sorozatos kudarcot vallottak. Tüzes nyilak re­gimentjét repítették a fa­lakra, de ezek mégsem lob­bantak lángra, mert meg­eredt a szűnni nem akaró zápor. A zsákmányra, a gyilkolásra vágyók megta­lálták az egyik élelmiszer- tároló-pince bejáratát: nem tudtak betelni a szemet gyönyörködtető falatokkal, a messziről 'kékellő egri lan­kák mámorító nedűjével. Ez mentette meg a védeke­zőket. A szemfüles fiú ugyanis — rossz alvó lévén — meghallotta a részeg zsivajgást: nem megriadt, nem kétségbeesett, hanem sikeresnek látszó terveket kovácsolt. Az ostromló vezér kato­nái keresésére indult a pin- . cék felé. Bevárta, míg vi­szonylag közel ér, s lenyi- lazta. A zavart parancsno­kok tétovázását kihasznál­va — a papiakban vitatkoz­tak arról,' hogy kié legyen a hatalom — katonáik a részegségig zsongították ma­gukat a nagy örömükre meglelt borral. Ekkor támadtak a ma­gyarok, s a szép szál úrfi sereget űzött... Van-e igazságmagva en­nek a történetnek, s ha igen, mi az Ne töpreng­jünk ezen, ment megnyug­tató választ aligha adhat­nánk. Elégedjünk meg az­zal, hogy diadalt aratott a mesebelivé mintázott hős, aki megszemélyesítette a szenvedő nép vágyait. Ak­kor is, ha az álvilágból származik, akkor is, ha so­ha nem létezett... Kárpótol bennünket az, hogy a hiteles, a bizonyít­ható adalékok is érdekes­ségek sorával lepnek meg minket, s egy kissé a fan­tázia forrásához is kalau­zolják a kíváncsibb termé­szetűeket. e A település neve már maga talány. Jó néhányan a Berek szó hibás olvasásá­ból származtatják. A Be- rech alak változhatott He­rendi, Herk, Erek, illetve Erkké. Mások — ők se in­dokolatlanul vélekednek így a valaha itt levő sok ér-re hivatkoznak, s innen ere­deztetik az Erek, Erk ne­vet. Az egykori pápai ri- tedjegyzékek révén mind­két tábor igazolhatja érveit. Sajátos, hogy a birtoko­sokról hallgatnak az 1931- es, az 1443-as, az 1456-os adalékok. Az viszont biztos, hogy 1435-től Berzeviczi Po­hárnok István volt a tulaj­donos, aki Szepes megyei előkelő, s igen gazdag csa­lád sarja volt. Egyik neves elődje Butker comes, 1209 körül élt. Legtöbbre mégis ő vitte, aki Zsigmond ki­rály mellett, a husziták el­len vívott harcokban szer­zett rangos érdemeket. A német—római királyi, majd császári címet is megszer­ző, világpolitikát irányító uralkodó hálás volt az ér­te hozott áldozatokért, s ezekről még hajlott korá­ban sem feledkezett meg. Így aztán 1435-ben öröm­mel teljesítette hívének ké­rését, s engedélyezte azt, hogy várat építhessen. A többi részletről sajnos hall­gatnak a krónikásak, de igen valószínű, hogy ez a módos, ez a pénzben soha nem szűkölködő főnemes valóra is váltotta elképze­léseft. Akkor is, ha ennek nem maradt írásos nyoma, akkor is, ha építészeti ha­gyatékát a földdel azonos szintre gyalulták a zivata­ros évszázadok. e A szükség kényszeríthet- te cselekvésre, mert a cseh husziták errefelé is jártak, s tőlük joggal tarthatott az, aki oly sok borsot tört az orruk alá. Épp ezért nyil­vánvaló, hogy biztonságát óvó menedéket emeltetett magának, hiszen hátra levő esztendeit nyugalomban óhajtotta tölteni. Élvezve a pillanatnyi csendet, a ritka békét, a végtelenségnek azt az illúzióját, amit csak a látóhatárig nyúló dús kalá­szoktól aranyló rónák nyújt­hatnak. Óvatossága indokolt volt, hiszen a hódításra áhítozó törökök nyomában láng­nyelvek nyaldosták, nem­csak a jobbágykunyhók, ha­nem a hivalkodó úri lakok falait is. Nem lehetett ki­vétel ez az erősség sem. A faluval szomszédos Gyei, vagy Agya nevű települést a szó szoros értelmében le­törölték a térképről. 1687-től az itteniekkel is elszámoltak. Ki sejti már, hogy hányán futottak, me­nekültek, s hányán estek áldozatul. A megpróbál­tatásokról a legmeggyőzőb­ben a korabeli iratok szól­nak, akkor is, ha nem mí­vesen, nem igényesen fogal­mazódtak. A helybeliek 1677-ben egyaránt panasz­kodnak a kurucokra és a labancokra: „... a szüntelen való gaz­dálkodáson (élelmezésen) kí­vül szenvedtek 1743 forint károkat. Minemű zaklatást, hóhérhoz illő sarczoltatáso- kat szenvednek az felső párton lévé vitézek miatt, levelőkben bőven fel va­gyon téve. Az földnek ter- mékeltlensége miatt árpa, s kölesre szorultak, éhenha- lásra közelítő nyomorult fa- lujokban”. A jelzés jogos volt, a Vég elkövetkezett. A kötő­dés érzése azonban csodák­ra képes. A messzire kény­szerítettek visszajöttek, s az újonnan telepítettekkel együtt épp olyan szorga­lommal munkálkodtak, mint azok az elődök, akik a ret- tenhetetlen Márton úrfi via­dalmáról szőttek regéket az vérvörösbe játszó óarany alkonyokon, amikor épp olyan fürge szélsövölmé- nyek kergetőztek a közelí­tő este által árnyakba bur­kolt lombkoronák között, mint ma, ha sebesen futó autók fénycsóvái viliódznak a szürkületben. Sok min­den változott, de ezek a me­sék ma is örökzöldek, s épp­úgy szárnyra kap tőlük a nagy tettekre szomjúhozó if­jak fantáziája, mint messzi elődeiké.. . Pécsi István Magyarország új atlasza A Magyar Állami Föld­tani Intézet munkatársai ki­dolgozták Magyarország új, földtani atlaszát. Negy­ven térképen mutatják be a többi között hazánk mély­földtani adottságait, külön­böző nyersanyagképződési időszakait, ásványi nyers­anyagaink prognózisait, s az ország felszínének föld­tani felépítését. A munka jelentőségéről, hasznáról Hámor Géza egyetemi ta­nár, az intézet igazgatója tájékoztatta Bajkó Erikát, az MTI munkatársát. Legutóbb az ötvenes években készítettek hazánk felszíni földtani adottságai­ról átfogó térképet az in­tézet szakemberei, azt meg­előzően pedig a századfor­duló első évtizedében. Idő­közben sokat fejlődtek a különféle tudományok, úgy­hogy a mostani, harminc év kutatómunkájának ered­ményeit összegző atlasz számos újdonsággal szolgál. Egyebek között az új geo­fizikai .módszerek lehetővé tették, hogy a korábbi 3 ezer méter helyett 7—8 ezer méteres mélységben is kutassanak a tudósok, s így megismerjék azokat, a- három milliárd évvel ez­előtt és azóta lejátszódott földtörténeti eseményeket is, amelyek alapvetően meg­határozták, hol, s milyen ásványok képződhetnek. A laboratóriumi módszerek korszerűsödésével pedig a korábbiaknál pontosabban lehetett meghatározni, hogy az egyes ásványok, kőzetek a földtörténet melyik ko­rából származnak. A magyar tudósok hazánk földtani atlaszának elkészí­tését a hatvanas években kidolgozott, s a földtani ku­tatások előtt újszerű távla­tokat nyitó, úgynevezett kontinens-vándorlás elmé­letére alapozták. Eszerint Földünkön a kontinensek, a pólusok, és például a he­gyek is örökkön-örökké mozgásban vannak. Békés vándordíjukat csak időnként tarkítják viharos esemé­nyek. A legújabb kutatások szerint hazánk területén például 70—80 millió évvel ezelőtt trópusi volt az ég­hajlat, s ez tette lehetővé a bauxit képződését. A leg­utolsó nagy átalakulás öt és fél millió évvel ezelőtt ját­szódott le medencénkben, hegyeink ekkor érték el mai magasságukat. A földtörté­neti statisztika szerint eh­hez fogható nagy átalaku­lás 5—10 millió év múlva várható, addig — évezre» dek alatt — mindössze mil­limétereket változik Föl­dünk felszíne. A kontinens-vándorlás el­méletének gyakorlati alkal-v mazásával a Magyar Álla­mi Földtani Intézet mun­katársai újraértékelték a magyar medence geológiai adottságairól kialakított ed­digi képet. Eszerint meden­cénk felépítése korántsem olyan egységes, mint azt akárcsak néhány évvel ez­előtt is gondolták. „Ne várjon tőlem felsoro­lást kimagasló szakmai ered­ményekről, tudományos mun­kásságról, mert én ilyenek­kel büszkélkedni nem tu­dok. Erre hivatkoztam ki­tartóan akkor is, amikor közölték, hogy az idén ré­szemre ítélték a Kiváló or­vosi kitüntetést Heves me­gyében. Tudatosan volt ben­nem vágy mindig többre, még többre, még jobbra, s valami hiányérzet alapján gondoltam, hogy elért mun. kásságom talán nem is mél­tó erre a minősítésre.. Amikor idáig érek az ol­vasásban, félreteszem a le­velet, amelyet dr. Tövissi Anikó írt nekem, aki kitünte­tése alkalmából riport ké­szítésére érkezett hozzá. A szigorú döktor néni zavar­ban van. — Debreceni születésű va. gyök — kezdi a beszélge­tést —, de már gimnazista­ként vonzott Eger, vakító pillanatkép él bennem egy itteni iskolai kirándulásról, így kerülhetett sor arra, hogy amikor szigorló orvos­ként hívtak, gondolkodás nélkül idejöttem, s itt ma­radtam. Hogy miként ke­rültem kapcsolatba az orvo­si hivatással? Érettségi előtt katonakórházban dolgoztam, mint ápolónő. A világhábo­rús sebesültek mély hatást tettek rám. Ezért jelentkez­tem orvosi egyetemre. Nagy szeretettel emlékszem pro­fesszoraimra, akik személyi­ségükkel, világlátásukkal so­kat adtak mindnyájunknak. Ma fejlettebb a technika, korszerűbbek a vizsgálati módszerek, de valahogy -mégis hiányzik az ő ember­ségük, tapasztalatuk. „Eredetileg belgyógyász­nak készültem. Mindjárt a pályakezdés első hónapjá­ban belgyógyászjelöltként a fertőző osztályon dolgoztam, ott találkoztam a gyermek­betegekhez átjáró dr. Páldy László főorvossal. Szakmai nagysága, a beteghez való viszonyulása lenyűgözött, példaképemmé vált, s mint diák a tanár után a tantár­gyát, úgy szerettem meg én a gyermekgyógyászatot, s váltottam át erre.’’ (Részlet a levélből). így emlékezik a doktornő az Egerben töltött első évek­re, pályájának meghatározó élményére. De aztán hogy is alakult sorsa, miként ke­rült mostani helyére, ahol •ennyi év után is gyógyítja kis betegeit? — Nem töltöttem sok időt kórházi, osztályon. Pedig ott jelentősebb eredményeket le­het felmutatni. Az ötvenes évek közepétől gyermek­szakrendelőben dolgozom, amikor még léteztek a járá­sok az egri, a füzesabonyi és a pétervásári tartozott hozzám. Küldött be pácienst a körzeti orvos, de jöhettek olyanok is, akik maguk érez­ték, hogy kicsinyük rászo­rul. Nem kis felelősség ilyen helyen rendelni, eldönteni: milyen kezelés szükséges. Különösen azért, mert az orvos érzi a szülő aggódá­sát, s a sokadik gyermek­ben is az egyszerit és a meg- isméteihetetlent kell látnia. „Egy emberöltő, sőt több is már, amit egyfolytában ugyanott: a rendelőintézet­ben töltök. Furcsa érzés volt először, mikor valamikori kis betegem hozta a saját gyermekét, később megszok­tam, mert annyian lettek. Jóleső érzés, hogy az utcán lépten-nyomon köszöntenek, sokszor restellem, hogy nem ismerek rá ki az, hiszen fel­nőtt lett közben a valami­kori kisgyermek.’’ (Részlet a ilievélib|51.) Ennyi év alatt bizonyára kialakult dr. Tövissi Anikó­ban határozott állásfoglalás arról, milyennek is látja a mai gyermekek sorsát, ho­(Fotó: Szántó György) gyan lehetne szebbé tenni életüket, egészségesebbé a következő nemzedéket. — Ügy látom: ideális a háromgyermekes család. Ennyi utódnak a szülő tud adni annyi kisugárzást, amennyi szükséges. Van, ahol kevesebb, van ahol több apróság kellene. Elné­zem azokat a kicsinyeket, akik olyan helyre születtek, ahol nem kapnak elég út- ravalót, s sajnálom őket: többre, jobbra lennének ér­demesek. Ügy vélem, sok szülő nem tud eleget fel­adata betöltéséhez. A tele­vízió, az újság is tehetne valamit az alapismeretek terjesztéséért. Oktatófilmek­kel, okos szóval kellene fel­készíteni a fiatalokat. Jó lenne, ha később tennék tár­sadalmi lénnyé a legifjab- bakat. A csecsemők még él­veznek bizonyos védettsé­get, de az egy-kétéveseket már kicsinyített felnőttek­nek nézik, nem ügyelnek annyira táplálkozásukra, környezetükre. „Egyszer már elkezdtem a visszaszámlálást a visszavo. nulásra — életem nem várt szomorú fordulata tartott még vissza egy időre. Ott találtam meg újra testi-lel­ki egyensúlyomat, a kisgyer­mekek és kedves .munkatár. saim között. A jövő? Szá­mít rám mint „házi orvos­ra" a szaporodó unoka-ge­neráció, s amit még tarto­gatnak az évek az mind ajándék, ráadás. Elégedett ember vagyok: azt csiná­lom, amit szeretek, és a nem várt elismerés azért mégis jól esik. Készülök át. adni a stafétabotot, s nincs kizárva, hogy aki átveszi egy lesz a valamikori sok­sok kis betegem közül.” (Részlet a levélből.) A „szigorú doktornéni” számvetése nem kíméletes. Amikor arról kérdezem, ho­gyan látja önmagát, éppoly pricízen válaszol, mint bár­mi másra. — Alaptermészetem ko­moly. Egy villanásnyi időre azért mindig feltört ben­nem a nő, az anya. De leg­fontosabb ezen a pályán a lelkiismeretesség, hogy az, aki utoljára jön be hozzám a rendelőbe egy fárasztó na­pon, az is a legtöbbet kap­hassa. Ritkán lazíthattam életem során. Közéleti el­foglaltságaim is voltak, s néhány éve elhunyt férjem is fontos pozíciót töltött be. Azt hiszem legjellemzőbb tulajdonságom a felelősség és a hangyaszorgalom. Erre azért ő is elmoso- lyintja magát. Ezzel bú­csúzunk, túljutva mintegy a kitüntetés alkalmából ké­szített riport „penzumán”. A doktornő úgy kezdte ön­vallomását: „Ne várjon tő­lem felsorolást kimagasló si­kerekről. ..” Mégis azt hi­szem: a pályán töltött há­rom és fél évtizede a leg­magasabb szakmai eredmé­nyek közé sorolható. Gábor László SZEMJON LIVSIN Házavatás Amikor megtudtam, hogy kétszobás lakást kaptam egy új házban, nagyon megörül­tem. Rohantam az asszo­nyért, a holmikért, mindent kocsira pakoltam és oda­szállítottam. Megérkeztem az adott címre, érdeklődöm, kérde­zősködöm, ház azonban se­hol! Afeaz nem úgy áll a do­log, hogy egyáltalán nincs. Az alapja megvan, a falakat itt-ott megkezdték, két ab­lakban üveg is van, a ház­gondnok azonban nem fo­gad. Vagyis: beköltözni még nem lehet, elmenni viszont bosszantó lenne. Toporgunk, csodálkozunk. Ekkor megérkezett a lakás - elosztó bizottság elnöke, és magyarázatba fogott: — Elvtársak, ne toporog­janak és ne csodálkozzanak. A ház még nincs egészen kész. Az átadási jegyző­könyvet azonban alá kellett írnunk. Az építők ugyanis azzal fenyegetőztek, hogy átviszik az alapot a szom­széd ház alá. Ott már min­den készen van, csak alap­zatot nem tudnak sehonnan szerezni. — Vigyék csak át — mondtuk. — Akkor majd a szomszéd házba költözünk be. — Nem lehet, elvtársak. Azt a jelentés szerint már két éve elfoglalták a lakók. — Hát akkor mi most mit csináljunk? — kérdez-- tűk. — — Költözzenek csak be, foglalják el a lakóteret. Majd jönnek az építők, és befejezik a munkát. Átnyújtotta a kulcsokat és távozott. Fogtuk a kulcsokat és beköltöztünk. Téglákból asztalt fabri­káltam meg könyvespolcot. Lexikonokat ési Flaubert összes műveit állítottam rá — szélfogónak, mivel na­gyon húzott az ablakból. Aztán lementem az udvarra dominózni. Amíg nem voltam otthon, az asszony függönyt akasz­tott a panelekre, a csillár helyére forrasztópákát ra­kott, a cementesládában be­áztatta a fehérneműt. Jö­vök, látom: ül és szvettert köt nekem. Felfordítottam a talicskát — hintaszék lett belőle. Kár, hogy a tévét nincs ho­vá kapcsolni. Beleültem a talicskába, figyelni kezdtem, hogyan rendezkednek be a szomszédok. A bölcsőt, amelyben a vakolómunkásokat húzzák fel, ágynak alakítottuk át. Azt mondják, egészséges do­log keményen aludni. Mi azonban rosszul alud­tunk: zavart a fény. Ki akartam kapcsolni az álló­lámpát, de aztán mégsem tettem: kellemetlen lett vol­na — egy volt belőle az egész házban, az is az emelődarun. A hideghez is hamar hoz­zászoktunk — a régi laká­sunkban sem voltunk elké- nyesztetve a fűtéssel. Itt el­adtuk a hűtőszekrényt, mi­vel nem volt rá szükség, és a kapott pénzen egy másik talicskát vásároltunk. Ablakok nélkül pedig még kényelmesebb is volt lakni — nem kellett függönyö­ket felaggatni. Amivel igazán jól el va­gyunk látva, az a víz: gyak­ran esik az eső. A bort, sört, pálinkát, amit eddig a víz­vezetékszerelő elé tettünk, most magunk isszuk meg. Csak egy a baj: a lakás- elosztó bizottság elnöke tel­jesen agyonkínozott bennün­ket. Folyton a nyakunkra jár, és arról próbál meg­győzni, hogy költözzünk át a másik házba. A mi há­zunkban, magyarázza, elkez­dődött a terv szerinti fel­újítás. Oroszból fordította: Zahemszky László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom