Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-23 / 146. szám

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET níkwsag,iw«.ünh»»„».mb«

Eger nyári színháza

A tizedik évadját kezdő Agria Játékszín ebben az esztendőben Nagy Ignác Tisztújítás című kétrészes vígjátékát és Bornemisza Péter Tragoedia magyar nyelven, Electra című műfordítását, átdolgozását tűzte műsorára. Mindkét darab érdekes a magyar történelem és a nemzeti kultúra szempontjából Bornemisza műve tükrözi kora sajátságos világát, a magyarító erkölcsi szemléletet. Nagy Ignác darabja a múlt század viharos politikai összetűzéseinek mulatságos krónikája, tanulságos lenyomata. E két színjátékról gyűjtöttünk össze adalékokat, s adjuk most közre, hogy jobban megismerhessük a kort és az alkotót.

összeállította: Gábor László

Kosztolányi Dezső

Bornemisza Péter: Magyar Elektra

Jegyzetek első drámánkról

Isten az embert tulajdon képére és hasonlatosságára teremtette. Az ember pedig, mikor megszállja a teremtő ösztön, & fölistenül a vágyban, hogy valamit alkosson, szintén nem tehet egyebet: mindenkit a maga képére és hasonlatosságára formál.

Izgat bennünket, hogy felebarátaink különböznek tőlünk. Ez sarkall, hogy foglalkozzunk velük. De csak magunk által érthetjük meg őket. Ha csillagos magasságban állnak fölöttünk, vagy örvényes alacsonyságban alattunk, és nincs bennük egyetlen rokon vonás sem, akkor nem érdekelnek többé, hidegen hagynak.

Előbb észre kell vennünk, hogy szegről-végről atyafiaink is, csak aztán rajonghatunk értük, csak aztán támadhatunk ellenük, mert mindenkiben csak saját nagyságunkat szerethetjük, csak saját kicsinységünket gyűlölhetjük. Gyarlóság ez — kétségtelen —, de nagyon emberi, nagyon megható gyarlóság.

Még képzeletünk se rugaszkodhat el túlontúl mes.z- sze tőlünk. Teljesen nem bújhatunk ki bőrünkből. A szerecsen egy fekete kisdedet imád, akinek göndör haja van, villogó fehér foga, lapos orrocskája. Ö nyilván azt gondolja, hogy a mennyországban rekkenő, egyenlítői hőség uralkodik, az üdvözöltek mezítelenül járnak, egy kötéllel derekukon, s kenyérfáról tépdesik napi táplálékukat. Viszont az eszkimóknak pokol volna ez a mennyország. Ott negyven- fokos hideg van, jegesmedvék bólongnak a sziklákon, a dermesztő vízben pedig kövér, zsírtól csöpögő fókák lubickolnak.

Ne gondolják, hogy csak a műveletlen népekre áll ez. A művelt népek lángelméi is így ábrándoznak. Corneille spanyoljai, görögjei, latinjai ízig-vérig franciák. Racine zsidai úgy ha bókol- nak, teszik a szépet, mint a XVII. század főürai. Voltaire törökjei parókát viselnek, tánccipellőt és szépségflast- romot. Nekünk sincs okunk pironkodni, hogy — akár akarjuk, akár nem — minden leheletünkben magyarok vagyunk.

Szophoklész Élektrá-ját láttam, melyet 1558-ban — kevéssel a mohácsi vész után — ültetett magyar nyelvre pesti Bornemisza Péter deák, egy iskolai előadás céljára „az keresztényeknek erkölcsöknek jobbításokra”, de hozzá is adott egyet-mást „más módon rendelt” okulására minden „asszonyállatnak, aki nem úgy akar járni, mint a játékbeli királynéasszony”. Klütaim- nésztra ez, az a sápadt, puf- fadt hisztérika, aki feredő- jében bárddal ölé meg a derék, dolgos Agamemnón királyt. Itt merőben más az ábrázata, mint Szophoklész- nél. Kardos menyecske, keményszívű nemzetesasszony, aki piros, arannyal hímzett pruszlikot visel, csípőre tett kézzel pöröl, s új élete párjának bizonyára pompás marhatokányt rittyent, tejfölös csipdelttel. Sanyarú sorát néhai ura mellett imigy panaszolja: „Egy pohár bort nem ihattam, híre nélkül még csak ki sem léphettem házambul.” Cinkostársa, a lator Aigisztosz, aki

ugyancsak fölkapott az uborkáiéra és belecsöppent ebbe a nagy fene uraságba, váltig udvarolja őt: „Én csak felségedet szeretem, tudom, felséged is semmibe kedvem nem szegi... örülj, vigadj, asszonykodjál.”

Csodálatos szomorújáték ez, egy művelődésre törő, nagyra hivatott nép csecsemőkorából, első drámának selypegő nyelve, abból az időből, mikor még Shakespeare meg sem született, s nyelvújítóink még nem gondoltak arra, hogy az ősi törzset beojtsák nyugati hajtással. Minden igéje velős, talpraesett, megrázó. „Adjon isten”, „Fogadj isten” : köszönnek egymásnak a szereplők. A kórust, egy vénasszonyt — holmi job- bágynémber lehetett — „Kórus néninek” titulálják. Elektra, ez a jóravaló, szorgalmatos leányzó, lila köntösben, rongyos, fekete kötényben jár-kél, s igen nagyon ádázkodik. Két cserép muskátlit visz boldogult édesatyja sírjára aki — természetesen — egy keresztyén templom sírfülkéjében alussza örök álmát. Khri- szoszthémoszt, a húgát „öcsém”-nek tiszteli. A király a trónusa' támlájára akasztja koronáját, s palástjával törli meg gondtól barázdás homlokát. Amikor szenvedélyük tetőfokára hág, ezenképpen fejezik ki haragjukat: „Coki.” A lidércnyomást — pompásan — így mondják: „Elröttönök álmomban.” Édes ez, lelket üdítő, fület csiklandó. Közben pedig, míg áll a dalidó, s lakodalmat laknak a cudar latrok, Tinódi Lantos Sebestyén dallamait halljuk, melyeket Lavotita Rezső írt át kürtre és cimbalomra, és kuncognunk kell, ha eszünkbe jut Hofmannsthal rémlátó szövege és Strauss Richard ideges muzsikája.

Móricz Zsigmond, nyelvünknek szerelmese ásta ki a porból, a feledésből a régi remeket. Szívbéli ügye volt a Magyar Elektra. Sokáig gedélte, míg színre nem alkalmazta. Előbb végigjárta vele az országot. Fölolvasta nekünk, aztán fölolvasta mindenkinek. Boldog volt, ha talált rá hallgatót. Az ő érdeme, hogy előadták, s büszkesége a Nemzeti Színháznak.

Hettyei Arankát első helyen kell említenem, mert ő üti meg az alaphangot. Anélkül, hogy kabarézna helyes aránnyal elegyíti a tréfást, népit, a gyermeteget, a tragikust. Ókori hősnő, de középkori boszorka is, és — egy kissé — alföldi méregkeverő asszony is. Aztán milyen kitűnő a lendületében és a megalázottságában Tőkés Anna, akiből csak egy csipetnyi humor hiányzik, és Somogyi Bogyó szöghaján az aranypártával, és Halmi Margit és Kiss Ferenc és Kürti József és Hara&ztos és csaknem mindenki. Én utálom a frakkos Hamletet, aki dzsessz-benddel mulat, és Othellót, aki osztrigát reggelizik; s monoklit visel. Unatkozó amerikaiak eszelnek ki ilyesmit: a Magyar Elektra azonban az őstelevénytíol termett. Igazi kedvem telt az előadásban is. Olykor, amennyire bírálói tisztem és méltóságom megengedte, si- kongitam a gyönyörűségtől.

Üj Idők, 1931. márcus 8.

Az

Electra

jelmezei

Az egri vár Romkertjében mutatják be június 28- án Bornemisza Péter Tra- goedia magyar nyelven, Electra című darabját. A játékhoz Jánoskúti Márta tervezte a jelmezeket, nem anyira az antik témára, hanem inkább az átdolgozás idejére gondolva. Mivel egyre inkább önálló képzőművészeti ágnak tartják a jelmeztervezést, úgy gondoltuk, érdemes közreadni az előzetes elképzeléseket, amelyek alapján a hiteles atmoszférát megteremtik a szereplők. Ezen a rajzon nemcsak az egyes figurák jellemét, de egymáshoz való viszonyukat is elképzelte Jánoskúti Márta, egységes hangulatot kialakítva.

Felfigyeltünk arra, hogy az utóbbi esztendők stílusváltozása érzékelhető a terveken: a régi, leegyszerűsítő öltözékek helyett szín- pompásabb, plasztikusabb, kifejezőbb ruhadarabok kerülnek a színészekre.

Azt szokták mondani: a ruha teszi az embert. A színpadon még inkább így van, minden fodornak, minden csipkének vagy színnek jelentése lehet.

(Perl Márton reprodukciói)

Botrány a szatmári és hevesi választásokon

A vígjáték valóságos modelljei

Az 1840-iki országgyűlés végeztével — ahol kormány és nemzet először közeledtek egymáshoz —, liberális eszmék kezdtek feltünedezni a magyar közéletben. 1841 elején ez eszmék tárháza lett az újonnan megindult Pesti Hírlap, hol Kossuth Lajos vezércikkei sorra vették az aktuális politikai kérdéseket. Mikor azután 1841 végén megkezdődtek a megyei tisztválasztások és év végi közgyűlések, ez összejöveteleken természetszerűleg ki kellett törniök az új, liberális eszmék körül való véleménykülönbségeknek. E megyei gyűléseket főképpen az a 12 pont foglalkoztatta, melyet Kölcsey vármegyéjének, Szatmárnak választmánya állított össze Kossuthék helyeslése közben 1841. felbruár 24-én, és

melyeket megvitatás céljából a szomszéd vármegyékhez is átküldött. E 12 pontba belemagyarázták a közös teherviselést is, ami azután annyi csatározásra adott okot. 1841 végén a megyegyűlések és tisztválasztésok alkalmából kitört a botrány e kérdés, a nemesség adózása körül, ami általános feltűnést keltett, s kétségkívül Nagy Ignácot e darabja írására bírta, a megyei rendzavarások kerülvén az érdeklődés központjába.

A skandalumok sorozata éppen Szatmárban kezdődött meg. December 6-án Szatmár-megye megyei közgyűlésén véres verekedések történtek. A 12 pontot kellett volna a plénumban tárgyalni, de a becsődített falusi nemesség, különösen a

vasbotokkal megjelent tyu- kodi és csengeri kisnemes- ség már korán reggel elfoglalta helyét a tanácsteremben. (V. ö. a Tisztújítás tari és szunyogi nemeseit, kiknek (III. 5.) reggel öt órakor „el kell foglalniok a vármegye- házát, hogy a fehértollasok be ne férhessenek”.) Mikor a 12 pontos párt a terembe ért, véres verekedés tört ki. Több nemesit nyílt ülésben leütöttek, a tyukodiak és a hozzájuk szítók ólmos botjaikkal az egész várost egész nap remegésben tartották. A vendéglőkbe betörtek, a kaszinót feldúlták, védtelen lányokat támadtak meg az utcán. Végül is a 12 pont megbukott. És mindez — teszi hozzá az egykori Erdélyi Híradó levelezője — azért az izgató erőért történt, mely

a portio (adózás) szóban van, A nemesség, mint egy ember állott talpra, midőn az adózást rá akarták kényszeríteni és megbuktatta a 12 pontot. A nemesi szabadságot, ezt a bűvösi szót. mely századokon sikerrel hatott, semmisítette volna meg az adózás. Demagógok járták be a megyét — egy pesti lap tudósítása szerint, — kik a nemességet felbőszítették s meggyőzték arról, hogy ha a 12 pont az utolsó betűig el nem töröltetik, a nemesség el fog pusztulni. Elhitették a nemességgel, hogy ha a liberális párt marad felszínen, nekik portiózni, fors- pöntozni kell, utat kell csi- nálniok, a megye már ki is mérette a Szamos és Tisza töltésein a munkát. (V. ö. a Tisztújításban Hajlósi argumentumait (II. 2.), ki a nemesekkel ugyanezt hiteti el a haladó-pártról; Nagy Ignác Hajlósi okoskodását majdnem pontról pontra a fenti tudósítás alapján készítette.)

Nagy Ignác

Budapesti Hiring

(Részlet)

1846

(Január 18.) Nem újdonság ugyan, hogy Budapesten sokan érdemtelenül nyomorral küzdenek, de mégis szabad lesz talán e néhány sort idecsatolnunk. Egy fiatal kir. táblai, h. jegyző, ki a magyar irodalom mezején is ismeretessé lón, jelenleg oly mostoha körülmények közt van, hogy kétségbeeséssel küzd, s leginkább valamely kereskedőház irodájában szeretne alkalmazást nyerni, hogy jövendőjét biztosan megalapíthassa. Iskoláit jól végzé, írása igen szép s tökéletesen korrekt, mi' nálunk még most is ritkaság; a magyar, német diák nyelveket jól beszéli, a francia ép olasz nyelviben pedig meglehetősen jártas, Kik tehát e sorstól üldözött, jeles tehetségű s szorgalmú ifjúin segíteni kívánnak, hogy becsületes munka után becsületesen élhessen, szíveskedjenek iránta a. Hatvani utcai Horváth ház 3. emeletén Nagy Ignácnál tudakozódni. Az Umgvár t. szerkesztője e sorok átvételére kéretik.

(Január 25.) Örömmel jelentjük miképp azon ifjú számára, kiről múlt vasárnap emlékeznénk, már öt helyről kínálkozott segély és alkalmazás. Személynök ő, excell még ugyanazon vasárnap reggel kegyeskedett iránta nálunk tudakozódni, hogy őt rögtön segélyben részesíthesse.

(Március 5.) Pesten nemrég egy nagy ház épült, melynek istállójában a teljes című lovak márványjászolból fognak enni; átél Lenben egy szegény embernek pörkölt- hús maradékot ajándékoztak, miit ő kalapjából evett meg a pompás épület előtt.

(Április 26.) A fürdői időszak Budán megnyílt, s nagy megütközéssel tapasztaltuk, hogy a fürdőkben még soha nem csoportozott annyi megnevezhetetlen némber, mint most. A szó teljes értelmében elállják a folyosókon a férfiak útját, s nemcsak szemmel, hanem szájjal is vakmerőén szólítják meg, hogy jobb érzésű hölgyek alig fogják botrány nélkül fürdőinket meglátogatni. Azt hallottuk, hogy Bécsben férfiak s némbereknek együtt fürdeni tilos; nem tudjuk, lehetne vagy kellene-é ezt nálunk is divatba hozni; de annyit világosan érzünk, ha talán magát a tényt nem lehet vagy nem tanácsos kikerülni. A pesti redőrségnek sikerült a főbb utcákat nyílt botránytól megtisztítani, miért nem lehetne tehát ezt Buda néhány für- dejében is, különösen pedig a leglátogatottabban eszközölni? Ezen megrovásra igen sok fürdő-láltogató által szó- líttattunk föl, s kívánjuk, hogy ne legyünk kénytelenek megrovásunkat élesebben ismételni.

(Október 18.) Néhány nap előtt egy angol utazó szem- lélgeté Budapestünket, ugyanaz, ki nemrég Nemzeti Színházunkban Rómeó ésJúlia adatásakor érzékenyen megsi- ratá — Shakespeare-t; többi közt a Szép utcán is végighaladt, miután orrát jól erősen befogta. A Szép utca végén csodálkozva pillantva meg egy rongyos, ronda és rendetlen épületet, s igen aggasztó kifejezéssel csóválá feszes, fehér gallér közé szorított fejét; vezetője azonban hála a hazafiság szellemének, rögtön feltalálta magát és így nyilatkozott: „Ne gondolja mylord (minden angol utazó my- lord), hogy ezen épület ok nélkül díszteleníti fővárosunk kellő közepét. Bizonyosan méltóztatott már hallani, hogy Magyarországban sok piszkos csárda van (Yes, yes!), mikben a legcifrább rablókalandok sem ritkaságok. (Yes, yes, Schubri!) Igen, mylord! Azonban e kalandok nagy része mese, s az ily csárdákban, bármily mosdatlanul bámészkodnak is a messze pusztaságba, gyakran tiszta, takaros menyecskéket is találhatni. (Ah, yes!) A város tehát keb- 1 énben ezen ronda csárdát azért tűri el eredeti szennyességében, hogy a magas rangú utazók, kik gőzöseinken hozzánk leúsznak, az elhíresült magyar csárdák egy valóságos példányát mindjárt itt szemlélhessék meg, s ne kény-