Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-21 / 170. szám

Jóllakni, elégedettnek lenni — ma már mindennapos élmény népünknek. A lakodalom, mégis — valami más. A gyereknevelés megkoronázása, sátoros ünnep, ahová kétszázötven ember is összegyűlhet, elindulás egy új úton — szóval, valami olyasmi, ami felülemelkedés a hétköznapok tisztes jólétén is. És ha a jóléthez még párosulhat a szokások, vi- seletek hagyományának való megfelelés is — az már igazi népi ünnep. Mint Mikó- falván volt, ahol az IBUSZ- esküvők több száz próbatételén edződött jegyespár, Kovács Edit és Fodor József esküdött egymásnak örök hűséget az elmúlt szombaton, népi viseletben, hagyományos szertartással — szemet gyönyörködtetően, és igaz, szívből fakadó érzésekkel. Tisztán.

HúázuMJk&ei kmül h kelül

Idegenek meglepődnek, sőt elcsodálkoznak, hogy milyen köny- nyedén, mondhatná lezser eleganciával tudunk mi, magyarok szemetelni. A frissen söpört járdára nagy ívben hajítjuk a cigaretta- csikket, miközben játékos gúnynyal kacsintunk a szemetesedény „Köszönjük, hogy észrevett!” feliratára. De gond nélkül hajítjuk ki ugyancsak a járdára az elhasznált buszjegyet a fölöslegessé vált papírcetlit, a kenyér mellé adott selyempapírt és sorolhatnánk bőségesen tovább az elhajítandó cikkek listáját.

Gyönyörű volt minden — mondta külföldi ismerősöm. — Budapest a világ egyik legszebb városa, a Balaton csodálatos, a magyarok vendégszeretőek, az ennivalók felségesek, az innivalók még inkább. Csak nem lehetne egy kicsit jobban ügyelni a tisztaságra? — És sorolta, hogy bizony az egyik étteremben piszkos volt a törülköző. a másik helyen a WC. állapota döbbentette meg, aztán azt is furcsállotta, hogy szinte mindenhol, ahol megfordult, találkozott az eldobált papírhulladékokkal, a kiürült műanyag tejestasa- kokkal, tejfölös, joghurtos poharakkal. És szó, ami szó —mindez valahogy rontotta a benne kialakult összképet.

Jó néhány évvel ezelőtt családi körben Bulgáriában jártunk. Szófiában sétáltunk a Dimitrov-mau- z.óleum környékén. Éppen egy kiadós zápor után ismerkedtünk a bolgár fővárossal. Alig néhány métert mehettünk, amikor valahonnan nagy robajjal föltűnt egy locsolókocsi. És zápor ide, zápor oda, bőségesen locsolta a vizet az esőtől áztatott aszfaltra. Mi a magunk részéről egy kissé túlzásnak tartottuk e tisztasági akciót, mosolyogtunk is rajta, de maga a cselekvés mégis elárulta, hogy ott a tisztaságot nagyobb becsben tartják, mint nálunk.

Nagyobb becsben, mert a világ jó néhány országában az a természetes, hogy a járdák, a házak előtti terek, a kertek éppen olyan tiszták, mint maga a lakás. Az a természetellenes, ha a város sze metes, piszkos, ha valaki nagy nyugalommal elhajigálja a papírt, a csikket a tisztára mosott járdára. Ezzel korántsem azt szeretném állítani, hogy nekünk viszont az a természetes, ha valami piszkos és az a szokatlan, ha valami tiszta. Ez az állítás túlzó és igazságtalan lenne. Azt azonban őszintén el kell ismernünk, hogy még bőven van mit tanulnunk ezen a téren. Mármint a tisztaság terén. Mert, ha általában szeretjük is a rendet, meg tenni is akarunk érte — jó néhányan nem így vannak vele.

Az emberek egy részében valami furcsa kettősség alakult ki. Amíg mondjuk a tanácsi bérlakásán belül csodálatos rendet tart, addig két lépéssel kijjebb — az ajtón túl, már magabiztos nyugalommal szemetel. Az már nem az ő felség- területe. azért már a házfelügyelő a felelős. És a saját lakásán belül kínosan pedáns lakó minden szemrebbenés nélkül csorgatja a krumplifőzeléket a szemétliftbe, tuszkolja bele az elhervadt virágcsokrot, a törött tükröt és mindenféle olyan dolgot, ami a liftet alkalmatlanná teszi a további használatra. Mert eldugul, beszorul és így tovább. És ugyanez a lakó ugyancsak mindenféle fenntartás nélkül cipeli be a villanyórák elhelyezésére szolgáló kis helyiségbe az újságok garmadáját, a kiselejtezésre szánt retikült, korhadt gyümölcsösládát és így tovább. Bent a lakásban pedig már lépkedni sem szabad szinte —, csak röpülni.

Mindez kicsiben. De megvan nagyban is. Üzemek, intézmények szállítják a legkülönbözőbb helyekre — illegálisan — a legkülönbözőbb hulladékokat. Téglát, maltert, betonhulladékot, használt olajat, vegyi és fémhulladékokat és így tovább.

S amíg az előbbi — mármint a lakossági szemetelés — inkább csak bosszantó a közhangulatot rontó, kelemetlen látványt okozó szokás, addig az utóbbi — mármint az intézményi — bizony már komoly károkat okoz. És nem csupán a látvány miatt, hanem azért is, mert károsítja a természetet, fenyegeti az állatvilágot, de veszélyezteti az emberek egészségét is. És hogy ez mennyire nem túlzás, arra példa lehet a rádióban a közelmúltban elhangzott környezetvédelmi műsor. Országos hírű szakemberek fejtették ki álláspontjukat, hogy környezetünk védelme egyre fontosabb nemzeti feladat és semmiféle egyéb tényezőre való hivatkozás nem adhat felmentést senkinek.

Akadnak persze, akik csak legyintenek a környezetvédők „fontoskodásán”, pedig éppen a rádióban elhangzott, de általunk is ismert példák igazolják hogy nem „ijesztgetésről”, hanem valóban komoly gondokról van szó. Mert nem csupán elgondolkoztató, hanem felháborító, hogy egyik nemzeti parkunk szinte kellős közepén egy állami gazdaság nagy mennyiségű, egészségre káros anyagot ásott el. Ha ezt egy nemzeti parkban meg merték tenni, akkor mit lehet máshol?

Nagyon drágák a környezetvédelmi járulékos beruházások — tisztítóberendezések, hulladéktelepek, szemétégetők stb. — hallani az érvelést, még mindig olcsóbb a bírságot a kifizetni. Bizonyára. Csakhogy a bírság befizetésétől még nem lesz egészségesebb az ivóvíz, nem lesz kevesebb a településeket fenyegető szemét, nem csökken a halpusztulások száma és sorolhatnánk tovább.

Néhány éve egyik lapunkban szinte szatírának tűnő riport jelent meg. Egy fontos termékeket előállító gyár egészségre ártalmas mellékterméket is „előállított”. Amit annak rendje és módja szerint, a környéken illegálisan helyeztek el. És motoros őröket alkalmaztak, akik a lehető leggyorsabban jelentették, ha valahol feltűntek a környezetvédelemmel foglalkozó szakemberek. Akkor ugyanis a teherautókat — másfelé irányították.

Furcsának tűnik, hogy komoly, felelős vezetők így viselkedjenek. Pedig a példák szerint vannak, akik így viselkednek. Pedig ideje lenne, ha mindenkiben, vezetőkben. szakemberekben, az átlagemberben kialakulna az a tudat, hogy környezetünk igen fon tos tényező mindannyiunk számára. És ha bent a házunkban, vagy lakásunkban adunk arra, hogy a krumplihéjat ne szórjuk a szőnyegre, akkor adnunk kell arra, hogy közelebbi, vagy távolabbi környezetünket is kíméljük. Hogy ne a patakba beleállva mossuk samponnal az autót, hogy ne törjük ki a csemetefákat, hogy ne

szórjuk el az erdőben a papírt, a hulladékot. Sem a vegyi anyagot, vashordókat egyéb ipari hulladékokat.

A közelmúltban Andornaktályán jöttünk át autóval. Színpompás, kedves látványt nyújtanak a házak előtt viruló kertecskék. a különböző virágokkal. És még sorolhatnánk jó néhány települést. Hiszen azért is jó az ilyen kerteket látni, mert a háziak nem csupán maguknak tartják fönn az üde látvány jogát, hanem megosztják az átutazó, áthaladó idegenekkel is. És mennyivel má- sabb a kerteket látni, mint mondjuk eldobált üvegeket, üres kon- zervesdobozokat.

Persze, nem is csupán a látvány a lényeg, hanem az, hogy a kultúrált, gondozott környezet egészségesebb is. Kicsiben, nagyban egyaránt. És egyben kötelez is minket, mai felnőtteket a felelősség, hogy amit megőrizhetünk, őrizzük meg a jövő számára is. Mert a savas eső, amely megöli a fákat, a növényzetet, nem hullhat gyerekeinkre, unokáinkra sem.

A szeméttel elborított városok, a kopár holdbéli táj fantáz- magória lenne csupán? Vigyáznunk kell, hogy ne legyen valóság.

DCcufunl Jüiwú e

s'