Népújság, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
népújság. 1984.április30..hé«5 MŰVÉSZET ÉS IRODALOM egyszer aztán beállított a képpel. Kicsit meghökkentem, mert van ebben a képben valami... A fantázia, gondoltam a keleti, természetes népek fantáziája, micsoda színek! A rajz primitív, de a színek meg maga a vár, Déva vára! Most meg egyre az akasztófa jár az eszemben, ha ránézek arra az előredőlő bástyára. Hányszor jött? Egy héten egyszer, szerdán öttől hétig. Magyarból meg oroszból készítettem elő. Oroszból is le akart vizsgázni. Ügy, mint a rendesek, mind a rendes korúak, nem úgy, mint az estisek, mondogatta, pedig próbáltam rábeszélni, hogy hagyja el, könnyebb lesz, meglátja, de ő nem, csak makacskodott. Ment neki a tanulás? Ment. Nagyon akarta. De láttam rajta, mennyire fáradt. Éppen az orosz, az ment nagyon nehezen. Az igeragozás. Ez is most jut eszembe, lehet, hogy csak belemagyarázom, de azt ragoztuk: én kőműves vagyok, te kőműves vagy ..., és új példát adtam, na Laci, most azt ragozza: én boldog vagyok ! Elkomorult, izzadni kezdett, de azért végigragozta: én boldog vagyok, te boldog vagy ... De múlt időben nem volt hajlandó. Hiába segitettem: én boldog voltam, te boldog voltál. .. Meg se nyikkant. Pedig tudta. Nem babonából hallgatott? Nem arra gondolt, hogy aki a múlt időben, az a jelenben már soha többé...? Miért nem ragozta végig? Nem akartam ingoványos talajra lépni. Vállat vontam; lehet. Kicsit rötellkedtem is, hiszen úgy kérdezgetek, akár egy vizsgálóbíró, de a szőke fiatalasszony készségesen válaszolt, nem válasz, gyónás volt ez. És amikor utoljára jött? Később érkezett a szokottnál. Esett, jól megtörölte cipőjét, aztán leült szokott helyére, az asztal mellé, elővette a füzetet. A bejárat felé néztem, láttam a két fekete, fényes cipőt, hallottam, amint talpuk a lábtörlőhöz súrlódik, aztán végiglépked a szőnyegpadlón, megáll az asztal mellett. Újra a ragozást gyakoroltuk, egyszercsak letette a tollat, mindig kék golyós- tollal írt, rám nézett, és azt mondta: nem tudok maga nélkül élni. De hisz ez operettszöveg! Az. Meg se tudtam szólalni. Nevessek? Vegyem tréfának? Amikor megismételte, éreztem, ez nem tréfa, ez halálosan komoly. Kiutasitottam. Az ajtóból visszafordult, azt kérdezte: a falu szájától tart? Vagy azért, mert én... Ekkor már összeszedtem magam. Azért, mert gyermekeim vannak, mert férjem van! Ezt meg már ő értette meg. Elsápadt, szó nélkül ment el, csöndben tette be az ajtót. Este fél nyolckor szirénázott végig a községen a mentőautó. Az épülő házuk gerendájáról vágták le. A házzal mi lett? Megvan, úgy tudom, befejezték. Én nem járok arra, a felső szélen van, az országúitól kicsit jobbra. Ott volt. Kerítése sarkán fiatal nyárfa állt, alatta egy kotlós kapargatta a füvet, hívta csibéit. A fölfelé emelkedő udvaron homok, meszesgödör, felfordított malterosláda. Az ajtó elé kis asztalt tettek ki, sámlin ült mellette Lakatos Laci legkisebb húga, hajában pipacspiros masni. Kék tollal írt egy füzetbe. Mit írt? A Kőmíves Kelement? Az igeragozást? Én boldog vagyok, te... Nem kérdeztem meg, nem akarok babonás lenni. Már kiástam az emésztőgödröt a fürdőszobának, mondta az öreg Lakatos, a népművészet mestere. Már csak be köll pucolni a házat. Az még hátra van, meg a vízbekötés. Magas, szakállas férfi volt, széles karimájú kalapjában mintha egy mexikói filmből lépett volna elő. A kapuig kísért. A csibék átbújtak a drótkerítés lyukain, be az udvarba, a kotlós nem fért át, idegesen karattyolt, és le-föl futkározott a kerítésen kívül. Mondja meg a tanárnőnek, arra kérem, ne haragudjék a fiamra. Nem haragszik. Akkor jó. Amikor visszanéztem, még ott állt a kapuban. Mögötte, a meredek udvaron a felborított malterosláda, a bevakolásra váró ház, előtte a füzet fölé hajolva a legkisebbik lány piros masnival a hajában. A jugoszláviai magyar irodalom rövid története Bori Imre új könyvének margójára A határainkon kívüli magyar irodalom színekben oly gazdag tablóján sajátos színváltozat 'a jugoszláviai magyarság literatú- rája. Eredményeiről, értékeiről több összegezés készült, valamennyi a teljességre törekvés jegyében. E vállalkozások létrejöttében a Bori Imréé az elsődleges érdem: 1968 óta a Vajdaság területéhez kötődő jugoszláviai magyar irodalom históriájának immár harmadik változatával lepte meg olvasóit. Az első munka (A jugoszláviai magyar irodalom története 1918-tól 1945-ig) igényes, széles alapozású tudományos rendszerezés volt s megírásának látható célja az 1945 előtti örökség feltérképezése és értékeinek számbavétele volt. A jeles újvidéki tudós már ebben a változatban megkísérelte azt a Szenteleky Kornéltól származó tévhitet eloszlatni, mely szerint a Vajdaság tájain hiányzott a „tradíció”, a „a múlt, az elkezdett irány, a lefektetett alap, amelyet folytatni, lerombolni, átformálni, megtagadni mindig könnyebb, mint teljesen újat csinálni. Ezen a tespedt, művészietlen lapályon nincs semmi, de semmi emlék, itt sohasem voltak ősi kolostorok, évszázados kollégiumok, hírhedt lovagvárak, görnyedt, legendás dómok vagy templomok, france-i könyvesboltok, fontainebleau-i erődök, ezen a józan, disznóól szagú földön sohasem éltek nótázó igricek, ferde kucsmás kurucok, sárga sza- kállú ötvösök, magas homlokú hitvitázók vagy finom ujjú humanisták.” Bori Imre tényeket sorakoztatott fel e vélemény ellenében s nem is csak azt, „hogy a prágai egyetem anyakönyvei szerint az ott tanuló magyarországi diákok egynegyedét a Titeltől Újlakig elterülő vidék szülte”, s hogy épp ezek közül kerültek ki az első Biblia-fordítók. hanem azt is, hogy e tájhoz kötődött a történetíró Szerémi György, hogy Váradi Péter érseksége idején Bácson másolták „Janus Pannonius verseinek első gyűjteményét”, hogy az Apor-kódex Zalán- keményhez „lokalizálható”, hogy a reformátor Sztárai Mihály a baranyai Laskón töltött hosszabb időt és Hercegszőlős 1576-ban negyvenhat prédikátornak adott otthont, akik kánonjaikat is itt készítették. Még gazdagabb volt Bori Imre listája, amikor a századforduló s a századelő irodalmi örökségének adatait összegezte. Papp Dániel, Gozsdu Elek, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Herczeg Ferenc, Gyóni Géza, Somlyó Zoltán. Ambrus Zoltán neve sorakozik fel az említett könyv lapjain — bizonyítva a vajdasági táj ihlető szerepét s azt is, hogy az innen elszármazottak java része élete alkonyáig merített e táj gazdag életanyagából. Amit akkor épp csak bevezetőként, váz- latszerűen mondott el Bori Imre, mostani könyvében külön egységgé, önálló fejezetté bővítette. Az „előtörténet” így tágabb övezető s gazdagabb is lett, hisz most már nem csupán a vajdasági táj emlékanyagát fogta egybe, hanem Jugoszlávia más magyar lakta vidékeiét is. Erre utal a baranyai reformáció irodalmát felölelő kis fejezet éppúgy, mint a lendvai irodalmi központról szóló. Az előzmények e részletes tárgyalásában különös jelentőségű a századforduló és a századelő irodalmi vonatkozásainak jól tagolt bemutatása. Fontos, az egyetemes magyar irodalom fejlődése szempontjából is meghatározó jelenségek interpretációja ez, annak bizonysága, hogy a megújuló magyar irodalomnak jelentős erőtartalékai voltak a Bácska és a Bánát tájain. Papp Dániel, Gozsdu Elek. Kosztolányi, Ambrus Zoltán és mások írásai egyetemes érvényű „látleletek” e vidékről, de az egyetemes magyar élet egészéről is. A kisebbségbe szakadtság állapotát és körülményeit nem, vagy alig ismerő mai olvasó kissé csodálkozva szemléli a tizennyolc utáni vajdasági magyar irodalom közérzetét dokumentáló, Szenteleky fogalmazta sorokat. Annál inkább elismeréssel adózik annak a hallatlan akarásnak, amely a vajdasági magyar irodalmat világra segítette, méghozzá a fenti közérzettel s a nehéz anyagi körülmények, s a közönséghiány ellenére. S ez az elismerés csak hatványozódik, ha tudomásul vesszük Bori Imre magvas megállapítását: „Az írói nagy akarások és a velük szemben megnyilatkozó közöny ellentmondásai végigkísérik majd irodalmunk első húsz esztendejének a történetét:: íróink ... sokarcú közönnyel találják magukat szemben szüntelenül.” De milyenné is vált ez az irodalom 1918 és 1945 között? Milyen színárnyalatai, főleg milyen eredményei voltak? Bori Imre mostani könyvének második fejezetében frappáns összegzést talál — válaszként a feltett kérdésekre — az érdeklődő. Olvashat a pécsi baranyai köztársaság összeomlása után a Bácskába emigrált Csuka Zoltán törekvéseiről, Szenteleky Kornél irodalomszervező szerepéről, az Üt, a Fáklya, a Vajdasági Írás, a Kalangya c. folyóiratokról, a Kéve, a Bazsalikom, és A mi irodalmunk almanachja c. antológiákról, a Napló c. napilap szerepéről s csak természetes: az avantgarde irányzatokról, amelyek jegyében olyan szerzők alkottak, mint Haraszti Sándor, Somogyi Pál, Láng Árpád s a délszláv avantgarde képviselőivel is együttműködő Csuka Zoltán. E mostani rendszerezés legfőbb érdeme- eredménye persze mégis az, hogy a jelzett időszak kimagasló írói teljesítményeit teszi a fejezet gerincévé. Szenteleky Kornél im- presszionisztikus prózája (főként Isola Bella c. regénye), Szirmai Károly jelképekre, expresszionista víziókra épített elbeszélései, a női sors témáját sikerrel feldolgozó Börcsök Erzsébet regényei, Herczeg János novellisztikája, Majtényi Mihály „Vajdaság-élményt” megfogalmazó történelmi pannója, a Császár csatornája s Gál László háborús élményekből táplálkozó lírája lényegretörő interpretációi talán a legbeszédesebb példák lehetnek e tekintetben. Már a felszabadulás előtti években új színt jelentett Jugoszlávia magyarságának szellemi életében a Híd c. folyóirat, amely baloldali belállítottsága révén a társadalom legégetőbb kérdésein,ek (osztályellentétek, a nemzetiségi s a faji kérdés stb.) elemzését tűzte ki célul. Munkatársi gárdájának világszemlélete és már említett baloldali profilja egyaránt a jugoszláviai szocialista irodalom ún. „socijalna literatúra” (szociális irodalom) vonulatához kötődött s ebből fakadóan szépirodalmi anyaga eleve kisebb jelentőségű volt. Mégis jellemző talán, hogy a felszabadulást követően ez a fórum állt talpra leghamarább: 1945 őszén határozott programmal jelent meg október-novemberi kettős száma: „Mi más programja lehetne az új Hídnak az új Jugoszláviában, mint a legharcosabb és legkövetkezetesebb demokrácia: népuralmunk erősítése, népfrontunk kiépítése, a reakció elleni ... küzdelem és a ... múlt tanulságaiképpen a dolgozó nép egységének és népeinek felbonthatatlan testvériségének megszilárdítása.” Félévtizeden át e program jegyében jelentek meg írások, zajlottak viták a lapban, akkor még a szocialista realizmus merevebb szemléleti formáinak jegyében. Jelentős művek is születtek természetesen, közülük is kiemelkedik Lukács Gyula A sárga háztól a csendes Donig c. háborús tárgyú riportregénye. Az ötvenes és a hatvanas évtized lett az igazi kibontakozás korszaka a jugoszláviai magyarság felszabadulás utáni irodalmi életében — jóllehet, ez a kibontakozás sem volt mindig problémamentes. Kétségtelen, hogy a sematikqs irodalomszemlélettel való szakítás teremtette meg a feltételeit annak, hogy Szirmai Károly, Börcsök Erzsébet, Debrecze- ni József, Herceg János, Majtényi Mihály újabb művekkel jelentkezzenek, hogy Sinkó Ervin művei rendre megjelenjenek, ám az is a képhez tartozik, hogy a szocialista irodalom két jelentős íróképviselőjének (Lőrinc Péter és Laták István) pályája válságba torkollott. Ám mindennél fontosabb tényező az új nemzedékek színre lépése! Ma már — a megfelelő távlat is megvan hozzá — jól megítélhető e korszak értékteremtő volta. Elég ha a költő és műfordító Ács Károly és Fehér Ferenc, s a prózaíró Németh István és Major Nándor munkásságára utalunk, jelezvén egyúttal azt is, hogy Fehér Ferenc költészetében már az egyetemes magyar líra klasszikus értékű teljesítményét kell látnunk. Né- piség és vajdasági létélmény, a jugoszláviai testvérnemzetek társadalmi valóságának és kultúrájának személyes élménnyé válása, majd elvontabb kifejezési formák keresése, majd egy a paraszti kisvilág és az egyetemesség igazságait kifejező, az „anyag-metaforára” épített grandiózus költeménye (Anyag) megalkotása — ezek lehetnének e költészet legmarkánsabb jellemzői. És ha már az új nemzedékek legjelentősebb lírikusképviselőjének életművénél elidőztünk, szótanunk kell a Fehér Ferencnél fiatalabb, az Űj Symposion c. folyóirat körül tömörülő nemzedék reprezentánsáról, a prózaíró Gion Nándorról is, akiről méltán írja Bori, hogy ... prózájának egyik nagy erőssége alakjainak plasztikussága, életessége és ember-galériájának gazdagsága. Gion Nándor az újabb vajdasági (tágabb jugoszláviai) magyar próza egyik legjelentősebb képviselője Bori szerint s okkal állítja ezt, hisz nagysikerű regényei, a Virágos katona, a Rózsaméz megírásával jó évtizede bizonyította tehetségét. Bori Imre könyvének van egy igen szép, a nemzetiségi lét szempontjából fontos fejezete, a címe: Magyar írók Szlovéniában. A Vajdaságtól igencsak messze van az a táj (Muraszombat és Lendva vidéke), ahol a jugoszláviai magyar irodalom egy új hajtása sarjadt. Ez sem előzmények nélkül, hisz az 1967-ben elhünyt Vlaj Lajos már a Kalangyában közölt verseket 1943-ban, jóllehet mindvégig a szűkebb hazához kötődött, öt a század egyik szlovén klasszikusa, MiSko Kranjec is nagyra becsülte költészetének paraszti egyszerűsége, meghittsége s mívessége okán. Ezt a költői kezdeményt többen is folytatják ma Szlovénia említett tájain, mindenekelőtt Szunyogh Sándor, de Varga József is. 1972-ben Tavaszvárás címmel adtak ki egy antológiát (szerepelt benne Szórni Pál is) s azóta Szunyogh és Varga önálló kötettel is színre lépett. Bori Imre könyvét mindezek alapján méltán ajánlhatjuk mindazoknak, akik a jugoszláviai magyar irodalom színpompás világában kívánnak tájékozódni... Lőkös István Medgyessy Ferenc: Lapátoló fiú
