Népújság, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. április 4., sierda MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Simon István: Zeng a fűrész Nini, a bakról sárga vér folyt — pedig csak a lenge fűrészport muzsikálja ki a rönk. Szorítom sajgó tenyeremmel a fűrésznyélet, míg december szele az öklömre süvölt. Egymással szemben, — apám és én a csipkés acél egy-egy végén állunk és húzzuk módosán. Rövidül a konok, havas fa, társaihoz minden darabja tompán a föld felé zuhan. Ránézek a gyűrött kalapra, s visszanéz fiára az apja — és talán egyre gondolunk: volt egy világ, ami a vállát nyomta, kegyetlen, nagy hasábfák, ezer félelmetes dorong. Az már a földön! Földre döntve hever a múlt rémisztő rönkje, de fel kell még aprítani. Vidám újesztendőt kiáltva harsog a kakas trombitája, itt szól közel, jól hallani. És — húzzuk, húzzuk mind a ketten a két végén, egymással szemben, egy célért, ebben egyetért: ő is valahogy így akarja, essen szét az a kiszáradt fa, mely elszívta az erejét. De öreg már, nehezen bírja, fárad a kéz, gyorsan sípolva dolgozik az ernyedt tüdő. És közbe-közbe meg-megállva rámnéz, míg a fejét csóválja: milyen idő, nehéz idő ... Én nem állhatok meg nyugodni! És, hogy menjen a munka, húzni, húzni kell tehát neki is. Száll az idő, mint a fűrészpor, amit a füttyentgető szél oly kapzsin elkap és messze visz. Tudom, nem ért meg, nem is tudja... Pedig velem, itt szemben húzza. Nem érti meg dacos fiát, aki már milliók szemén át nézi, mit a földkerekén lát, mert nagyobb neki a világ. ... Húzzuk a kemény nagy-fűrésszel, rózsaként virít a két kézfej, fáradt apa és a fia. Szemem drága arcára téved, és fáj, hogy neki már az élet csak látvány, csak komédia. Ki másnak cipelt nagy erdőket, ma a sajátján is meggömyed: megöregült, — mennyire fáj! Ki velünk jönne most a harcba, holnap talán e lucskos bakra buktatja arccal a halál. Én majd küzdők! Melegség önt el. Magyar kétpengűs, amely 1941-től 1942 márciusáig volt forgalomban. A pénz érdekessége, hogy a képen szereplő Rudas Valéria ma is él a csehszlovákiai Ostrawában Első két képünk Rudas Valéria két fényképe, amelyet. Horváth Endre kerített. A harmadik kép Valerie Wala asszony mm képe. A túloldalon közöljük a Magyar .<-.•>• éti Bank Pénzjegynyomdájának küldeményét tártál inasa b’yritek és y. ezerpengos utalvány fényképét Bundás, megriadt hófelhőkkel vonul a téli, árnyas ég, s míg a szemem fölvetem rája, mintha az ég, a felhő állna, és mintha csak én szállanék ... Mezei András: Mintha Mintha az erdőn minden ág éjszaka szárnyat bontana, gyökerestől szakadna ki erős talajából a fa, mintha hívásra törne föl önmagából a jegenye, úgy hallani a zúgását, ahogy a lélek száll vele: hívásra mintha hazám, mintha hazád szállna veled, szállna velem. Felismert édes szabadság lélegzete: lélegzetem. Rekviem a holnapért Dankó István könyvéről „Majd meggondolom” ... kopogott tovább Barta, és másnap hozta a választ. Kozsik hazament, meglépte otthoni tábláján, s napestig gondolkodott, mit válaszoljon. Barta is. Nyár lett, aztán ősz, és a délutáni sétán egymás mellett elhaladva hol egyik szólt, hol a másik. Köszönés helyett, csak egy lépést: „Vezér g7-re”, vagy „Futó üt a C2 gyalogra”, meg ilyeneket. Késő őszre járt, és a táblán már alig volt néhány figura. Kozsik tudta, hogy ez egy nagyon fontos játszma kettőjük között. Néha már reggelitől ebédig s azután a sétáig is csak a tábla előtt ült. Egy nap úgy érezte, néhány lépés után mattot tud adni. Jól meggondolta és kimondta. Barta tudomásul vette és hazakopogott. Holnap hozza a választ. Kozsik odahaza elégedetten dörzsölte a kezét. „Vén szoedem. Azt hitte, revansot adhat nekem. Pedig ezt a játszmát már nem javíthatja ki!” — gondolta, és hosszan gyönyörködött az állásban. Ekkor azonban beléhasított. Elhibázott valamit. Egy kombinációt kifelejtett. „Hű a szentségit! Pedig azt hittem, ebből a helyzetből már nem menekülhet. S nemcsak, hogy van kiútja, de e lépés, ha rájön, matthoz is vezet. Nézzük csak! Ha ide lép, akkor nem. de ha ide, a futár. ral a Gö-ra, az számomra két lépés után menthetetle. nül matt. Ki tudok-e bújni?” Ideges lett. Egész éjjel letel járt a szobában, és megoldást keresett. De sajnos semmi megoldás nem kínálkozott. Legfeljebb, ha Barta elhibázza. Márpedig ha csak nem bolond, ezt a megoldást Barta megkeresi. „Futár G8 ... Futár G8 ... Ezt az egyet nem lépheti! Futár G8 ... FG8 ...” — mondogat, ta szinte delejezve, hipnotizálva a táblát. Igen, az FG8- at nem szabad megtalálnia. A fene egye meg azt a futárt ... Végre eljött a séta másnapi ideje. Szinte remegve nézte az utcát, jön-e Barta gúnyos, diadalmas mosolyával, s kimondja-e a Futár G8-at. De nem látta jönni. Amikor Barta lépcsőháza elé ért, néhány ember csődülete állította meg. A temetkezési vállalat autója állt a járda szélén. Koporsó mögött zárták be éppen a fekete ajtót. A lakók halkan súgtak-búg-. tak. Döbbenten tudta meg, hogy Barta meghalt. „Hm...” — morgott meg- indultan maga elé. A szemében még valami nedvességet is érzett. Hosszan nézett a távolodó gyászos autó után. A kocsi rendszáma: FG—8... és még három nulla volt. Az emberi kapcsolatoknak, ismeretségnek és barátságnak két nagy pillanata van: a találkozás és a búcsúzás. Dankó Istvánhoz mindkét pillanat nemzedékeket köt Debrecenben az universitas környékén. A fájdalmasan fiatalon elhunyt debreceni újságíró munkáiból szép kötetet adott ki a debreceni egyetem. Posztumusz kötet. Címe: Rekviem a holnapért. A debreceni Kossuth egyetem párttitkára, Menyhárt Lajos és kollégiumi igazgatója, Nádudvari Imre tette a legtöbbet azért, hogy a barátok, pályatársak elgondolása valóra váljon. A Borsod megyei Ósiskáról, vagyis tanyáról indult Dankó István útja. Fiatalon súlyos betegség, ágyhozkö- • töttség nehezíti életörömre szomjas, szépre, jóra fogékony vágyait. Két éven át élet-halál közt lebegett; egy életre eljegyezte magának „az acélhegyű ördög”. A test esendőségei ellenére a teljes élet varázsa vonzotta. A fizikum gyengeségét ellensúlyozta szellemének vitális ereje, fogékonysága, sokirányú affinitása. A társadalmi fejlődés eredményeképpen költözött szüleivel együtt Taktahar- kányba. Aztán a tokaji gimnázium tanulója lett, később pedig a debreceni [ Kossuth egyetem hallgatója. Sorsa, élményei írásra késztették. Üjságíró lett, élete végéig vidéki újságíró- ként kereste kenyerét. Val- lomásos írásokban járta végig sorsának ágas-bogas kitérőit, az eszméltető gyerekkort. Bátran szembesült múltjával, megkapó őszinteséggel elemezte a kútba ugrott nagyapa, majd a korán őszülő édesanya emlékét- Okfejtő szenvedéllyel értetni akarta sorsalakulásának titkait, önmaga eredőit. Redukált élet jutott neki, de ő sosem redukálta a teljes élet vágyát. A reményelv éltette. Futott, futballozott, küzdve remélt jobbat és szebbet Debrecenben, a neki olyan kedves „Ókikötő”-ben. Megpróbált máshol is élni. Dolgozott pár hónapig Miskolcon is. De visszahívta a nagytemplom kettős tornya, a Nagyerdő, az egyetemek világa, amelyben oly otthonos tudott lenni. Három egyetem kedvelt ifjúsági vezetője volt. Az egyetemi újság munkatársaként dolgozott hét éven át. Tudta, hogy más lapoknál az erkölcsi és anyagi elismerés esélyei nagyobbak, mégis itt maradt. Mindvégig hűséges volt ifjúi választásának következményeihez. Könyvének írásai hiteles képet őriznek róla, az élőbeszéd elevenségével hatnak az olvasóra. A lelki szellemi fejlődés színterei, csomópontjai tárulnak elénk. A szülőföldet, Ósiskát, a Harangod környéki lankákat mélyen szerette. Szellemének igazi otthona mégis Debrecen lett. Itt lelt barátokra, itt alapított családot, két szép gyermekkel is tiltakozva az elmúlás ellen. A „filmek, színdarabok, viták, borozások emléke” idekötötte, elszakíthatatlanul. A múlt organikus szellemisége, a mesterek, tanárok és barátok sokasága éltette mindig jókedvű, társaságkedvelő személyiségét. Tudott és szeretett beszélni, biztatóan hidat építeni lélektől lélekig. Kritikus egyéniség volt. Az ifjúsági mozgalomnak is felrótta, hogy Petőfinek nemcsak a nevét kell a zászlóra írni, de a szellemét is ébren kell tartani. ítélőképességét mohó tájékozódással, isme. retszerzéssel fokozta. A könyv kiadóinak, szerkesztőinek érdeme, hogy Dankó István írásainak, emberi, újságírói példájának, életigenlő magatartásának a tanulságait illően tudatosították. Tanulhatunk tőle sorsértést, önismeretigényt, valós és belátó helyzetértékelést. Megtanulhatjuk az értelmiségi ember egyik legszebb ismérvét, amelyet Horváth János szavaival így fejezett ki: „.. .Az ember sok minden elől szívesen és nem ok nélkül húzódik vissza, amit mások az ő kötelességének mondanak. Egy kötelességünk azonban elfogadhatatlan: továbbadni azt, amit szerencsésebb helyhez- lelésünkben másoktól kaptunk; az nem a mi személyes tulajdonunk. És hiába érzi az ember, hogy méltatlan letéteményese ilyen vagy olyan jeladatnak: a rendeltetés felismerése adjon hozzá erkölcsi erőt. Egyik kezével minden jóravaló ember valaki másét fogja a múltban, s érzi benne a biztatást; a másik kezét pedig kinyújtja, s várja, hogy általa a lánc tovább folytatódjék. Belefo- gózni a múltba, de zsebre dugni a másik kezünket: azt jelentené, hogy cserben hagytuk elődeinket, megcsaltuk a holtak reménységeit. Nekem ez régi érzésem, s talán nem is csináltam volna soha semmit, ha a néhaiakra nem gondolnék.” Cs. Varga István / , Eredeti kokárda 1848-böl névértékű pénz volt »Iatt
