Népújság, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
Cc «2oo. töiá A kopaszodó nyakú tyúk éktelen kotkodácsolással vágtatott ki a kertsarki boglya aljából. Lelkesen kárálva tele országot, világot és a baromfiudvart: megtojta a 200. tojását. Az udvar tyúkjai megrökönyödve bár, de egy ideig kíváncsian figyelték és hallgatták is az örömhirt és hordozóját, sőt a kakas még természetbeli és azonnali jutalomban is részesíteni óhajtotta volna a kétszáz tojást tojó tyúkot. Am az megvető tekintettel és további boldog rohanással utasította el magától a most igazán alkalmatlan pillanatban érkező tolakodót. Tudom jól, hogy a mai modern baromfivilágban kétszáz tojást tojni egy esztendőben, nem éppen világcsoda. Manapság a tudomány áldásos közreműködése folytán már a régi mondóka sem igaz, mert kotkodács, mindennapra immár akár két tojás is járja. Sőt, az sem elképzelhetetlen a számomra, hogy a bőséges tojástermelés érdekében a közbeeső tyúkot ki is iktatják majd. A tojás tojást tojik majd egyenesen. De azt bárki beláthatja mégis, hogy egy öregedő kendermagos tyúktól a kétszáz tojás igencsak szép és lelkesítő eredmény, amelylyel ily fennhangon hencegni teljesen érthető, emberi, akarom mondani tyúkdolog. Történetünk baromfihőse tehát éppen a harmadik körnél tartott a lelkes ká- rálásban és rohangálásban, amikor Julis néne, a ház asszonya éppen kilépett a tornácra és csodálkozva jegyezte meg, visszaszólva a konyhában ülő, most érkezett városi vendégéhez: — Hát ezt meg mi a jófene lelte? — mármint a tyúkot. Aztán felcsillant a ház asszonyának a tekintete, s mire tyúkhősünk az újabb diadalittas, harsogó körre fordult volna az immáron irigy és dühös, sőt felháborodott baromfiudvar népes lakói körében, nyaka kézbe kapatotti, s egy éles kés véget is vetett egy tyúk pályafutásának. És nem jövel el a 201. tojás immár sohasem. — Kicsit öregecske ugyan, de olyan pörkölt lesz belőle, hogy csak na — cuppantott a levegőbe Julis néne, aki már szorgosan kopasztotta is a tyúkot, miközben a vendég, jelesen szerény személyem, elmélázva kezdett eltűnődni a tyúk és a világ dolgain. Mert olyan csodálatos a világ itt körülöttünk, hogy semminő része, semminő cselekménye nem alkalmatlan arra, hogy a tűnődni óhajtó ember el ne gondolkodjék rajta és miatta, sőt, hogy még holmi tanulságot se legyen rest levonni belőle. Akár a 200. tojás esetéből is. Mert a baromfiudvarbéli tragikus történet, amely most ím a fazékban folytatódik, ád ám bizonyos tanulságot is a nemcsak a gyomrára figyelő embernek. Hát például azt, hogy a csendes szerénység a hosszú élet titka. Vagy legalábbis egyik titka lehet. Mert vizsgáljuk csak meg ennek a szerencsétlen tyúknak az esetét. Hát persze, hogy nagy dolog az a kétszáz tojás. Még akkor is az, ha a világrekord messze efölött van. Ám ebben a baromfiudvarban, a kendermagosok itteni világában legalábbis igen ritka eseménynek számít az ilyen rekord. Kiemelkedő teljesítmény. Amiért voltaképpen ellenszolgáltatás is járna: ki-ki munkája, teljesítménye szerint. Tyúkunknak például legalábbis tiszta búza járt volna a baromfiudvari világban, amíg a többiek az ocsút kapják, de szerencsétlen hősünk, akarom mondani, hősnőnk viszont kést, majd paprikás szaftot kap. És miért? Mert hangosan kárált! Mert nem kivált a többiek közül ezzel a kétszáz tojással, ezt büszkén, sőt hencegőn el is kárálva és tele is kotkodácsolva az egész baromfiudvart, hanem kirítt az átlagosok közül. Nem a büszkesége lett a baromfik közösségének, hanem bosszantója inkább ezzel az állandó hencegéssel. A baromfik még azt elbírják, hogy valaki közülük kétszáz tojást tojjék. Sőt, a maguk módján, még meg is csodálják, és még olyan megjegyzést sem fűznek hozzá, hogy igaz, kétszáz a tojás, de milyen. Ám, hogy ezt a teljesítményt állandóan a csőrük alá dörzsöljék, hogy eléjük ezt követendő példának állítsák, s a vénülő kendermagos mintaképpé emeltessék, nos, ez már nem elviselhető a baromfiudvar világában. Érthető tehát, hogy csendes megelégedéssel vették tudomásul, s mint az igazság kérlelhetetlen eljövetelének bizonyosságát látták Julis néne késében a végzetet. Csupán a kakas szomorkodott egy kicsit, de az is hamar megvigasztalódott, egy most csitrivé nőtt tyúkocska láttán. A tűzhelyen rotyogott a fazék, benne főtt a tyúk, jómagam a tornác falát támasztva azon morfondíroztam tovább, hogy lám, csak oktalan állat az állat. A „tyúk sapiens” nem éri fel és nem éri el a homo sapiens bölcsességét: az ember, éppen mert ember, mily szerényen viseli el a sikereit, inkább hallgat róla, mint beszél... És nemcsak az adóhivatal miatt! És az embertársak is, ha tudomásukra is jut, hogy valamelyik társuk kivált közülük és ezért kiváló lett, nem kiáltanak egy lehetséges Julis néne után. Megértőén tudomásul veszik, hogy a nagyobb teljesítményért a tiszta búza, de legalábbis a tisztább szem jár. Mégha ocsút adni a többieknek méltatlan dolog is lenne. Az emberek világa sem a baromfiudvar világa. Jobb, hogy ember lettem, mégha kakasként egy egész tyúkháremet is magaménak mondhatnék, de így legalább nem fenyeget a fazék veszélye. A világon minden nagyon okosan el van rendezve, és ez a világ a lehető világok legjobbika. Legalábbis a számomra. A tyúkot, amely most a fazékban fő, azt meg immár hiába kérdezném. — Kicsit öregecske volt már a lelkem — mentegetőzött Julis néne —, de ha elkészül, olyan fenséges lesz, hogy a király is megnyalná mind a tíz ujját utána — emelte meg a fedőt, hogy nem is a gyomromig, de egyenesen a szívemig hatolt a tyúkpörkölt pompás illata. ... és telkemből lám menten elsuhant minden részvét és megértés a 200 tojást tojó egykori kendermagos iránt. Ügy kellett neki, mit járt any- nyit a csőre, s így kellett nekem, mert némi bölcsességgel, de annál is több jó falattal ím gazdagabb lettem tyúkné őnagysága jóvoltából. És különben sem kell annyi tojás. Túltermelés van belőle a világpiacon. ^l^U '*4*2 Optikán keresztül: ívek, hajlatok, formák . . .
