Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-16 / 140. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. júniu, 16., ,zomba. MŰVÉSZET ÉS IRODALOM — Jenő úr, ne tréfáljon velem. Maga lát. — Drága doktornő, esküszöm magának, hogy nem látok. — De hiszen az előbb becsukta a szemét. — Az lehet kérem, de esküszöm, hogy semmit se látok. N. doktornő ivott egy pohár vizet, és újra kezdte a vizsgálatokat, amelyek egyértelműen bebizonyították, hogy Jenő úr lát, de ő továbbra is ragaszkodott vakságához. N. doktornő odahaza átnézte egyetemi jegyzeteit, valamint néhány szakkönyvet, de így sem talált magyarázatot Jenő úr hirtelen támadt vakságára. Másnap reggel azonnal magához kérette Jenő urat. Ismét végigcsinált minden vizsgálatot, de Jenő úr továbbra sem látott semmit. N. doktornő ekkor sírva- fakadt. — Nézze. Jenő úr, én tudom, hogy maga lát — dadogta könnyei között. — Mi. ért csinálja ezt velem? Ha maga megvakult, csakis én vakíthattam meg. Ha így van, én esküszöm' magának, hogy visszaadom a diplomámat. Egy szemorvos, aki rossz gyógyszerezés miatt megvakítja a betegét... Jenő úr kérem, miért csinálja ezt velem? — Drága doktornő, én tényleg nem látok semmit — válaszolta Jenő úr. — Amikor bejöttem, valóban el tudtam olvasni néhány betűt. — Szerintem most is el tudna — vágott közbe N-. doktornő, és tovább sírt. — Hogy mondhat ilyet drága doktornő! — háborodott fel Jenő úr. — Mert tudom, hogy lát — törtek fel N. doktornőből a szavak. — A vizsgálatok egyértelműen bebizonyították. .. — A vizsgálatok? — nevetett fel Jenő úr. — Mit bizonyítottak be a vizsgálatok, ha egyszer nem látok? — Rendben van, Jenő úr — adta meg magát a doktornő. — Holnap visszaadom a diplomámat. Végül is megvakítottam egy embert. — Komolyan mondja? — A legkomolyabban. Én fölesküdtem valamire, amit a legjobb akaratom ellenére sem tudtam betartani. — Hát idefigyeljen, doktornő — hajolt kicsit megszeppenve Jenő úr N. felé —, én elmondom magának, hogyan van ez az egész, ha megígéri, hogy nem szól senkinek. — Jenő úr, drága, esküszöm, köztünk fog maradni — válaszolta N. doktornő, és kezével végigtörölte arcát. — Tetszik ismerni a Kocs- máros urat, ugye? Akivel egy kórteremben fekszem. — Igen, ő is az én betegem. Zöldhályoggal hozták be, de nem tudtunk rajta segíteni. Megvakult. — Szóval a Kocsmáros úr mondta, hogy ha vaknak tettetem magamat, akkor kapok vaksági segélyt. N. doktornő elképedve nézett Jenő úrra, mondani akart valamit, de amaz leintette. — Egyetlen éjszaka alatt kitanított mindenre. Én pedig megfogadtam a tanácsát, mert ugye nyugdíjas vagyok, és az a havi ötszáz forint jól jött volna. Csak láttam, hogy mennyire ki tetszett borulni... És ugye nekem is van szívem. N. doktornő megfogta Jenő úr kezeit, de amikor meg akarta csókolni, Jenő úr szégyenlősen elhúzta. — Doktornő drága, ugye nem tetszik haragudni rám? N. doktornő felelni akart valamit, de ekkor belépett Zsóka nővér. — Űj betegünk érkezett, hova fektessem? A doktornő Jenő úrra nézett, és szomorúan megállapította, hogy csak Jenő úr, illetve Kocsmáros úr kórtermében van üres ágy. — A négyesbe — mondta fáradtan, aztán hozzátette —. de előbb kísérje vissza Jenő urat. Jenő úr ekkor hirtelen fölállt, és kijelentette: — Köszönöm, de azt hiszem, vissza tudok menni egyedül — és N. doktornőre kacsintott. N. doktornő bólintott. — Rendben van. Próbálja meg. Jenő úr lassan elindult az ajtó felé, aztán hatalmas robajjal nekiment a csukott szárnynak. — Úristen! — kiáltotta Zsóka nővér, és lehajolt, hogy fölsegítse Jenő urat. Jenő úr pedig kivárta az alkalmas pillanatot, és ismét a doktornőre kacsintott: — Hiába, a sötétséget is meg kell szokni — düny- nyögte, és hagyta, hogy Zsóka nővér a hóna alá nyúljon, és elvezesse. ÚJ arculatot adott a szobrászatnak Minden bizonnyal a mű- • vész számára is érdekes és tanulságos találkozás lehet, ha saját múzeumában látja viszont műveit. Az utóbbi években jó néhány alkotót ért az a kitüntetés, s most, hatvanadik születésnapján sorukba lép Varga Imre is: A XX. századi magyar szobrászat legnagyobb formátumú tehetségének állandó gyűjteménye Óbudán, a Laktanya utcában nyílt meg, Varga az elmúlt másfél évtizedben új fogantatású, a legkülönbözőbb modern plasztikai szemléletet és megoldásokat egyesítő munkáival új arculatot adott a magyar köztéri szobrászatnak. 1965-ben komponált, vihart kavart Prométheusz című szobra óta nagy utat járt be. A csoinú, krómacél lemezekből hegesztett, összeégetett testű, feje fölött szeszélyes lobogó lángot tartó Prométheuszt a megrendelő nem vette át. Szokatlan volt, hogy valaki hegesztőpisz-. tollyal alkosson. Szokatlan volt az egymáshoz feszülő csodarabok látványa, szokatlanok voltak a plasztikát formáló eszközök, és szokatlan a mű megjelenése. Ez a Prométheusz ugyanis nem szimbólum akart lenni, hanem közvetlenül a lángot az égből ellopó mitológiai hős. De mégsem az. S talán a szobor „elrettentő” megjelenése mellett erre érezhetett rá a megrendelő. Ez a Prométheusz nemcsak tettet, hanem szerepet is vállaló alak. Nem cselekedetével azonosuló, gondolatilag lezárt, nyugalomba jutott eszménykép, hanem a tettet a szerepben továbbélő, -játszó ember. A lopott és a magából csiholt lángot úgy adja át, hogy részeseivé válunk az átadás szerepjátszó gesztusának, S ezzel közelebb jutunk a tett megértéséhez és a mű értelméhez. A csak meghalni tudó hősöknek ugyanis ma már nem hiszünk. A hős esendő mai ember, aki retteg az ellopandó, égető tűztől, és vi- szolyog a tett pátoszától. Cselekvésre az élni vágyás és a kényszerítő körülmények szorítják. A Prométheuszban nem a hősi tettel, hanem a hőstettet megvalósító mai emberrel, vagyis önmagunkkal szembesülünk. A művész nem egymás után próbál ki különböző stílusokat, irányzatokat, technológiákat, anyagokat, hanem egymás mellett, együtt és egyszerre. Nincsenek korszakai, csak alkotói folyamata, amely hol ezt, hol azt a megoldást igényli. Varga a tartalomból indul el, és a szobrok maguk találják meg formájukat, anyagukat. Radnóti Miklósról készített szobrát sokan popart alkotásnak látták, fontosabbnak vélve a figura mögötti fakorlátot, mint az ábrázolt költő alakját. Varga legtöbb köztéri alkotása kompozíciós egész. A mesterségesen kialakított tér a plasztika részévé válik, fokozva annak hatását. A Radnóti-kompozíció- ba valóságos tárgyak lépnek be, a fakorlát és a bazaltkő a maga mindennapi- sága miatt válik a harmonikusan megformált, átszellemült' bronzfigura ellentétévé, befogadó közegévé. A lehajtott fej különösen szép formájú. Az arc nyugalma, átszellertiültsége némiképpen ellentétben van a pihenésben is megfeszülő testtel. Varga nem a menetelő, a szenvedő, társaiba kapaszkodó, erőltetett menet költőjét mutatja, hanem az egy pillanatra megpihenő, az elgyötörtén is emberarányait őrző, az ösz- szegző verseiben magát és minden humánus értéket mentő költőt és embert. Varga Imrének jószerivel nincs egyetlen olyan köztéri szobra sem, ahol az ábrázolt figura magasra állítva nézőjétől elszakadva létezne. Mohácson felállított Lenin-kompozíciója és Budapesten a Parlament északi oldalán látható. Károlyi Mihályt ábrázoló alkotása is e törekvésnek megfelelően készült. A művész két forradalmárt mutat be, de két alapvetően más indíttatású és küldeté- sű forradalmárt. Károlyi gróf pedáns, kimért, okos. Alakja szertartásosan merev, s egész megjelenésében hangsúlyozottan „grófi”. Ez a jólnevelt úr hosszú utat tett meg, amíg a vesztes forradalom után, a harmincas években eljutott a kommunistákkal való politikai morális együttműködésig. A Mohácson fölállított Lenin-emlékmű az eszmét és a létező, cselekvő embert fogja össze egyetlen hatalmas kompozícióba. A szobor szokatlan, mert Varga nem az eszménnyé nemesedett idealizált Lenint mutatja, hanem az élő, töp-, rengő, gondoktól gyötört forradalmár egy pillanatát. A lépcsőn lefelé tartó Leninhez bárki odaléphet, találkozhat vele, átélheti azt a különös helyzetet, hogy itt van egy ember, aki immár eszme, lobogó is. Találkozást kínál a művész Bartók-szobra is, amely Budapesten a zeneszerző egykori otthonának kertjében és Párizsban az Eiffel- torony szomszédságában lévő parkban „sétál”. A törékeny testű figurát hihetetlenül egyszerű eszközökkel formálta meg az alkotó. Ez a finoman, az impresszionista klasszika titkait is fölidéző arc — maga a zene. Különleges a Budai Várban fölállított Kodály- emlékmű is. Az arcban pontosan felismerhetők Kodály Zoltán vonásai. A szobrász mégsem valamiféle realista hűségre törekedett. Nagyvonalúbban, a részletek elhagyásával jelenítette meg az arc karakterét, arra törekedvén, hogy a zeneszerző szellemét mutassa fel, mintsem vonásainak fotószerű ábrázolását. Varga ironikus szemléletének tanúbizonysága a Pécsett, a püspöki palota kertjében felállított, fenségesen groteszk Liszt Ferenc-kompo- zíció, és nemrégiben a Bor- áros téri aluljáróban elhelyezett szoboregyüttes, középpontjában a csöppet nosztalgikus érzéseket is ébresztő kocsmárossal, a mulatságosan kedves frans- stadti Dionüzosszal. Varga Imre eddigi művészi pályájának legjelentősebb vállalkozása és ősz. szefoglaló értékű alkotása a római Szent Péter Bazilika altemplomában fölállított kompozíció. A magyar kápolna oltár mögötti főfalát beborító hatalmas arany dombormű — a nomádvilág szarvasaival és a pogányság szimbólumával: az életfával — a magyarság ázsiai eredetét, történelem előtti létezését idézi fel. ' Varga Imre életműve eleven, folyamatos és folyamatosan változó. Gazdag teremtő képzelete, plasztikai ötletessége, önmagát kihívó munkakedve kimerít- hetetlennek tűnik. Munkássága alapvetően meghatározza a XX. századi magyar plasztika arculatát és — hódító útját látva — minden bizonnyal hozzájárul az izmusok útjain és útvesztőjén értelmét és feladatát kereső modern szobrászat önmagára találásához is. Harangozó Márta Váci Mihály JCeLL Lenni luilnluil e(f ij &&Aazánnk Ének Körösi Csorna Sándorról Kereste, merre tévelyegnek a szavak hamvas szürke gulyái, hol van az „I” széles folyóparti lapálya, az a lejtő, melyen az .első „ly" lassú gulyája lehömpölyög, hol van az anyjuk vesztett fürjegykeszavak sipogása, istá|Iózott nyelvünk régi legelője, a szájat tömő, ahol első szavunk döfödi szívünket, — boci az anyja tőgyét, hol friss szél, a fagy, a fűz, a fagyai, a fenyők, folyamok, furulyát kínáló fiatal fák, fütyörészést tanítók, a csattogó madarak szárnyaiból kihullott szerelmes szavaink, hol a jajgató juhok, amelyektől a pusztán szülő nők eltanulták a panaszt, míg körben énekelt a nyáj, hol a hosszúsági kör, melyen északra — délre terelgetve. a csorda után vonulók megtanulták északon az „é”-t, délen a dallamos „a”-t, „ó”-t, a lágy bánatokat, erdők alatt a balladát, zúzmarában a meséket. Kereste a bankáktól átvett sírást, a meleg „e”-k tőgyét, a szopós gyerek ajka „ö”-ző dödögését, a ménesek nyerítését a pej vihogású nevetésben. a recsegő torkok énekeit, a farkas-vonítás kromatikus skáláit a sirató énekekben. Kereste apja gyalogos ujjainak utóvéd seregét, : a hálót és hurkokat fonó ujjak nomád telepeit, kereste rokonait, kiknek lába a földet olvassa, utakkal teleírja, mint szerelmes száj — járnak le-fel az anyaföld tenyerén; ha égre néznek, tudják a holnapokat, kezük isten hatalmas keze, megérintett minden teremtett dolgot. /D ácitl A ók