Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-10 / 59. szám
10. NÉPŰJSÁG, 1984. március 10., szombat Európa fellendülésre vár A DOLLAR FÉNYE ÉS ÁRNYÉKA A dollár sikerhadjáratának tagadhatatlan előnye a tőkés világgazdaság Amerikán kívüli részére az, hogy nagy léhetőségeket kínál az exportnak. A nyugat-európai és japán cégek hatalmas megrendeléseket kapnak az Egyesült Államokból, amely kedvező hatást gyakorol az illető országok gazdaságára. A kínzó munkanélküliség végre csökkenhet, hiszen érdemes az exportra orientált ágazatokban beruházni. Csakhogy miből? Az erős dollár elszívja az USA-ba a tőkét, az amerikai valuta emelkedő árfolyama és a tengerentúli, magas kamatlábak révén. Ráadásul az amerikai piac csak egy — bár igen jelentős — terület. A világ többi része, amely dollár- és tőkeínségben szenved, egyre kevesebbet tud importálni, hiszen nincs elegendő pénze. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a legfontosabb nyersanyagokért, főleg az energiahordozókért dollárban kell fizetni a világpiacon, márpedig a dráguló dollár miatt — az elmúlt pár évben csökkent kőolajárak ellenére is — mind többe kerül a szükséges energia. A leginkább a fejlődő államok érzik meg ezt, amelyek mind kevésbé képesek a gazdasági tevékenységükhöz szükséges termékeket és nyersanyagokat megvásárolni. Amerika legfontosabb tőkés partnerei számára a dollár katasztrofális tőkeelszívó hatása nagyobb súllyal esik latba, mint a másik serpenyőben a kedvezőbbé vált amerikai eladási lehetőségek pozitívuma. Hiszen a nem exportra dolgozó ágazatokat bénítja a pénzhiány. Ezért éleződik a harc az amerikai kormány és szövetséges tőkés partnerei között. A nyugat-európaiak és a japánok már-már tűrhetetlennek tartják, hogy Washington önző gazdaságpolitikájával egyszerűen „ráül” a tőkés világ többi részének gazdaságára, gátolja az ottani fellendülést. E tény legfőbb okozója az amerikai költségvetés csillagászati méretű deficitje. Az amerikai kormány tavaly 180 milliárd dollárral költött többet, mint amennyi a bevétele volt. Az idén ez az összeg könnyen a 200 milliárd fölé emelkedhet. De hát mi köze ehhez a külvilágnak? —kérdezhetjük. Nos, az, hogy egy tőkés ország kormánya a költségvetési hiányt a bankoktól felvett hitelekkel tömi be. Ezzel növeli a keresletet a hitel iránt, amelynek kínálatát pedig az infláció féken tartása érdekében másrészről maga korlátozza. Ha kevés a hitel, s nagy a kereslet iránta, akkor persze igen magas a kölcsön ára, a kamat. Látszólag kézenfekvő megoldás lenne, ha ha az amerikai kormány végre tenne valamit költségvetésének gigantikus hiánya ellen. Hiszen az nemcsak szövetségeseit sújtja, hanem a magas kamatlábak miatt szűkös hitelforrások és az ennek nyomán folyton erősödő dolláron keresztül az amerikai exportot és az egész hazai termelést is. Csakhogy a Reagan-kormány belpolitikai megfontolások és külpolitikai törekvések miatt egyelőre nem akar fellépni a deficit ellen. Reaganék- nek ugyanis két dolgot kellene tenniük a költségvetési hiány mérséklésére: kevesebbet költeni és többet bevenni. Az állami költségvetés egyetlen eddig meg nem nyirbált tétele viszont a katonai kiadásoké, amelyek csökkentését az amerikai elnök ismert külpolitikai gyakorlata mindenképpen kizárja. A bevételeket pedig az adók emelésével lehetne csak tetemesen növelni, ezzel azonban a híres adócsökkentési programot kéne megváltoztatni, amely a reagani gazdaságpolitika legfontosabb pontja 1981 óta. Ilyen népszerűtlen lépésre, választási évben, bizonyosan nem vállalkozik a Fehér Házat ismét megpályázó elnök. A decifit marad, sőt minden bizonnyal növekedni fog. Legalábbis 1984-ben oktalanság lenne másra számítani. A csúcsok közelében marad hát a dollár, ha néha lejjebb is száll „megpihenni”. Ekként a káros-kóros következmények is fennmaradnak, mi több, valószínűleg még kellemetlenebbé válnak. Gazdasági és politikai szinten egyaránt. Mind Amerikában, mind a tőkés világ más országaiban, s persze rajtuk keresztül mindenütt. (Vége) Avar Károly A két német állam viszonya Szakítószilárdság A magyar tévé képernyőjén egyik este megjelent Helmut Kohl, az NSZK kancellárja, amint barátságosan fogadja Erich Ho- neckert, az NDK Államtanácsának elnökét. A moszkvai tudósításokban láthattuk ezt a rövid részletet: Jurij Andropov temetése után ugyanis egy sor vendég nemcsak a szovjet vezetőkkel tárgyalt, hanem egymással is. Ezek között a legérdekesebb, európai szemmel az egyik legfontosabb ez a találkozó volt. A két órát mindketten hasznosnak minősítették. Ez volt a két vezető első eszmecseréje, amióta a jobboldal vette át az NSZK-ban a kormányru- dat. Meglepő események Amikor a Kohl vezette Kereszténydemokrata Unió és Strauss Keresztényszociá- lis Uniója kapta kézbe Bonnban a gyeplőt — gyakorlatilag 1982 végén —, mindenki azt várta,- hogy romlani fog a két német állam viszonya. Nem így történt. Sőt, olykor olyan hírek érkeztek a két fővárosból, amelyek az olvasót és a szakembert egyaránt meglepték. Igaz, ezt a korszakot — amely Helmut Schmidt távozása óta tart — két részre kell osztani: a rakétatelepítés előttire és az azt követőre. De hadd fűzzük ehhez mindjárt hozzá, hogy az NDK és az NSZK kapcsolatainak szakítószilárdsága jól viselte a próbatételeket. Tavaly az év során valóban több, mint meglepő eseményekről szerezhettünk tudomást. Franz Josef Strauss, aki évtizedek óta a szocialista német állammal szembeni vádaskodások egyik fő zászlóvivője volt, először személyesen foglalt állást amellett, hogy az NDK egy- milliárd márkás bankhitelt vehessen föl, majd maga is Berlinbe utazott, találkozott Erich Honeckerrel, s az együttműködés mellett foglalt állást, öt megelőzően és utána is látogatók sora tette meg ugyanezt az utat, maga a kormány pedig hivatalosan a tárgyalások, az esetleges megállapodások mellett foglalt állást. Szinte azt mondhatnánk, hogy még jobb is lett a helyzet, mint a szociáldemokraták vezette koalíció idején, hiszen akkor volt egy jobboldali ellenzék, amely igyekezett élezni a vitát, most pedig, hogy ez a csoport hatalomra került — kezét nyújtja az NDK-nak; az ellenzékivé vált szociáldemokraták pedig ugyancsak és változatlanul a normális viszonyt szorgalmazzák. Nemcsak a hangnem mérsékelt, a tények is meggyőzőek: a két német állam gazdasági cseréjének továbblendülése mellett előkészítettek egy környezetvédelmi és postai megállapodást, az NDK jóindulatának jeleként megszüntette a kötelező valutaátváltást a nyugatról érkező 14 éven aluliak számára. Bonni és berlini megfontolások Mi volt mindennek az oka? A nyugatnémet jobboldal felmérte a helyzetet. Jól tudta, hogy más dolog az ellenzéki padsorokból, minden felelősség nélkül követelőzni, és megint más gya(Fotó: AP— MTI—KS) Honecker és Kohl a moszkvai találkozón korlati politikát csinálni. Az is világos volt számára, hogy a két német állam létezésén úgy sem változtathat, ellentéteik felszításával azonban európai méretű nyugtalanságot kelthet, és még saját szövetségeseinek rosszallását is kiválthatja. Az NSZK nemzeti érdeke — függetlenül attól, milyen párt ül a kormányrúd mellett —, hogy alapvetően ne romoljon meg a kelet-nyugati viszony. Az NDK gazdaságilag is, politikailag is érdekelt ugyanebben, de még egy célja volt ebben az időben: szerette volna, ha nem állítják fel a Pershing rakétákat az NSZK-ban. Ez utóbbi célt nem sikerült elérni, s ezáltal szaporodtak földrészünkön a feszültségi elemek. Válaszul az NDK-ban is el kellett kezdeni a rakétatelepítés előkészületeit. Tehát a két német állam viszonya ismét feszültség- forrássá lett? Nem. S hogy miért nem, azt Erich Honecker nemrég egy beszédében meg is magyarázta. A nemzetközi kapcsolatokban ismét a józan észnek kell uralomra kerülnie — mondta. E meggyőződéstől hajtva találkozott az utóbbi dőben több nyugati politikussal, Cheysson francia külügyminiszterrel, Trudeau kanadai miniszterelnökkel és Kohl nyugatnémet kancellárral. A rakétatelepítés sajnos elkezdődött, de annál határozottabban kell fölvenni a küzdelmet a feszültségkeltő erőkkel, nehogy végveszélybe sodorják Európát. Ez a megfontolás vezeti az NDK-t az NSZK-val kapcsolatos magatartásában is. A két német állam viszonya tehát nem alkot új feszültségforrást, s (lényeges nézetkülönbségeik mellett) talán még bizonyos stabilizáló szerepet is játszhat Európa közepén. Az NDK és szövetségesei egyértelműen arra törekszenek, hogy erősödjön Nyugat-Európával az együttműködés, és mint látni, létezik egy határ, amelyen az NSZK sem akar túllépni. Brüsszeli csúcs küszöbén AMIKOR A HÉT ELEJÉN Mitterrand francia elnök befejezte a „hosszú hétvégét” a brit miniszterelnök vidéki rezidenciáján — csak egyik volt az egymást követő látogatók sorában. Előtte Kohl nyugatnémet kancellár látogatott Angliába, őt pedig Pertini olasz államelnök előzte meg. A látogatások közül azonban mégis a francia elnöké volt a legjelentősebb. A Közös Piac március 19-én kezdődő brüsszeli csúcsértekezletének küszöbén a gazdasági vitákban a franciák és az angolok állnak szemben egymással a legkeményebben. Ráadásul Mitterrand a Közös Piac soros elnöke és rendkívül fontos számára belpolitikai szempontból is, hogy elnökségi periódusa ne záruljon kudarccal. A felszínen pusztán gazdasági kérdésekről van szó. A legutóbbi athéni csúcsértekezlet is gazdasági okok miatt végződött csúfos kudarccal. A mostani csúcsot megelőző lázas doplomáciai tevékenység célja az, hogy a kudarc ne ismétlődjék meg. A vita középpontjában — mint jóformán a Közös Piac egész történelme során — a mezőgazdasági árrendszer áll. Nagyon leegyszerűsítve: ez az árrendszer falja fel a közösség egész költségvetésének kétharmadát. Ez óriási aránytalanság, ha meggondoljuk, hogy a mezőgazdasági termelők a tíz nyugat-európai tagországban csak a lakosság 8 százalékát teszik ki, és értékben számítva az egész társadalmi termelés alig több mint 4 százalékát adják. Ez az óriási összeg számszerint 37 milliárd márka. Ennyit fordítanak a mezőgazdasági termelés támogatására, a magas mezőgazdasági árak fenntartására. E támogatás egyik következménye, hogy Nyugat-Európában óriási mezőgazdasági tartalékok halmozódtak fel. (Különösen tejből és tejtermékekből.) Ez az óriási teher ránehezedik az egész gazdasági közösség fejlődésére. így például mindössze 20 milliárd márkányi összeg jut az elektronikai fejlesztésre, és az ipari szerkezet megújítására a központi kasszából. A KÖZÖS MEZŐGAZDASÁGI ÁRPOLITIKÁT még annak idején De Gaulle tábornok olyan furfangosan és okosan szerveztette meg, hogy a legnagyobb mező- gazdasági termelő, Francia- ország érdekeit védje. A gépezet nagyjából úgy működik, hogy minden ország befizet egy bizonyos összeget a közös kasszába. Azután minden ország vissza is kap ebből a kasszából. Csakhogy a mérleg az egyes országok számára nagyon különböző. A két nagy „ráfizető”: az NSZK és Anglia, ök ketten évente közel 5—5 milliárd márkával többet fizetnek be, mint amennyit visszakapnak. Franciaország nagyjából egyensúlyban van. (Tehát minden változás óriási politikai nehézségeket okozna a párizsi kormánynak a mezőgazdasági termelők körében — akik egyben szavazók is.) Az egész rendszer lagnagyobb haszonélvezője Olaszország, utána sorrendben Írország, Görögország, Dánia és Benelux- államok következnek. Látható tehát, hogy óriási érdekek követelik a jelenlegi rendszer fenntartását. A másik oldalon — azoknak a sorában, akik a számlát fizetik — az NSZK még viszonylag jobb helyzetben van, mert külkereskedelmi mérlege jelentős felesleget mutat. A legélesebb a helyzet Angliában. Ebből is kitűnik, hogy gazdasági szempontból nézve a március 19-én kezdődő csúcsértekezlet Sikere a francia—angol összecsapás eredményétől függ. Pontosabban attól, hogy sikerül-e valamiféle kompromisszumot kidolgozniuk. Az ügynek persze van politikai, sőt katonai oldala is. Politikailag a legkényesebb kérdés Spanyolország csatlakozása. Miután a spanyolok Franciaország mezőgazdasági konkurrensei — itt is Párizs jelenti a fő akadályt. Ezt az ügyet is közelebb kell vinni a döntéshez a most következő csúcson. Ami a katonai ügyeket illeti: az amerikai közepes hatósugarú rakéták nyugateurópai telepítésének elkezdése a Közös Piac tagországai számára (amelyek valamennyien NATO-tagállamok) új problémát jelentett. Megerősödött az az irányzat, amely szerint Nyugat- Európának nem szabadna egyoldalúan az amerikai „atomernyő” alá húzódnia, hanem komolyabban kellene foglalkoznia saját katonaivédelmi szervezetének megerősítésével és összehangolásával. (Természetesen a NATO-szövetségen belül.) Ez viszont teljesen új módon vetné fel Nyugat- Németország helyét és szerepét kontinensünk nyugati felén. Hiszen Nyugat-Né- metországban összpontosulnak a stratégiai szempontból legveszélyesebb Pershing—2 rakéták, míg a többi ország csak amerikai cirkálórakétákat kap. Nyu- gat-Németországnak a katonai szerepe tehát felértékelődött. Nehezen képzelhető el, hogy létrejöhet olyan külön nyugat-európai védelmi erőfeszítés, amely ezt kényszerűen ne tükrözné. Márpedig ez világpolitikai méretű megrendülést okozhat. Hiszen az egész második világháború utáni korszak stratégiája azon a fel- tételezésen alapul, hogy Nyugat-Németország nem lehet a nukleáris korszakban teljes értékű katonai hatalom. EZEK A KATONAI KÉRDÉSEK hivatalosan nem szerepelnek a most kezdődő csúcsértekezlet napirendjén. Ott kísértenek azonban az egész konferencia hátterében. Közeli megoldásuk alig várható. Hiszen nehéz lenne közös katonai koncepció kidolgozását, vagy akár a különböző fegyvertípusok egységesítését várni olyan országoktól, amelyek a tej árában, vagy a mezőgazda- sági termelők nyújtotta támogatás felosztásában is alig tudnak megegyezni. —i—e összeállította: Huppán Béla A Finomszerelvénygyár pályázatot hirdet: — szerszámszerkesztő, gyártástechnológus, normatechnológus, meo műszaki ügyintéző, anyagbeszerző, kooperátor, közgazdasági elemző, rendszerszervező, gyors- és gépíró munkakörök betöltésére. Pályázatot Finomszerelvénygyár, személyzeti és oktatási főosztály 3301 Eger, Pf.: 2. címre kérjük küldeni. Telefon: 11-911/419 mellék. Volán 21. sz. Vállalat keres felvételre visontai munkahelyre gépkocsivezetőket. Segédmunkásokat, alkalmasság esetén gépkocsivezetői tanfolyamra beiskolázunk. Földmunka- és rakodógépkezelőket. Kenőket alkalmasság esetén rakodógépkezelői tanfolyamra beiskolázunk. Jelentkezni lehet: Volán 21. sz. Vállalat, Thorez Külfejtés Kiss János kir. vezetőnél.
