Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-24 / 71. szám
8. IRODALOM ES MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, ISS*, március 24., »ombat Vendégségben Heves megyében A Pe&t megyei Hírlap hasábjain ötnegyed esztendeje indítottuk útjára a Táguló körök címet viselő oldalpárunkat, amelynek keretében egyazon napon kicseréljük egy-egy megyei testvérlapunkkal az adott tájegység irodalmát. Bemutatkozásunkkal a haza körültekintőbb megismerését, hagyományainknak újjáéledését kívánjuk szélesebb körben ismertté tenni. Pest megye mindig otthont adott a haladó elméknek. Igaz, nem itt ringott Vörösmarty bölcsője; Petőfi Sándor és Arany János sem itt ízlelgette az édesanyjától kapott szót, s Móricz Zsigmond is más vidékről hozta boldog és boldogtalan embereit. Velük együtt Gyulai Pál, Tolnai Lajos, Toldi Ferenc Táncsics Mihály sem megállóhelynek tekintette ezt a kis-magyarországnyi vidéket. Amely abban egységes, hogy körülöleli a fővárost, de emberei annyifélék, ahány tájegysége és szeglete van ennek az országnak. Az egymásra találások és az átörökítések nagy kohója ez a 6400 négyzetkilométer. A magyar irodalmi műveltség földrajzkönyvében Kisfaludy Sándortól Juhász Gyuláig, Gyóni Gézától Falu Tamáson át Jé- kely Zoltánig terjed a névsor, s nem akármilyen a felsorakozók lajstroma! Vajda János nyoma éppúgy megtalálható, miként Áprily Lajosé, Fábián Zoltáné, Jókai Móré, Kassák Lajosé, Krúdy Gyuláé, Mesterházy Lajosé, Németh Lászlóé, Puszta Sándoré, Rónai Györgyé. Most a jelenkort idézzük meg. A régebbivel egyazon fénykörben akarjuk megmutatni irodalmunkat. Azt az irodalmat, amelynek megannyi megnyilvánulási lehetősége van, és hol bővebb, hol gyengébb hozamú patakokban, folyókban talál magának utat. A Pest megyei válogatás egyaránt tartalmaz neves és pályájuk elején tartó írókat, költőket, a teljesség igénye nélkül. Az illusztrációkat szintén a megyében lévő képzőművészek készítették, összeállításunkkal azt akarjuk, hogy megélt életünknek saját korunk állítson mértéket. Kívánjuk: az olvasó kedvét lelje ebben a nekibuzdulásban, teremjen számára legalább annyi öröm, mint amennyi őszinte szó az alkotók tollából. Molnár Zsolt Előd László Dunaparti rapszódia E folyónak vízörvénye vagy. Forgásodban a halálos nyugalmú mederfenék szelíd csábítása. Kényszere! Hát őrült vagyok én, hogy itt állva a parton hűs kövek, rezzenetlen fák, gyíkok fel-felvillanó serege, a nevükről ismerős csapatnyi madár megannyi hűségmorzsája közt úgy nézem a Dunát, mint az idegenek? Forog, forog az örvény. Benne pokolra merülnek fatörzsek, ágak. A víz színére lépek, elindulok... Királya leszek örvény világnak...! Nemzek királynőmnek hét apró örvényherceget Major János Úgy szeretem t)gy szeretem hogy elhagyom ezt a földbe-süppedt házat romjait hadd lepje gyom égő múltam gyalázat úgy szeretem hogy gazdátlan gondjait lassan fölélem s e tűnődő ragyogásban elindulok — át a réten Besze Imre verséi Naphívogató Vacognak a százlábúk: lefagy mind a száz lábuk — napot várnak, száz ágút. Még egy nótát eljátszott > tücsök koma: megfázott s a vonója elázott. Szipog — náthás — a gólya, .megnőtt nyakán a golyva — ma is üres a pólya. Lúdbőrösek az utak, majd’ megfagynak a ludak; kicsordulnak a kutak. Zöld zsebkendő a határ, nőne még, de unja már — sárba ragad egy batár. Aranytányérba kérnek fejedelmi ebédet, de nem kapnak a méhek. Haragszik a katona, mert ő ázik s nem a lova — köpenye egy kaloda. Süss fel, süss fel fényes nap, nehéz a felhőkalap — nem hordhatjuk minden , nap! Tanya Éjjel matat az egér, nappal tudom csak, mit ér az álmatlan nyugalom. Eső után cserepekkel barátkozom. Verebekkel csatázom az udvaron. Most a villanykapcsolóval van baj, holnap meg a kúttal kell tárgyalnom a jó vízért. Trágyázni a szőlőt — másét, dolgozni a tanyán — másért, vásárolni időt s tért. Itt lakom a poros, piszkos Cegléden — és mégis, titkos szerelmem ez a falu. Jövőt tudó, negyvenezer szív dobog itt — egy-egy ember s én, a koronatanú. Harmat Béla r()áltnnhea terített ét) Sütik asszonyt biztatásod a mindennapok vétke tomboló ébredésben virradatnyi lélegzetvétel fényre fény és fényre fény váltunkra terített évszak szánt -szándékkal tékozo ltunk sürgetve minden holnapot közömbös pipacs-erdőben szemérmetlenül föltámadunk karnyújtásnyira csípőd ígérete — elérhetetlenül FLAMM JÁNOS Salabakter A fiatalember könnyű, *■ gyors léptekkel ment az országút padkáján * és dúdolgatott: „Salabak-ter, salabak-ter”. Felkapta a szóvégeket, hogy hozzájuk igazíthassa lépteit, de az is lehet, hogy lépéseihez keresett megfelelő ritmust, s így bukkant a szóra. Végül is mindegy. Tavasz volt, a nap rásü- tö-tt a fiatalemberre, a szellő átfújt rajta és ő dúdolgatott. Négy-öt salabakter húsz lépés és az utolsó dob- hántásnál megállt. Integetni kezdett. Pak-pak-pak. Megszólal a jobboldali irányjelző. majd kinyílik egy ajtó. Mindig is így volt, egy autó mindig megállt, egy ajtó mindig kinyílt. Talán ez lesz az... nem. Akkor talán ez... ez sem. Kerékpáros tekert felé kényelmesen, lusta tempóban. A ceig- ruhás öreg elhaladt mellette, rámosolygott, egyik kezével elengedte a kormányt, sapkájához emelte a kezét és intett, hogy szálljon fel. A fiatalember nevetett és visszaszalutált az öregnek. Tucatnyi kocsi húzott el előtte, konvojban jöttek, mintha egy alakulat yonult volna a következő állomáshely felé. Türelmesen várt és integetett. A szürke Lada egyenletes tempóban suhant az országúton. Vezetője, középkorú férfi, mintegy háromszáz méternyire észlelte az in- tegetőt. „Megint egy szakadt! Az anyádnak integess kisfiam, tarisznyás .ingyenélő!” Gázt adott, aztán észrevette, hogy a fiatalember mosolyog. „Mi tetszik ennk?!” önkéntelenül a fékbe taposott, de így is túlfutott az integetőn vagy húsz méterrel. Hátramenetbe kapcsolt, ismét gázt adott. A motor fel bőgött, a kocsi meglódult és nagy sebességgel hátrafarolt egyenesen a feléje futó fiúnak. „Véletlen volt, kérem, egészen biztosan, hogy véletlen. Megálltam, hogy felvegyem az integető fiút és udvariasságból hátratolattam, de az nem észlelte a szándékomat és nekirohant a tolató kocsinak. Így történt. .. Csak így történhetett. Állnak az útszélen, integetnek, aztán meg rohannak. Ész nélkül! Meggondolatlanul! Ilyenek!” A fiatalember a padkán feküdt, nem érzett fájdalmat. A madárcsicsergés egészen közelről hallatszott. Átjárta orrát a föld szaga, fákat látott, az ágakon friss hajtásokat és a kék eget Felült. A fölébe hajló férfi arca dühös volt. — Fel tud állni? i— Fel — mondta és felállt. Csípője táján heves szúrást érzett. A férfi hangja alig enyhült. — Hová? — Pestre. A Lada ott állt előtte. A férfi a hátsó lámpát nézegette, a csomagtartót, aztán beszállt a kocsiba, átnyúlt az ülésen és kilökte a másik ajtót. — Üljön be! Kapcsolja be az övét! A fiú beült. Attól a mozdulattól, hogy bal kézével átnyúlt a válla fölött, kegyetlen fájdalom hasított az oldalába. Mondani akart valamit, de összeszorította a fogát. „Még nem”. A nap most a tarkóját sütötte, sós íze volt, mint a szájába összegyűlt nyálnak. Le kellett volna nyelnie, de nem bírta. A férfi az országutat figyelte, utolérte a konvojt. Meglátta a lehetőséget, beletaposott a gázba és megelőzte a kocsisort. — Mazsolák — mondta. Elégedetten hátradőlt és rágyújtott — Semmi baj? — Semmi — mondta a fiú, vagy csak gondolta és lejjebb csúszott az ülésen, hogy ne érezze az elviselhetetlen forróságot a tarkóján. „Bizitos nem volt katona. Az ilyeneket nem viszik él. Nyápic alakok. Mit tudnak ezek?! Katonának? A francot! Tengenök. lengenék cél nélkül. De mi a fenét mosolygott, minek örül ez? Ügy nyomta el a csikket, hogy a cigaretta szétmál- lott és ujjad végét megsütötte a parázs, de föl se szisszent. — Volt maga katona? — csattant a hangja. Nem kapott választ. „Hallgatunk? Provokálunk? Mo- solygunk? Köziben meg nyújtjuk a kezünket, hogy apa, hadd vezessek egy kicsit Beleülni a készbe, az kéne, mi?! A túrót kisfiam, a túrót! Majd a magadéba! Ki is teszlek!” — Azt kérdeztem, volt maga katona?! Megint nem kapott választ. A fiúra pillantott Annak a feje előrebillent, kezei tehetetlenül lógtak az ülés mellett. Csak a biztonsági öv tartatta. A férfi lelassított és jobbkezével hátralökte a fiú fejét. A mozdulatra véres hab buggyant ki a fiú száján, lecsöpögött a dzsekijére, s ott virított a mellén, mint egy frissen szedett. virág. — Az istenedet! — Sázl akart adni, de előtte a távolsági buszról most szálltak le. Meg kellett várnia, amíg áthaladnak a gyalogosok. „Nyugi, most nyugi. Csak néhány másodperc az egész. Né-hány-má-sod- perc.” Óvatosan indított, nem előzte meg a buszt, sőt, hagyta, hogy növekedjen a távolság közöttük. Látta az arcukat. „Vajon ők mit láttak? Nemsokára egy erdőnek kell következnie, egy ligetnek... Hol az az átkozott erdő?... Itt kell lennie!... Na végre!” Lekanyarodott az országúiról. A szürke Lada a liget szélén, a földes úton ment egy darabig, majd befordult a fák közé. Vezetője megtörülte a homlokát. Tavasz volt. Friss hajtások zöldelltek a fák ágain, a madarak csicsergése egészen közelről hallatszott. A férfi körülnézett, kiszállt, megkerülte a kocsit és kinyitotta az ajtót. Kikapcsolta a biztonsági övét, a fiú hóna alá nyúlt, kihúzta a kocsiból és lefektette a földre. Megint körülnézett, becsapta a vezető melletti ülés ajtaját, beszállt és indított. Kihajtott a ligetből a föld- útra és néhány másodperc múlva elérte az országutat. Jobb oldalról kerékpáros tekert felé lassú, kényelmes tempóban. A ceigruhás öreg intett, hogy jöjjön ki a kocsival, de a vezető udvariasan visszaintett. „Csak te utánad, vén salabakter!” A mellette lévő ülésre pillantott, majd a padlóra. Visszaakasztotta a biztonsági övét a helyére és gázt adott Azon a helyen, ahol a szürke Lada kifordult az országúira, kevés sár tapadt a betonra, de az sem maradt ott sokáig.
