Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-01 / 127. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. június l.r péntek □ Aki technikai okokból lemondta darabjának bemutatóját, de a gálaesten mégis köszöntötte a gyöngyösieket: Galambos Erzsi (Fotó: Szántó György) Négy év telt el, mióta Gyöngyös először adott otthont az országos monodrá- masaemlének. Az ez évi találkozó különbözött az előzőtől, tükrözte színházi életünk változásait, s azt is, hogy ez a műfaj tért hódított magának, nagykorúvá vált. Az első alkalommal kevés produkciót láthattunk, s azokat is inkább azoktól, akik valamilyen oknál fogva a különböző irányzatokat olykor kritikátlanul elfogadó és divattá emelő művészvilágból kiszorultak, nem kaptak más megfelelő megméretési esélyt. Azóta a kép lényegesen változott: tucatnyi színház képviseletében jöttek el a mát- raalji városba színészek, s nem a „kiszorultak”, hanem szinte valamennyien egy-egy alkotóműhely tagjai, olykor fiatalok, akik sajátos megszólalási lehetőséget keresnek. Hősies műfaj Van abban valami hősies, hogy valaki vállalkozik arra, hogy egy rangos irodalmi szöveggel kiáll a közönség elé, s másfél-két órán keresztül közvetlen kapcsolatot alakít ki a nézőkkel. Nem a szerkesztett műsorokról van itt szó, hiszen ott a szereplő kötetlenebbül viselkedhet. A monodráma összeütközéseket jelenít meg. Bármilyen különösen is hangzik: valaki egyedül vállalkozik konfliktus ábrázolására. Ezzel az önkifejezés nagy lehetőségét kínálja ez a műfaj a művész számára, mert három-négy főszerepnek megfelelő mondandót ad számára, amit megfelelő érzelmi, gondolati töltéssel kell alátámasztania. Egyúttal közművelődési küldetést is betölt az egyedül a színpadra álló, mert azoknak az élete, sorsa kínál jó „alapanyagot”, akik a nemzet, az emberiség szempontjából valamilyen jelentősét tettek. Így szólaltak meg a mostani szemlén is Platón, Bethlen Gábor, Széchenyi és mások gondolatai. Lehetőséget teremt az eszköztelenség arra, hogy a színház olyan helyeken is megjelenjen, ahol egyébként Thália sohasem juthatna el: a községi művelődési házak szűkös színpadain, diákszállókban, üzemek kultúrtermeiben alakíthatja ki egy-egy színész az általa képviselt személyiség világát. Egy zsebkendő- nyi területen szólhat Mefina Mercouri görögségélményéről, Psyche csodálatos tündérvilágáról, vagy Dómján Edit tékozló emberségéről. Elszalasztott lehetőségek Hosszan lehetne elemezni, miért nem vált ez a siaem- le azzá, amivé válhatott volna. De sajnos, minden elemzés egyf elé mutatna: hiába erősödtek meg a vidéki színházi műhelyek, az igazi bizonyítási lehetőség még mindig a főváros. A gyöngyösi szervezők joggal hivatkozhatnak arra, amikor a rossz időpontmegválasztást hányjuk a szemükre: ök hamarább tűzték május végére az összejövetel dátumát, mint ahogy az országos színházi találkozó budapesti rendezvényei időpontját meghatározták. A reflektorfényből az egybeesés miatt ide nem sok jutott, a szakmai közönség, s az újságírók döntő része az utóbbi eseményt választotta. Kérdés az, hogy, ha nem lett volna ez a kon- kurrencia, milyen lett volna az érdeklődés. Valamivel talán nagyobb, de félő, hogy akkor is hiányzott volna az átütő erő. Mert még a megye közművelődési szakemberei közül is igenigen kevesen szakítottak arra időt, hogy megismerkedjenek a számukra műsorkínálatot jelentő szemleprogrammal. Ezenkívül még a megjelent érdeklődők számára sem szerveztek az egyes előadások után szakmai megbeszéléseket, s hiányoztak a művész—közönség-találkozók is. Valaki úgy fogalmazott: inkább „koncentrált bemutatósorozat” volt ez, mint valódi szemle. Ha gyökeret ver A hiányérzet természetesen, csak úgy keletkezhetett, hogy ez a találkozó megmutatta, milyen lehetőségei vannak a monodrámának. Ehhez a gyöngyösi Mátra Művelődési Központ áldozatos munkája kellett. Jóval nehezebb helyzetük volt, mint egy színház szervezőinek: a külső szemlélő az első pillanatban úgy is gondolhatná, hogy a népművelők erejüket meghaladó vállalkozásba kezdtek. Mégis, csak elismerés illetheti meg körültekintésüket és tevékenységüket: kirajzolódtak egy valóban országos hatású, sőt nemzetközileg is „jegyzett’*- fesztivál körvonalai, amivé kezdeményezésük válhat. De még sok dologban határozni kell. El kell dönteni a szemle védnökeinek — elsősorban a Művelődési Minisztériumnak és a Magyar Színházi Intézetnek —, hogy b»-, vagy triennálé legyen-e ez az eseménysorozat, azaz két-, vagy háromévente rendezzék-e meg? Hívjanak-e határainkon kívüli művészeA gálaműsor egyik szereplője: Gálffi László, Jászai- díjas művész két is a találkozóra? A helybelieknek is el kellene gondolkodniuk azon, miként tehetik még szervezettebbé, hasznosabbá az összejövetelt. Az általános vélemény volt a szakemberek körében, hogy a monodráma megbecsült műfaj, s a gyöngyösiek vállalkozása előrevivő lehet a művészeti ág számára. De, nemcsak szakmai haszna lehet annak, hogy gyökeret ver Gyöngyösön ez a forma. Megyénk színházi élete szegényes, így különös jelentősége van annak, ha szű- kebb hazánk egyik váiosa ilyen rendszeres, országos találkozó színhelye. Nem ártana, ha ez a palánta valóban jelentőségéhez mérten megterebélyesedne. Számos hasznos javaslat elhangzott a szemle résztvevői részéről. Végezetül csak egyet idéznénk: a legjobb három-négy produkció fölött védnökséget vállalhatna egy-egy szerv, s a kimagasló bemutatókkal gazdagíthatná a megye és az ország kulturális kínálatát. Mert tanúi mindazok, akik láthatták az előadásokat, hogy ezek a színházi esték megérdemlik a figyelmet, s vonzásukkal talán sokakat ráébreszthetnének a kéznyúj- tásnyi távolságban lezajló, minden este más arcot mutató színpadi játék ízére. S a televízió papucsos, fürdőköpenyes „házimozit” kínáló, de szobafogságban tartó korszakában ez nem kis dolog. Gábor László Elismerés az emberségért Dr. Somos Lajos köszöntése A Magyar Pedagógiai Társaság, a Miskolci Akadémiai Bizottság neveléstudományi munkabizottsága, a Ho Sí Minh Tanárképző Főiskola, valamint tanítványainak, tisztelőinek tábora június 2-án, szombaton délelőtt 10 órakor köszönti — az egri felsőoktatási intézmény első emeleti 6. számú előadójában — dr. Somos Lajos nyugalmazott főiskolai tanárt, a Magyar Pedagógiai Társaság Heves megyei Tagozatának elnökét 80. születésnapja alkalmából. A bensőséges hangulatú ünnepségen — többek között — levetítik a nemzedékek nevelőjéről készített televíziós portréfilmet, amelyet a nagyközönség egy későbbi időpontban láthat a képernyőn. Június 4—június 13.: „Hatvani zenei napok ’84” A hagyományos „hatvani zenei napok” eseményeit most júniusban is megrendezi a Vörösmarty Művelődési Központ és az Állami Zeneiskola. Az eiső koncertre június 4-én este fél 7 órakor kerül sor a cukorgyári művelődési ház nagytermében, ahol a zeneiskola tanárainak hangversenyét rendezik meg a Hatvani Kamarazenekar közreműködésével. Az est műsorán Bartók, Sztravinszkij, Debussy, Gluck, Schubert, Sarasaié, Bach, Haydn, Mozart, Vivaldi művei szerepelnek, a zenekart pedig Pusker Imre vezényli. Június 13-án este 7 órakor az Ady Endre könyvtárban az Egri Fúvósötös — Tamás Endréné, Miklovitz László, Szepesi György. Papp János, Takács János — ad koncertet, a bemutatásra kerülő művek alkotói pedig: Bach. Corelli, Mozart, Beethoven, Strauss és Farkas Ferenc. A „hatvani zenei napok”-ra kedvezményes bérletet bocsátottak ki. amelyeket a művelődési közontban, illetve a zeneiskolában lehet előzetesen megváltani. DON QUIJOTE AZ ÜTTÖROHÁZBAN. Kedden este az egri Hámán Kató megyei Cttörőházban a Miskolci Nemzeti Színház fiatal művészei bemutatták Gyurkó László: A búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörű szép halála című játékát. Felvételünk a darab főszereplőiről készült, a címszereplő Gáspár Tibor, hűséges csatlósát Szirtes Gábor alakítja. A darabot még szombaton este játsszák (Fotó: Jármay György) *• 11/2. — Nem értem. .. — mered rájuk az igazgató. — Maguknak az agyukra ment a hőség? Nem képesek megkülönböztetni a tehenet az ökörtől? Műszaki ember vagyok, nem állattenyésztő, de ennyit azért még a kisuj- jamból is kirázok. Nézze csak meg jobban! Mitől lennének azok ökrök? — Mitől? A sofőr arcán alig észrevehető mosoly szaladgál. — Hát sok mindentől, igazgató kartárs. Teszem azt például attól is, hogy nincsen ■tőgyük... — Tőgyük? Maga innen látja a tőgyüket? Irigylem a szemét! — Éppen az, hogy nem látom — mondja a sofőr. — Ha látnám, úgy azt is lát■ nám, hogy azok ott tehenek. — Maga most vitatkozni akar, Józsikám — bámul rá vörösre színeződött arccal az igazgató —, vagy komolyan azt hiszi rólam, hogy nem tudom megkülönböztetni ezt a két állatot?! Ha álmomból felriasztanak, akkor is tudom, hogy melyik mi! Nézze csak meg a formájukat, a hegyes szarvukat, és ahogy Toth-Móthé Miklós: Állattan tempósan csapkodják a legyeket a farkukkal... A tő- gyük ilyen messziről nem látszik! Az kizárt dolog! A maga szemébe talán messze- látót ültettek be? — Nem ültettek abba bele semmit — mondja a sofőr —, csak éppen tudom, hogy a tehén az tehén, az ökör, meg ökör. Már ne is haragudjon, igazgató kartárs, de csak erről van itt szó. — Jó! Az igazgató ingerülten szorongatja a termoszt, mintha igaza bizonyításául a teát szeretné kifejni belőle. — Akkor most eldöntjük a vitát. Ha maga, Józsikám, ennyire csökönyös, én sem adom lejjebb. Szemével Pohánkát keresi, aki kicsit hátrább somfordáit a beszélgetés alatt. — Pohánka kartárs — int neki —, tegyen meg nekünk egy nagy szívességet, és menjen közelebb ahhoz a csordához. Állapítsa meg, hogy tehenek-e, vagy ökrök. — Igenis, Igazgató kartárs. .. — mondja Pohánka, és sietve inai a csorda felé. „Éreztem — gondolja közben —, hogy ez lesz a vége. Mi a fenének vitatkozott ez a sofőr? Ha a főnök szerint tehenek, akkor tehenek. Nem mindegy? Tovább mentünk volna, és elfelejtjük az egészet. De nem, neki ellenkeznie kellett. Most aztán jól benne vagyok a pácban! Ha azt mondom, tehenek, a sofőr szemében válók nevetségessé. Ha azt mondom, ökrök, a főnököt hazudtolom meg, és aztán megnézhetem magam a továbbiakban...” Izzadton érkezik a csordához. Megáll, és kétségbeesett keserűséggel bámulja az ökröket, mintha tőlük várná a megoldást, a csodát, hogy hirtelen átváltoznak tehenekké, vagy szétfolynak délibábbá, csak kimentsék ebből a megalázóan szorongató helyzetből. — Buuu! — bőg rá az egyik, és Pohánka úgy érzi, Zvoiszky Zita illusztrációja hogy ez az oktalan állat, látva tanácstalanságát, gúnyolódik, vagy még inkább kineveti, „kibőgi” őt. — Na, mi az ábra... ? — kérdezi türelmetlen kíváncsisággal a főnök, amikor a beosztott már ismét ott áll előtte. — Mit állapított meg Pohánka kartárs? „Bikák — fut át Pohánka agyán —, azt kéne mondanom, hogy bikák.” — Na, mi az? Megkukult? — Tehenek... — mondja alig hallhatóan Pohánka, és nem néz a sofőrre. — De meg kell jegyeznem, igazgató kartárs, azt is, hogy nagyon kicsi a tőgyük... — Na, persze — veregeti vállon barátságosan a főnök —, mert mostanában annyi fajtát kereszteznek össze, hogy valóban jó szem kell a megítélésükhöz. Lehetséges, hogy most ilyen apró tőgyű tehenekkel kísérleteznek, de hát ez már az állattenyésztők gondja, nem a miénk. Látja, Józsikám, maga csak szaporítja a szóit, vitatkozik, ahelyett, hogy hallgatna az okosabbra. Mert, ne feledjék el, barátaim, egy jó vezetőnek sok mindenhez értenie kell, különben elvesztené a tekintélyét. Elégedetten nyomja be magát a kocsiba, mellé prése- lődik Pohánka is. „Bocsánat. .— mondja Pohánka, amikor az igazgató nekiütődik. „Nem tesz semmit — mondja a főnök —, nem tesz semmit.” — Vége — wmm
