Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-23 / 146. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. június 23., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODÁLOM az itatást mindkét párton. Nemeskürty István Bornemisza Péter, az ember és az író (Részlet) A szatmári botrány felráz­ta az országot, Kossuth a Pesti Hírlap 103-ik számá­ban lázító vezércikket írt róla. — (Többek közt így ír: E szóban: adózás, a szenve­delmek kígyó-korbácsa rej­tőzik. .. Tyúkod és Csenger még nem Szatmármegye... Ez öngyilkolás! stb.) — az adózás kérdése napirendre került, s Nagy Ignác, mint láttuk, olyan jeleneteket nyert darabjai számára, me­lyeket e hírlapi jelentések­ből csak éppen, hogy le kel­lett másolnia. De a szatmári botrány hatása alól még fel sem ocsúdott az ország; mi­dőn egy újabb megyei skan­dalum híre járta be a la­pokat: a hevesi tisztújításé, s evvel Nagy Ignácnak a da­rab politikai kerete most már teljesen rendelkezésére állott. Hevesiben december 11-én ejtetett meg a tisztúj ítás, — s mint a jelentésekből látjuk — Egerben már két héttel a választás előtt megkezdték (V. ö.: a Tisztújításban is mindkét párt veszteget.) A fekete- és fehértollasok közt éjszaka nagy verekedés tört ki, 20-an súlyosan megsebe­sültek. Az egyik párt elked­vetlenedve a sok vérengzés­től, visszavonult az utolsó percben és a választási ak­tustól abszentálta magát. (V. ö. a darabban Heves és Far­kasfalvi lemondásai.) Az egész választás különben feltűnő gyorsan, egy óra alatt bevégződött. (Nagy Ig­nác darabjában is.) E rövid időközben leját­szódott két politikai ese­mény, együttesen alapvető hatással volt Nagy Ignác darabjára, melyet e botrá­nyok hatása alatt kezdett ír­ni, s melynek előadatásakor a két eset még élénk emlé­kezetben volt. (Részlet Szabolcsi Lajos Nagy Ignác víg játékai című 1911-ben megjelent bölcsész- doktori értékezéséből.) Sok érv szól tehát amel­lett, hogy Bornemisza Pé­ter tragédiáját eredeti alko­tásnak, eredeti átdolgozás­nak tartsuk. Vegyük kezünkbe az Elektra kiadását. Már a címlapon feltűnik humanizmusnak és refor­mációnak Bornemiszára annyira jellemző keveredé­se: egyrészt Sophokles ne­vét olvassuk, másrészt azt, hogy a darabot „az keresz­tyéneknek erkölcsöknek job­bításokra, például” irta a szerző. De ez még nem fel­tétlenül jelent reformátori szellemet, amint azt az Elektrával kapcsolatban Tu- róczi-Trostler József meg­győzően kifejti, mert a hu­manisták tudatosan igyekez­tek a pogány bölcseket és művészeket kereszténnyé magyarázni. Viszont a Lu­kács evangéliumára való hivatkozás annál meglepőbb. Maga a tény is meglepő; még érdekesebb a tartalma: „Jaj nektek, kik nevettek most, mert még sírtok.” összehasonlítva ezt az idézetet a darab tartalmá­val, láthatjuk, hogy ez a szentírásbeli idézet félreért­hetetlenül a tragédiában áb­rázolt és elítélt zsarnoki, feudális rend és annak kép­viselői ellen irányul. Nagyon érdekes és jellemző, hogy Bornemisza Péter egy ízig- vérig humanista témát szentírásbeli idézettel fordít az uralkodó osztály ellen. Már itt, az Elektrában talál­kozunk tehát azzal a sajá­tossággal, ami általában a század második felének írói­ra jellemző: hogy társadal­mi elégedetlenségüket klasz- szikus műveltségük ellenére vallási köntösben fejezik ki. (Dávid Ferenc és köre, Hel- tai stb.) A Postillák III. kötetében M agyar nemes volt ugyan, de német műveltségű, ami nem csoda, mert gyermek­kora a tizenkilencedik szá­zad második tizedére esik, mikor a magyar nyelv ide­haza is hamupipőke volt. Még a nemes urak is csak a nemzetiségi vidékeken tár­salogtak magyarul a család­ban, hogy a cselédek ne értsék. Magyar falvakban ugyanebből az okból idegen nyelven beszéltek. Nagy Ignác is tudott ma­gyarul, hiszen Keszthelyen született (1810-ben), hol aty­ja a Georgikont alapító, kü­lönc főúrnak, Festetich György grófnak volt a tiszt­tartója; az iskoláit többé- kevésbé szintén magyar vá­rosokban: Gyöngyösön, Ba­ján, Pécsett végezte. Majd Pestre ment bölcsészetet hall­gatni, miközben Klopstock, Schiller művein megmámo- rosodva, nagy titokban ma­ga is német írónak készült. Tele volt már az asztalfiók­ja német versekkel, novel­lákkal és színdarabokkal, mikor a Kisfaludy Aurórája kezébe került. Csodálkozott. Hát ez mi? Hát magyar iro­dalom is van? S ezentúl mohó Sizomjjal kutatott fel mindent, amit a magyar iro­dalom termelt. Bizony nem állt az a goethei és schille- ri magaslatokon, de érezte a roppant különbséget, hogy míg az egyik egy hatalmas művelt nemzetnek pusztán szellemi bokrétája, mely az egész világnak illatozik, ad­dig a másik egyszerű fagy- gyúgyertyácska, mely egy szegényes nemzet oltárán szűziesen, tiszta lánggal kezd gyulladozni. Az ifjú Nagy Ignác szí­ve megdobbant — megtalál­ta ideálját. Átpártolt az ár­vához; elégette összes né­met kéziratait, s ettől (1833- tól) kezdve egész odaadás­sal a magyar szépirodalom művelésére adta magát. Kizökkenés nélkül íroga­tott egész haláláig. Nem jöt­tek közbe tarka-barka inter- mezzók, mint más íróknál. bizonyságot találunk arra nézve, hogy Bornemisza Pé­ter a tragédia mottójául ki­választott bibliai idézetet ha­tározottan a feudális nagy­urakra vonatkoztatta. „A gonosz urak... csak csúfságot, ezvilági pompasá- got űznek ... Káros és ugyan veszedelmes hasznot facsarnak, testi gyönyörűség­ben mint holt elevenek él­nek. esznek, isznak, dőzsöl­nek, hevernek, játszódnak, kegyetlenkednek és tehetet- lenkednek. Kimiatt az ő lel­kiismeretiek megbélyegezte­tett, rágván kígyó és béka gyomrokat, kimiatt ha szin­tén valamit mosolyodnak is kilső szájokkal, sőt ha ka­cagnak is, azt Imind visszá- siratja az ő megsebesedett lelkiismeretek. Ezfélékröl mondja urunk: „Jaj, kik ne­vettek, mert még sírtok". (P. III. előszó: Balassi And­rást inti ezekkel a szavak­kal.) Ez a címlapon olvasható mottó tehát a darab anti- feudális tendenciáját igazol­ja. Nem különös dolog ez, ha az Elektrát nem mint különálló művet, hanem mint Bornemisza Péter életművének egyik részletét vizsgáljuk. Amit a költő vi­lágosan ugyan, de csak fu­tólag említ mennyországról szóló énekében és búcsúver- sébén — („Hiszem az urak hogy bémennének, ha bébo- csátják, de mint az lopok az drága hittül igen távol vad­nak” — „Engöm eluntattak az magyari urak”) — azt drámai formában most rész­letesen is kifejti Sophokles ürügyén. A címlapról szólva még azt kell megjegyeznünk, hogy ez a néhány szó: „játéknak módja szerint rendeltetett”: amellett szól, hogy a dara­bot nem könyvdrámának, Társaságok, kalandok, ■ asz- szonyok el nem vonták a munkától; rút volt, mint egy faun — minélfogva hamar megnősült (már 21 éves ko­rában), zajtalan polgári éle­tet élve, anyagi gondok se zavarták. Egy kis hivatala volt a királyi kamaránál, azonfelül a munkái is jól jövedelmeztek. „Szaladt utána a pénz”, mint kor­társai mondták, kik „Krő- zusnak” nevezték egymás közt, s tőle kértek kölcsönt, ha megszorultak. Az úgynevezett „okos írók” közé tartozott, akik nem in­dultak eszmények után, nem kergetik tüskön-bokron a halhatatlanságot, megelég­szenek, ha amíg élnek, jól élnek, s minden igyekezetük odairányul, eltalálni a közön­ség ízlését. Nagy Ignác ad-, dig-addig próbálgatta, míg végre sikerült neki. Első kísérletei, melyeket a Mátray Gábor „Regélő”-jé- ben közölt, nem keltettek élénkebb figyelmet, színpa­di munkái, a Murai rabló és Soroksári János sem. Neve 1834-ben a „Jelenkor”-ban kezdett, némi irodalmi pa­tinát kapni; a „Budapesti élet” című rovatban közölt szatirikus apróságai felkapott olvasmányok lettek. S most, hogy megfogta a madarat, a közönség rokon- szenvét, el nem eresztette töibbé. Kettőzött buzgalommal fogott neki a munkának, s tekintve, hogy csak negyven­négy évet élt, roppant sokat, aránylag talán Jókainál is. többet írt. Almanach vagy zsebkönyv ezentúl alig jelenik meg Nagy Ignác-féle novella nél­hanem előadásra szánta a szerző. A szerzőnek a darabot kí­sérő írása (Perneszics Györgynek, az árva diák „Is­tenben szerelmes atyjának” és a tisztelt olvasónak ajánl­va) két szempontból fi­gyelemre méltóak a már említetteken kívül. Egy­részt hangsúlyozza, hogy tra­gédiáját „az községnek elő- menetelire”, tehát a köz ér­dekét szem előtt tartva írta; másrészt nem győzi hangoz­tatni, hogy játékát a „ke­resztyéneknek épületire” szerzetté. „Az úristen noha halogatja az büntetést az bűnért, de azért el nem fe­ledkezik róla, hanem hova inkább késik, annyival in­kább röttenetesebben bosz- szúját állja, minden sze­mélyválogatás nélkül." A Postillák írója, a későb­bi bűnöket ostorozó prédi­kátor szólal meg az elöljá­ró beszédében: „Mert az mostani keresztyének... minden gonoszságban tel­hetetlenek. .. prédikáción szunnyadnak, az olvasáson eltunyulnak.” De benne van az elöljá­ró beszédben a feudális nagyurakkal szembeni bur­kolt fenyegetés is: . meg­látjátok, az Görögországnak hatalmas királya és király­né asszonya mely röttenete- sen undokságokért fizetnek, kiből mind királyok, urak, mind nagyok, kicsinyek ta­núságot és nagy példát ve­hetnek. ..” Bornemisza Péter azért mert így föllépni, mert az igazságos isten „rettenetes haragját” érezte maga mö­gött, mert vakon és feltétel nélkül hitt abban, hogy igaz ügyét isten támogatni fog­ja — ezért lépnek föl olyan merészen a korszak kül. Mulatságból eredeti színdarabokat ír, Unalomból idegen színműveket fordít a Nemzeti Színháznak, mun­kának csak a politikai la­poknál eltöltött időt számít­ja — nem isi sejti talán, hogy itt hagyja a legmara­dandóbb nyomokat. Ugyan­is ő kezdte először a beér­kező híreket külön kikerekí­tett, kicsiszolt alakban, mint önálló valamit kezelni, s így lett megalapítója a mai új­donságnak s ősatyja az új­dondászoknak. 1840-ben Életuntak című vígjátékával megnyerni az Akadémia másod-jutalmát, utána két évvel pedig az el­ső jutalmat üti meg Tiszt- újítás vigjátéka, mely elő­adva is zajos tetszést ví­vott ki, s egész Szigligeti Edéig a legjobb magyar víg­játék nimbuszával jelenik meg a magyar színpadokon. E vígjátékával elsőnek nyúlt Nagy Ignác az aktuális élet- anyagba, gúnyolván benne a korteskedést, melytől völgy és halom visszhangzott a fo­kosok akkori fénykorában. Ebben a művében éri el a tetőpontot az ő örökké de­rült múzsája. 1844-ben Sue Jenő Párizsi titkain neki­buzdulva, megírja a Pesti titkokat, s azt saját maga adja ki füzetekben, képek­kel illusztrálva. Sok jóízű részlet van benne, valamint megfigyelés. A régi Pest ele­venedik fel némely leírásá­ban, a nagy rész azonban rérnmesei lelemény, mely se­hogy sem illik az akkor még kicsiny, úgyszólván áttekint­hető főváros viszonyaira. Mindamellett „könnyen ol­vastatta magát”, ahogy egy reformátorai és Bornem­isza Péter esetében ezért jelent haladást a csak-hu- manizmushoz képest pro­testáns hivő és prédikátor volta. Ha' Bornemisza Pé­terben nem élt volna a Horváth Andráson és Bati- zin nevelkedett vallásos lobogás, mely ugyanakkor szívós és egy életre szóló antifeudalizmusssal volt át­itatva — nem született vol­na meg az a magyar Elekt­ra, amit mi ismerünk. Az Elektra tehát már a kísérő,- szavak bizonysága szerint is éppúgy terméke a reformá­ciónak, mint a humanizmus­nak. Ezt igazolja maga a da­rab is. Az utószó befejező mon­datai gyakran emlegetett, méltán híres sorok. Ezekben a humanista nyelvművelő szólal meg: „Minden józan ítéletű ember előtt tudott dolog, hogy már néhány éve elkezdtek írni magyar nyelven és ezt nekünk Ci­ceró és minden műveltebb nép példájára ... művelnünk és gazdagítanunk kell.” Ehhez is hozzá kell azon­ban fűzni, hogy Boremisza Péter szerint a magyar­nyelvűség a reformáció el­terjedése óta vált általános­sá és szerinte a magyar nyelvet a prédikátorok mű­velték először. Érdekes eb­ből a szempontból élete vé­gén írott nyilatkozata, mely­ben az Elektrára úgy gon­dol vissza, mint vallásos, pontosabban a reformá­ció ügye érdekében végzett munkássága első eredményé­re: „Még ez is kezdete volt efféle épületre (vallásos épülésre) való munkáim segítségének isteni gondvi­selésből.” bírálója kifejezte, s a közön­ség, mely nagy tömegekben sorakozott a tizenkétfüzetes vállalat mellé, valóságosan falta a felváltva vidám, majd hátborzongató epizódo­kat. Ez volt utolsó jó munká­ja s egész kis vagyont ho­zott a konyhára. Innen már hanyatlást mutat Nagy Ig­nác vénája. Az íróasztal gyakran állt bosszút gazdá­ján, s mégpedig annál in­kább, minél többet ül az mellette. A forradalom ide­jén már betegeskedni kez­dett, szervezete meggyöngült a sok ülésben, virrasztás­ban. A mozgalomban részt sem vesz, szobájában bete­gen éli át a nevezetes na­pokat. A harc lezajlása után azonban mégis megfosztják -hivatalától, mire 1849 végén föléleszti a „Hölgyfutár”-t, melyet haláláig szerkesztett. Nem tartozott a nagy, csak a szerencsés írók közé (s nem tudni, mi ér többet). Majdnem húsz éven át volt népszerű a közönség előtt, s közszeretetben állt társainál is, mert jó ember volt, irigység nélkül való istápo­lója a fiatalabb nemzedék­nek. Jókai feltűnésekor, mi­dőn az nem tudott kiadót találni a Hétköznapokra, maga kereste föl Hartlebent, s mindenféle fugfanggal rá­beszélte, hogy segítse révbe könyvbe kiadásával a még ismeretlen fiatal írót, kiről pedig tudta (mert elég ma­gához való esze volt), hogy rövid idő múlva el fogja homályosítani. Vidám, elégedett természe­tű ember volt, amellett jó pajtás, mikor a Csigában, az írók vacsoráló helyén megjelent, „dugóknak ször­nyű pattogása vala” —jegy­zi meg egy kortársa. Még négy évig élt a for­radalom után, de alig írt valamit. Nem volt se egész­sége többé, se témái, se ol­vasói. Más, szomorú világ sza­kadt ide a régi helyett. Leg­okosabb volt itthagyni. (1908) szerüljenek ezen ritka élvezetet a távol alföldön fölkeres­ni.” Az angol utazó ezt igen ildomosnak találta csak azt szerette volna, ha ezen csárdában a város mindig néhány szegénylegényt is tartana, hogy az utazók annál élénkebb s maradandóbb emlékű ismeretséget köthetnének a csárdái élettel. Mit az angol utazó kalauza itt szorultságbani mentségül hozott föl, az valóban figyelmet érdemel, s mi igen kérjük a rendőri hivatalt, őrködjék ezentúl is szigo­rúan, hogy az érintett k-i ház ezentúl is olyan ronda és irtóztató maradjon, mint eddig vala, hogy a hajdani or­szágúti „Rongyos lámpás” méltó utódja maradhasson; a k-i atyafiakat pedig arra kérjük, méltóztassanak ezen ké­nyelmes szállójok tetejére egy vagy két valóságos gólya­fészket szerezni, hogy csárdái jelleme annál tökéletesb legyen, mert különben félünk, hogy tapasztaltabb utazókat nem lehet majd olyan könnyen megnyugtatni fővárosunk ezen egyik kitűnő ritkaságának története iránt. (December 22.) Többször tapasztaltuk már, hogy a Nem­zeti Színház közönsége a legszoborúbb jelenetekben is hangos kacajra fakad, ha történetesen macska sétál ke­resztül a színpadon; ezt barátságos intésül jegyezzük föl azon vígjátékírók számára, kiknek műveiben a közönség nem akar kacagni; ezek ugyanis jól teendik, ha ezentúl egypár macskát fognak zsákban készen tartani a színfa­lak mögött, miket aztán azon jelenetekben ki lehet majd eregetni, melyek által a szerző a közönséget kacajra akar­ja bírni, és meglesz a siker! Mert ugyan miért ne tenné meg az író ezt, ha a közönség az ilyesek látásában any- nyira gyönyörködik? (December 27.) A színházi macskák ügyében azon föl- . világosítást kaptuk pótlékul, hogy azok rendes conventio- matus és tiszteletbéli egérfogók, mélyek nélkül díszítmé­nyekben, ruhatárban sat. sok kár fogna történni. Remél­jük tehát, hogy a t. c. közönség szívére fogja venni ezen méltányos körülményt és nem nevetend többé ezen ren­des macskák fölléptekor komoly jelenetekben. Egyébiránt nem ártana talán mégis valami egyenruhát kigondolni ezen hasznos állatok számára, mert így talán inkább fog­ná őket a pajkos közönség respektálni. Mikszáth Kálmán Nagy Ignác 1810—1854

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom