Népújság, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-21 / 94. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1984. április 21., szombat Vénségemre babázom Beszélgetés egy népi játékkészítővel Életkép rongyból Vajon hányféle hajdani játékszerre borult a feledés fátyla az utóbbi egy-két évtizedben? Ki tudná ma már megmondani, hogy mi az a métalabda, vagy a pecek? Es készítenek-e fűzfavesszőből furulyát, vagy sípot? Ugrál-e csontszarvas a falusi asztalokon? Kukorica- fosztáskor (vajon ismerős-e ez a fogalom a fiatalabb korosztály számára is?), hány gyermeknek a kezében formálódik csutka-, vagy csu- hébaba? Mindezekről méltatlanul feledkeztünk meg, mert helyükbe a legtöbb esetben csak mentolos szipkát, műanyag tankot, pisztolyt, bilincset, elemmel működő hajót adtunk. A játékboltok készleteinek 60 százaléka bóvli, mely nem segíti a gyermek személyiségének kibontakozását. Kevés a teremtő képességet fejlesztő termék. Pedig milyen kevés is kellene ehhez. Erről győz meg bennünket mindaz, amit Keszthelyi Jánosné markazi népi játékkészítőnél látunk. Két kis unokája kezében csontszarvas ugrál. A furcsa nevű eszközt libamellcsontból szerkesztették. Nem kellett hozzá más, csak pár centiméter spárga, s egy rövid hurkapálca. A szemétbe szánt csontdarab béka módjára szökken a levegőbe. Persze ha a kislányok ráunnak erre, akkor kukoricacsuhéból, Levegőben a csontszarvas vagy rongyból készíthetnek maguknak babát, s azt pá- tyolgathatják. Bizonyára sokan megjegyzik, hogy köny- nyű nekik, hiszen a nagymama megmutatja, hogy miként kell azokat megformálni. Ez igaz ugyan, de Keszthelyi néni is csak két éve foglalkozik e kedves mesterséggel. Azelőtt a termelőszövetkezetben dolgozott növénytermesztőként, s onnan ment nyugdíjba. — A GYÖNGYSZÖV díszítőművészeti szakkörének tagja vagyok — kezdi a beszélgetést. — 1982-ben a kiscsoport vezetője kérte, hogy az országos szövetkezeti pályázatra mindenki nevezzen be valamilyen munkájával. Térítőkét, abroszokat is varrtam ugyan, mégis úgy gondoltam, hogy népi játékokkal indulok. így fogtam hozzá vénségemre újból ehhez, hiszen gyermekkoromban babáztam útdíjára. A konyha asztalára sokféle bábu kerül. Egy életkép bontakozik ki a szemünk láttára. Az egyik alak kezében kasza, a másik vasvillát szorongat, a harmadik imakönyvet. Egy szerteágazó fa ágai között lepedő, benne rongybaba. Mellette egy női figura, kezében kapával. Mint Keszthelyi néni mondja, a régi időkben itt Markazon az anya magával vitte kicsinyét a földekre. Ennek igyekezett emléket állítani. De megformálta, természetesen rongyból a sorozást, a közeljövőben pedig a szüreti és a fonóházi életet szeretné megeleveníteni. — Az idei országos szövetkezeti pályázatra húsvéti locsolkodókat mintáztam — folytatja a beszélgetést. — Első díjat nyertem. Sajnos, azok a tárgyak még nem érkeztek vissza. Azok a kukoricafosztalék játékszerek sincsenek már meg, amelyekkel két éve szerepeltem a versenyen. Megvásárolta a Bács-Kiskun megyei Múzeumi Szervezet és Kecskeméten kiállították. Ott kaptak helyet azok a dolgok is, amelyeket az unokáim csináltak, hiszen ők is besegítenek. Bebizonyosodott, hogy nem ismeri a hulladék fogalmát. Az ujjnyi nagyságú szövetdarabot, fát, a gallyat, a papírost, a csontot, s a gyertyacsonkot is felhasználja, s olyan csodás tárgyakat teremt belőlük, hogy majd megszólalnak. — Egyáltalán nem gondoltam, hogy öreg koromban ez lesz a hobbim — mondja. — De most már úgy érzem, érdemes folytatni, az utókor részére megmenteni a múltnak ezt a szeletét. Kár, hogy csak a múzeumok őrzik meg. Igaz, hogy néhány szomszédasszony eljött ide az unokájával. Mondták is a kicsiknek, hogy ezek milyen gyönyörűek, próbálkozzanak meg ők is a készítésükkel. Azt szeretném elérni, hogy a szülők bírják rá a gyermekeiket: saját maguknak fabrikáljanak játékot, mert azt sokkal jobban meg fogják becsülni, mint a boltban vásároltat. A szoba egy eldugott sarkából rongylabdák, csutkából formált állatfigurák, süAhogyan régen kapálni indultak (Fotó: Szántó György) tőtökből faragott ördöglámpák kerülnek elő. Mint kiderül, a nyugdíjas asszony eddig még nem gondolt arra, hogy kiállításon mutassa be mindezeket. — Sajnos, a kollekció szétszóródik az ország különböző részeiben — folytatja. — S nekem arra nincs időm, hogy folyamatosan pótoljam a hiányzókat. Ilyenkor tavasszal pedig már nincs időm, vár a szőlő. Metszeni, kapálni kell. Az önálló kiállításhoz jóval több darab szükséges... Úgy hallottam, hogy lesz itt a faluban egy múzeum. Nem tudom, hogy a tanács érdemesnek találja-e a játékaimat bemutatásra. Amennyiben igen, rendelkezésükre bocsátom. Megtudjuk, hogy a fogásokat édesanyjától leste el két-három éves korában. S ezek révén nagy kézügyességre tett szert. Ha egy kis szabad ideje adódott, azonnal leült hímezni, varrni, zoknit stoppolni. — Amilyen gonddal igyekszik a gyermek egy figurát kialakítani, ugyanolyan figyelemmel végzi majd később a munkáját — s befejezésül még hozzátette: mert a kézügyesség, az igényesség a játék révén is beépülhet az ember ujjaiba, agyába. ★ Ügy érzem, a legtöbben ma is tisztába vannak ezzel, mégis az olcsóbb megoldást választják. Gyermekeik kezébe gyári termékeket adnak, idétlen csecsebecséket, ahelyett, hogy megtanítanák őket arra, hogyan kell hasznavehetetlen hulladékokból hét nyelven beszélő játékszereket teremteni. Homa János Lényeges művek Jelenléte Országos Képzőművészeti Kiállítás A Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezvényeinek sorában március 16-tól május 13-ig látható a Műcsarnokban az Országos Képzőművészeti Kiállítás. Első ízben két évvel ezelőtt mutattak be hasonló jellegű válogatást, tavaly pedig az ország iparművészeinek alkotásaiból rendeztek átfogó képet nyújtó tárlatot. E bemutatkozások valóságos, elemző, előrevivő csomópontjai képző- és iparművészeti életünknek, s eleven, mozgalmas fórumként szolgálják a közönséget és a művészetet. A Művelődési Minisztérium, a Műcsarnok, a Magyar Képző- és Iparművészek szövetsége, valamint a Képző- és Iparművészeti Lektorátus rendezte az idei kiállítást. Nem vitás: elképzelhető, hogy kimaradt belőle több olyan alkotás, amely már megjárta a nyilvános bemutató helyek egyikét, és sikert hozott. Ám a tárlatból az is kiviláglik, hogy a rendezők nem a statisztikai értelemben vett teljességre törekedtek. A zsűri a válogatásnál szerencsésen elkerülte a „mindenből legyen valami” hamis egyen- lősdijét. A lényeges művek jelenléte volt és maradt a célja az Országos Képzőművészeti Kiállításnak, s így a művészeti ágaknak nem az összegét, hanem minőségi jellemzőjét láthatja most a közönség. Mégis óriási a tárlat. A több mint kétszáz festmény mellett sok a grafika, a számos szoborral együtt plasztikákat, érmeket és plaketteket is bemutatnak. A festmények a legkülönfélébb stílusirányzatokat képviselik. A figurális, nyugodt vagy szigorú ecsetkezelésű munkákat a nonfiguratív és a szertelenebb, meghökkentőbb alkotások váltják. A tárlaton örömmel találkoztunk az Észak-Magyarországon élő művészek rangos jelenlétével. Blaskó János Madách idézése című festménye, szürke és tégla tónusaival ragadja meg a nézőt: jól érvényesítve a tüzes hév és a hideg logika harcát Az ember tragédiája jegyében. Nagy Ernő: Haj- nalodik. Leheletfinom ecsetvonások, puhazöld árnyalatok, átlényegült színhatás, már-már a plain-aire hangulatába hajolva. Lóránt János két alkotását is beválasztotta a zsűri. Az ES-ös út című a legszigorúbb vonalvezetés jellemzi, színeit mintha már nem lehetne tovább mélyíteni. Erős szürkéjét csak egy-két tompa világos töri meg, mégis dinamikus hatást kelt a mű. A Munkás-művész találkozó című festmény merőben más stílust képvisel. Az elrajzolt figurák már-már ka- rikaturisztikus elemeket rejtenek magukban, s a gúnyba szeretetteljes szín is vegyül. Dohnál Tibor Hullámemlék című képével szerepel a kiállításon. Szabályos geometriai ábrái valahol nyugtalanságot rejtenek. A tárlat talán legizgalmasabb, leginkább sokrétű alkotásai a grafikák. A változatosságon a témák és a megfogalmazások különbözőségét értjük: a művészi szint egyenletesen magas. Feledy Gyula Zenélő férfi grafikáját mintha a művész görög mitológiai illusztrációs sorozatából emelték volna ki, ám így is teljes értékű műként szerepel a tárlaton. Bejutott a fiá- tal Drozsnyik István: a Sorsom II. már a felívelő pályának egy állomása. S, bár korántsem lehet számonkér- ni a szakmai zsűri válogatásának koncepcióját, mégis szívesen láttunk volna egy jellemző alkotást a tavaly elhunyt Lenkey Zoltán életművéből. .. Mikes Márta Kokas Ignác: Háború Pósfai János: Feltámadás II. rész Körbe ölelik ezek az oszlopok a sírban nyugvókat, mint egy eleven kerítés. Rajtunk kívül senki se tudja, hogy mindegyik oszlop egy-egy jelkép: kilenc gyereket szült édesanyánk ... Nyüzsög a temető a nagyhét elején. Hajlott derékkal, M. néném is kicsoszog. Hajdanán együtt roptuk a táncot a csárdás ütemére, mind kidőltek a táncosok a kultúrházban, csak mi ketten vertük a taktust. Járt a lábunk, rezgett a testünk, izzadt, lihegő hajszában kör- beforgott a báli terem: síkos tenyerével nekünk tapsolt, mind, aki nem bírta velünk az ütemet; a cigányok ujjbögyén vér serkent, de mi még mindig mutattuk, hogy sose halunk meg! — mígnem én, az M. nénémhez képest siheder tacskó, szánt szándékkal megbotlottam, hogy véget vessek az őrületnek, mert néném még mindig járta volna. Fölszisszenne minden mozdulatra a derekába kúszó fájdalomtól, de nem teszi, mert az emlékek felszivárognak az ő gondolataiba is. — Eljöttetek? — Eljöttünk — feleljük engedelmesen. — Rendbe tesszük a sírt. Ásunk, kapálunk, porhanyójuk a földet; úgy dolgozunk, mint egy veteményes kertben. — És arra emlékszel-e? — bök néném ujjával az öregerdő felé. — Mire is? — kérdezek vissza. — Hát arra, amikor elevenen elástuk magunkat a barna földbe. Néz, ránk hinti aszalt mosolyát, és nyomatékül hozzáteszi : — A ti bunkerotok ott volt a mienk mellett, jobbról meg Lajos bátyátoké. Valaki fehér lepedőt kötött egy botra, azzal integetett a távoli dombok felé. Sze- lestén akkor már ott voltak az oroszok. Emlékszem-e? Hát, hogyne emlékeznék! A háború végnapjait éltük. Reggel arra ébredtünk, hogy szekerekkel, talyigákkal vonul a nép a temetői úton. Mentünk a többi után. Cók- mókkal a hátunkon, vonult a mi családunk is. — Ki tudja, miféle ősi ösztön mozdított ki bennünk addig biztonságosnak hitt, öreg hajlékainkból. Mint hajdan őseink a török elől a nádasokba, úgy vonultunk mi is. Hova? Merre? A temető melletti dombokon beástuk magunkat a földbe. Ültünk a szalmán, imádkoztunk, és rettegve vártuk: mi lesz? Délután két katonával kijött a kisbíró a faluból. Haladéktalanul vissza kell költözni a faluba; ez volt a parancs. A katonák elnyűtt arcán elsimult a mosoly, amikor megláttak bennünket a bunkerek szélén. — Davaj, davaj — mondták és integettek. Mutatták: nem kell félni, nyugodtan hazamehetünk. Vége a háborúnak vagy mi történt? Engedelmesen cihelődtünk, és hazatértünk szegényes hajlékainkba. — Az volt a mi feltámadásunk — mondja M. néném, és nevet. Ráncos arcán igazgyöngyként leperdül egy könnycsepp. Mitől? Sír, vagy nevet? öregerdő feltűzi az ágvégekre a napocskát. Nagyhéten még korán esteledik. Hosszabb napokon, nehéz munkában mennyire vártuk, siettettük a naplementét. Apám a homlokáról letörölte a verejtéket, anyám megigazgatta a fején a keszkenőt: látjátok, megint este lett... Életemben annyifelé jártam: magas hegyek között, síkságok fölött, tenger habjaiban láttom búcsúzni a Napot, de így, ahogy az öregerdő fölött elszáll, nem láttam sehol. A bölcsőhely ajándéka ez annak, aki meglátja. A bölcsőhelyé, mely itt e dombokon számunkra véget ér, s az időtlenségben végtelenné válik. — Hát kész lettetek? — hallik a sírok közül. — Befejeztük. Elegyengetve, megporha- nyulva a föld; megrezdülnek az árvácskák lepke-szirmai. Kiskapával a hónuk alatt mennek az asszonyok hazafelé. Arcukon a megnyugvás, a közelgő ünnep fénye.