Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-07 / 56. szám

4.

NÉPÚJSÁG, 1984. március 7., szerda

......nagyon tetszett. És is

,

,... nagyon tetszett. Én is falusi születésű vagyok ... Hűbben ábrázolni a falusi emberek életét még eddig nem láttam, kiválasztani azt a pillanatot, ahogy élnek ..

Molnár István első önálló kiállításán fotóit látva vetette papírra ezeket a sorokat egyik vendége. Azóta több mint egy évtized múlt el, s az egri városi tanács tervezési osztályvezetője ötödik önálló kiállításáig jutott. Díjakat nyert a. Népújság 1972-es fotópályázatától országos pályázatokig. Szerepelt hazai és külföldi fotóművészeti kiállításokon, meghívták a gyulai Székely Aladár pályázatra, ahol négy éven át válogatták a képeit a bemutatott anyagok közé. Kapott nívó díjakat, illusztrált könyveket.

Rangot és elismerést szerzett magának — s a közönségnek, az egri fotóklubnak, amelyhez tartozását féltő gonddal vallja — egy szórakozásból űzött szenvedéllyel. Mert Molnár István szabadidőben űzött, költséges szenvedélye a fotó,

— Tízéves' koromban kaptam először fényképezőgépet. Semmi különöset nem műveltem vele, falusi gye" rek lévén, akkor fényképeztem, ha volt rávaló, ha volt film. Mégis tudom, hogy az első kis Agfa Box a forrás. Később, az ötvenes évek vége felé kezdtem el komolyabban a fotografálást, felismerve, hogy nemcsak a családról lehet felvételeket készíteni. A döntő fordulatot egy újabb évtized hozta meg, az egri fotóklub 1968-as megalakulása, melynek Fejér Pista barátommal alapító tagja vagyok. Segítettük egymást, megbeszéltük a dolgokat. Akkoriban még tevékenyebb, lendületesebb klubélet folyt.

Az 1963-ban Egerben jegyzett első önálló kiállítás, melynek anyaga a paraszti élet mindennapjait ábrázolta. eljutott Salgótarjánt megjárva Molnár István szülőfalujába, a dunántúli Iván- csára is.

— Meghatóan nagy élmény volt a fogadtatás, ahogyan az ott élő emberek először találkoztak az életformájukat megörökítő képekkel. Eseményt jelentett a faluban a kiállítás. jóformán mindenki eljött megnézni. Köztük sok egykori atlétatársam, sőt edzőm is...

A Megyei Könyvtárban immár harmadik önálló anyagát, az Egri kapukat láthatják a kíváncsiak március 31-ig.

— Az itt kiállított képekbe egyéni dolgokat is belevihettem. Igaz, a téma egy kicsit szorítja, megköti az embert. Zsűrizték, elfogadták a képeket, de másképp, nagyobb mívességgel is megvalósíthattam volna. Elégedetlenségemet az enyhíti, hogy azóta sokan jönnek, faggatnak hol az egyik, a másik kép alanya, a kapu, melyek mellett nap mint nap elmegyünk. A városszépítő egyesület városépítő munkabizottságának vezetője vagyok. A televízióban a Ráday-műsorokat, s az országos leletmentéseket figyelve gondoltam arra, hogy ez a téma — túl a fotózásnak felkínált lehetőségen — figyelmet is felkelt. Érdeexponáltam. Ügy érzem. a sorsa, a múltja, az élete jelent meg az arcán. Hát ez az, amiért fotózom. És nem a legultrább technikai eszközökért, szuper objektívekért. Sok út, sok lehetőség kínálkozik ma egy fotósnak, mégis a legizgalmasabb az ember, a mai ember ábrázolása. Ezért szeretnék a jövőben visszatérni a szocio- fotóhoz, ha időm lesz. Persze pár esztendő kell, valamit újra kell kezdenem, formájában is másként, mint korábban tettem.

A jövőt, a folytatást felemlítve a közösségre terelődik a szó. A fiatalokra, akiket az egri Ifjúsági Házban Molnár István klubkeretek között vezet be a fotózás rejtelmeibe, s akiknek legjobbjait az ismét fellendülő, új energiákkal, nekibuzdulással telítődő egri fotóklubnak nevel. Szabad idejében, szórakoztató elfoglaltság gyanánt dolgozik. Milyen furcsa ebben a környezetben a szó: munka.

Pedig az. Hasznos, értékes tevékenység, másoknak átadni azt, amit mi már megtudtunk, megláttunk. Indíttatást teremtve az arra érzékenyekben.

„Életem első kiállítása, amit Iváncsán rendeztek meg. A képek elmondják nekem a régen és néhány helyen most is |élő szokásokat. Van egy fényképezőgépem ... A képek fellelkesítettek, hogy minél több képet készítsek ...” írta Molnár István emlékkönyvébe egy évtizeddel ezelőtt egy falusi kislány ...

Virágh Tibor

Képek. Az idő és a tér rögzített, kiragadott szeletei. Arcokról, tájakról, tárgyakról. jelenségekről. Mikor

Korszakok

(1975-ben a Magyar F otóművész és Építőművész Szövetség által díjázott kép)

Borotválkozó

kattan a gép? Miért éppen ez a töredék rögzítődik a filmen? A technika és az ember viszonyában ki „az úr” és ki „csak cifra szolga”?

— Balázs Bélával vallom: semmi sincs oly szubjektív, mint az objektív. A fotós ecsetje a lencse. Nem mindegy, mikor exponál, még az adott, az elérhető technika szintjén sem. Kell, hogy o kép egyfajta többletet tartalmazzon. Ez adja az értékét, — nem könnyű a fotózás. Ezért van "kevés kép. amire azt mondom, hogy kép.

— Kiszúrtam egyszer egy idős nénit a piacon. Nem volt az arca fotogén, csak egyszerűen szép. A fejiken- dőjét, a haját is jellegzetes egri viselet jellemezte. Kérleltem, sehogy sem akart kötélnek állni. Csak any- nyit értem el, hogy meglátogathattam a Csákóban. Felkerestem, de nem csattogtam körül. Beszélgettünk és feltárulkozott egy keserves, fájdalmas emberi sors — férjét, gyermekeit veszítette el. A ránktelepedő csendet törtem meg, amikor így szóltam: maga nagyon szép asszony volt. Tekintete a távolba révedt, s én ekkor

mes böngészni a vendégkönyvet. Vannak, akik azt reklamálják, miért nincs könyv a város ilyen nagy értékeiről. A képek keltették fel az érdeklődésüket. A városszépítő munka eredményének tudom be ezt, amihez én a fotó eszközeivel valamit segítettem. S mivel építész- és mélyépítő technikus vagyok, egy kicsit szakmai szemmel is keresem, ami az épületekben izgál- mas lehet.

Van egy fényképezőgépem

Szeletek térből és időből

Ki, hogyan szeret?

Szemes Mari az egri Dobosban

Az elmúlt egy-másfél év során az egri Dobos cukrászda pódiumműsorai mind színesebb skálát mutattak. Az itt fellépő művészek, akik arra vállalkoztak, hogy önálló műsort állítsanak össze, s azzal lépjenek a közönség elé, egyben azt is fölvállalták, hogy szorosabb közelségbe kerüljenek a nézőhöz. Mert a pódiumműsor kerete, formája is megszabja ezt, sokszor egyfajta könnyedséget feltételez. Persze, ez nem jelenti azt. hogy a Megyei Művelődési Központ által szervezett sorozatban ne láttunk-hallot- tunk volna komolyabb, nehezebb műfajú előadóesteket, ám mindezeket is a meghitt, közvetlen kapcsolat jellemezte a nézőkkel.

Hétfőn este Szemes Mari mutatta be műsorát, Ki, hogyan szeret címmel. Az est címadó verse — Somlyó György meditativ, lírai alkotása — már elárulta: a

szerelemről fogunk hallani. Ám Szemes Mari az örök érzésnek a vidámabb, pajzánabb oldalát mutatta be, olykor vaskos humorral. Két „segítőtársa” a közreműködő Muszty Bea és Dobai András Weöres Sándor, Ladányi Mihály és Csoóri Sándor megzenésített verseit adták elő, gitárkísérettel. A műsoridő jó része nekik jutott, így aztán az alig egy órában kevesebbet hallhattuk a színésznőt, mint amennyit vártunk volna. Ezért némi hiányérzettel búcsúzott a közönség az est végén, amit a szokásosnál valamivel rö- videbb taps is sejtetett.

Pedig az összeállítás mindvégig sodró, élvezetes volt, Szemes Mari előadásmódja olykor egészen magával ragadó. A művészt már nem kell „felfedezni”, mégis hétfő esti műsorában teljesen új színeket is megcsillantott. Eredeti humorral, vérbő komédiázó kedvvel adta elő a Centerbury-mesék férfifaló asszonyának monológját, — csak tizenhat éven felülieknek. Tetszett a műsor utolsó blokkja, Weöres Sándor szókimondó verseinek pajkossága. A szimpatikus MuszTty—Dobai duó szereplése önálló produkciót is megérne, ha olykor túlzásba is vitték a pódiumforma kötetlenségét. Hol egy hangszert felejtettek el kihozni, hol egy más strófába vágtak bele, míg végül sikerült kijavítaniuk a bakit. Végül is a hétfő este kellemes szórakozást nyújtott.

(mikes)

Dorian ezredes az órára nézett. Este fél kilenc volt. Éppen vacsorára indult volna, amikor Scott jelent meg a képernyőn.

— Az a kérésem, ezredes, hogy a Junioron a megszokottól több hajtóanyagot vihessünk. Ki tudja, mi lesz ott fent és nem árt, ha van egy kis tartalék.

— Rendben van — válaszolt Dorian. — Egyébként teljesen felkészültek?

— Teljesen, bármelyik másodpercben mehetünk.

— Akkor, azt hiszem, jó ha indulnak is. Ügyis 11 óra körül lesz, mire fölémek a TY-mezőre. A következő parancsig ne csináljanak semmit. Időben értesítést küldünk a teendőkről. Mindenesetre a csoportjából válasszon ki négy-öt embert.

akiket bármikor akcióba lehet dobni. Ahhoz nem ragaszkodom, hogy ön vezesse őket..

— Értettem a parancsot, azonnal rajtolunk.

Dörian másodjára akart elindulni, amikor az ügyeletes jelent meg a képernyőn.

— Kapcsolom a számító- gépes elemzőközpontot.

Fiatal nő kezdett a mondókájába.

— Dorian ezredes! A megadott utasítások alapján elemeztük az eltűnt űrhajósok és tudósok listáját. Berger professzor hat évvel ezelőtt tűnt el, a Santilla nevű űrhajóval. Vele volt Zeman kapitány és Roose űrhajós. Valószínűnek tartják, hogy az űrhajó valami idegen testtel találkozott és fölrobbant.

— Aztán 8 évvel ezelőtt tűn el a Florida, fedélzetén Arnold őrnaggyal, MacLloyd és Graham űrhajóssal. Szakemberek szerint elromlott az irányító berendezésük és ez okozhatta a bajt.

— Szintén nyolv éve tűnt el a Cyrus, fedélzetén Lemm kapitánnyal, valamint Halley és Robson űrhajósokkal. Szintén az irányítóberendezés hibájára gyanakodtak a szakemberek.

— És végül, úgy tíz évvel ezelőtt eltűnt Larry professzor. Nem tudni, hogyan.

— Hogy érti ezt — kérdezte Dorian.

— Ügy ezredes, hogy nem űrhajóval tűnt el. Egyszer nem ment be a kutatóintézetbe és többet nem is találták.

— A családja?

— Nem volt közeli hozzátartozója, ezredes úr.

— Se felesége, se gyermekei?

— Nem, uram. Nem nősült meg.

— És nem keresték kellő alapossággal?

— A kartoték szerint igen, de nem találtak semmit.

Ez érdekes — gondolta Dorian.

— Nem tudja — kérdezte aztán — volt-e valami különös ismertetőjele a professzornak ?

— Ne haragudjon, ezredes úr, ezt nem néztem meg.

— Tegye meg, kérem és jelezzen vissza. Egyébként köszönöm az információkat. Illetve valamennyi személynél nézzék meg, hogy van-e valami különleges ismertetőjelük. És még egyszer köszönöm.

Dorian belépett az ebédlőbe. Jacobson különmegbízott, Donovan és Halley sugárszakértő vacsorázott.

— Jó étvágyat, uraim! — mondta.

— önnek is — felelte rá Donovan, — persze, ha tud enni ilyen szituációban.

— Van-e valami újság — kérdezte Halley.

— Különös nincs, csak a számítógépes elemzőközpont megadta az eltűntek listáját.

— És talált benne valamit?

— Azt hiszem, igen. De majd vacsora után, ha mindannyian együtt leszünk.

Dorian a válságstáb minden tagja előtt ismertette a névsort.

— Egyik sem látszik érdekesnek, csak az utolsó — mondta Humprey tábornok. — Mégis csak különös, hogy egy professzor eltűnik nyomtalanul, mint egy tű a szal- makazalbani S nem tudja, Dorian, hogy ez a Larry milyen kutatási területen dolgozott?

— De igen. Az Epszilon- program egyik munkatársa volt.

— Akkor azt hiszem, meg is van a mi emberünk — mondta Jacobson. Nem csodálnám, ha ő volna az a közleményt beolvasó férfi.

— Ne ítéljünk elhamarkodottan, uraim — mondta Dorian.

Az ügyeletes jelentette, hogy ismét az elemző központ van a vonalban.

— Nem volt nagy munka, ezredes úr, — mondta a

fiatal nő. Két személynél van a nyilvántartásban különös ismertetőjel feltüntetve. Az egyik Larry.

— Na, ugye — mondta Humprey tábornok. — Tudtam, hogy megvan a mi emberünk.

— Éspedig mi az? — kérdezte Dorian.

— A jobb arcán egy 3 centiméteres forradás van.

— Azért húzott magára álarcot — mondta Halley. — Hogy ne ismerjük föl.

— És ki a másik? — türelmetlenkedett Dorian.

— Berger professzor — felelte a nő. — Nem tudom, érdekes-e amit mondok, csak annyi van róla feljegyezve, hogy gégeműtétet hajtottak végre rajta.

— Hát ebben valóban nincs semmi különös — mondta Donovan legyintve. — Maradjunk inkább Lánynál.

Aztán Dorian szólalt meg:

— Ügy érzem, valamelyest közelebb jutattunk a megoldáshoz. És ideje is már. uraim, hiszen vészesen közeleg a holnap. S annak is az öt óra nyolc perce.

(Folytatjuk)