Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-21 / 68. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. március 21., szerda 4. Egy boldog ember Téves hiedelmek Akit újra és újra felfedeznek Göndör, vörö&esszőke haj, kerek arc, tágra nyitott, cso­dálkozó gyermek szernek. Egy kisfiú, 14 éves. A feledhetet­len Valahol Európában egyik kis rongyosa, aki olyan utánozhatatlamul kérte: „Kö- nyörgök, akasszuk fel!” Talán hihetetlen, de Har­kányi Endre 50 éves. Meg­lett férfi, egy 17 éves fiú apja, mögötte megszámolni is nehéz, — rengeteg színpa­di, tévé-, rádió- és filmala- kitás áll. A Valahol Európá­ban után gyermekként nem szerepelt többé. „Ezért ké­sőbb nem érhettek csalódá­sok. Azt hiszem, boldog fel­nőttnek mondhatom ma­gam” — olvashatjuk egy ré­gebbi nyilatkozatában. Az­tán elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, 1357-ben kapott diplomát. A vizsgán a Botrány az Inge- borg-koncerten impresszárió­ját alakította. 1957—60 kö­zött a debreceni Csokonai Színház, 1960—63-ig a Pető­fi Színház, 1963—67 között a Vígszínház tagja. Közben 1962-ben megkapta a Jászai- dijat. Darabok, szerepek hosszú sora. Mit ragadjunk ki közülük? A Koldusopera Kirnbal tiszteletesét, Burk­hard Tűzijátékának Fritz bácsiját, a Szegeden elját­szott Puckot a Szentivánéji Hómban? Vagy a Közjáték Értelmiség és forradalom Értelmiség és forradalom címmel a Tanácsköztársaság kikiáltásának 65. évforduló­ja alkalmából jelentette meg a Kossuth Kiadó József farkas tanulmánykötetét. A Tanácsköztársaság egy­séges és korszerűen megala­pozott művelődési politiká­ját, sajtóéletét és irodalmát elsősorban a progresszív magyar értelmiség és a szo­cialista forradalom találko­zásából következő eredmé­nyek és sajátosságok szem­szögéből vizsgálja könyvé­ben a kutató. Gazdagon do­kumentálja, bizonyítja az értelmiség aktív részvételét a Tanácsköztársaság kultúr­politikai koncepciójának ki­dolgozásában és a gyakor­lati megvalósításban. 1919 kultúrpolitikájának sajáto­san magyar modell-jellegét felrajzolva, egyebek között elemzi a tanácshatalom ok­tatáspolitikáját és intéz­ményrendszerét. /MTIl Jelenet Babiche-Edouard Martin: Perricbon úr utazása című bohózatából. Képünkön: Harkányi Endre és Szemes Mari látható Vichyben című Miller-dráma egyik emlékezetes alakját, á pincért? Alapító tagja volt a Mik­roszkóp Színpadnak, ahol nyolc esztendőt töltött. Köz­ben a televízió sem feledke­zett meg róla. A Száné tár Miklós rendezte Férjek isko­lájában nyújtott alakítását elemezve írta róla egy évti­zede az Ország Világ: .....is­m ét felfedezték. Ki tudja, hányadszor? Azok közé a szí­nészek közé tartozik, akiket még sokáig fel fogunk fe­dezni”. De maradjunk még a te­levíziós szerepeknél. A Foxi Maxi sorozat Maci Laci me­sédben Bubu az ő hangján szólalt meg sokunk örömé­re. És ő Mézga Géza, a Méz- ga család kedves, tutyi-mu- tyi feje, az örökösen kalan­dokba keveredő, szeretnivaló rajzfigura. Harkányi Endre 1977 óta a József Attila Színház tag­ja. Ott a Vízkeresztben bo­hócként debütált. Aztán el­játszotta Feieh bácsit Fejes Endre Rozsdatemetőjében. „Abból a nyolcadik kerületi világból jöttem, amelyikből Fejes Endre. Garas Dezső .. . Amikor évek múlva a Rozs­datemetőben eljátszottam Reich bácsit, úgy igyekeztem megformálni, akihez hason­lót sokat láttam az áldott-át- kozott nyolcadik kerület­ben” — nyilatkozta a Pesti Műsorban. Színházában tit­kos szavazással neki ítélitek 1980-ban az év legjobb szí­nészi teljesítményéért ado­mányozott aranygyűrűt. Amikor legutóbb a tévé sugározta a Valahol Európá- ban-t, gyermekeim megkér­dezték az ominózus „kö- nyörgök” mondatnál, ki ez a fiú. — Harkányi Endre — válaszoltam. Reagálásukból döbbentem rá, hogy ezt a kisfiút a mi emlékezetünk őrzi. A fiatalabb generáció Harkányi Endrét színházi, televíziós szerepekből, a rá­dióból ismeri, szereti. Adjuk hát át a filmtörténetnek a Valahol Európában kisfiúját és kívánjuk Harkányi End­rének, a sokoldalú művész­nek. félévszázados születés­napjára jó egészséget a még előtte álló sok kitűnő sze­rephez. boldogságot hivatás­beli és magánéletében. A következő fél évszázadra. Erdős Márta Miért félünk a Széptől! A Tévégaléria műsorát figyelve megkapott az egyik műtörténész megjegyzése. A felkészült szakember — ér­tékelve a bemutatkozó mű­vész kétségkívül érdemgaz­dag alkotásait, ezzel a töp­rengésre késztető mondattal okozott meglepetést. „Mintha félnénk a Széptől, különös­képp a festők, a szobrászok, a grafikusok. Meghökkentem, mert olyan igazságot fogalmazott meg, amely sokunkban szunnyadt, akkor is, ha nem öntöttük formába, ha nem közöltük szűkebb környezetünkkel vagy a nagyobb nyilvános­sággal. Hagyomány és újszerűség Tízéves a Kincskereső Küszöb a gyermek és felnőtt irodalom között (Tudósítónktól) A 10—14 évesek irodalmi folyóirata, a Kincskereső, az idén ünnepli tizedik szüle­tésnapját. Ez, a közel 54 ezer példányban megjelenő lap a Magyar Úttörők Szö­vetségének irodalmi, művé­szeti és kulturális folyóira­ta. Szegeden szerkesztik, ott is adják ki. A Kincskereső 1971-ben jelent meg először, igaz. ak­kor még csak kísérleti jel­leggel és nem rendszeresen. Főiskolai és egyetemi taná­rok, irodalmárok bábáskod­tak születésénél. Társadalmi munkában szerkesztették a lapot, melynek első főszer­kesztője Hegedűs András volt. 1974-től rendszeresen, évi kilenc alkalommal jele­nik meg. Amikor felmerült egy gyermekeknek szánt irodal­mi folyóirat alapításának gondolata, az alapkoncepció már készen volt: Legyen ez a lap küszöb a gyermek és felnőtt irodalom között! Ez az elgondolás azóta sem vál­tozott, a munkatársak, Gre- zsa Ferenc főszerkesztővel az élen ma is ennek szelle­mében szerkesztik a Kincs­keresőt. Állandó levelezési rovata nincs a Kincskeresőnek, de azért számítanak az olvasói véleményekre. A „Kincske­reső klubokkal” levelező kapcsolatban állnak. Ezek iskolákban és gyermek- könyvtárakban működnek az ország különböző telepü­lésein. A folyóirat szerkesz­tősége minden évben tízna­pos nyári tábort szervez Szegeden. lie a legeredmé­nyesebben működő klubokat hívják meg vezetőjükkel együtt. Az idén június 20- tól várják táborozásra és tapasztalatcserére a ,.Kincs­kereső klubokat”. Nemcsak táborokat szervez a szer­kesztőség, de maga is felke­rekedik — évi 10—15 alka­lommal —, hogy eleget te­gyen a kis gyermekközössé­gek meghívásainak. Váro­sukban ankétokon találkoznak ifjú olvasóikkal, magyarta­nárokkal és könyvtárosok­kal. A szakemberek oktató­nevelő munkáját módszerta­ni füzetek közreadásával segítik: Kincskereső a klub­vezető kezében, Kincskere­ső a táborvezető kezében, Kincskereső a tanár kezé­ben stb. A lap illusztrációiról el­mondható, hogy minden számban több grafika talál­ható, és több művésztől. A gyermekírások mellé gye­rekrajzok kerülnek. Itt kell megemlíteni, hogy jövőre új címlap készül. A szerkesztő­ség a Kincskereső tízéves jubileumát egy antológia ki­adásával kívánja megün­nepelni, ami hamarosan megjelenik. Ilosvai Ferenc Vladimir Kubelka: Fő a gigakor lat! — Egészen meghibban­tál! — rivalltam rá a fiam­ra. Alig tudtam türtőztet­ni a haragomat. A kedves fiam. az én vérem — képzeljétek — a fejébe vette, hogy színmű­vész lesz. Az osztály leg­jobb tanulója létére se szó, se beszéd, a színművészeti főiskolára kérte a felvéte­lét. Csak akkor esett meg rajta a szívem, amikor a feleségem könyörgő pillan­tást vetett rám. — Rendben van, hívjuk meg Olda bácsit! Olda, a feleségem fivére volt az egyetlen ember a családunkban, akinek va­lami fogalma volt a mű­vészetről — ugyanis l*I­lanyszereló volt az egyik színházban. Amikor meg­magyaráztuk, miről van szó, igy oktatta Tornaiunkat: — Készülj fel a próba­játékra. kölyök! A gyakor­lat a legfontosabb a vizs­gán. Remélem, van némi fantáziád, öcsém? Tornai helyeslőén bólin­tott a bozontos fejével — haja olyan volt, akár a szé­naboglya —, és a nagybá­csi folytatta intelmeit: — Akkor most képzeld el, hogy tévétudósító vagy, a nagymama pedig meg­nyerte a Decini Horgony énekfesztivált, és neked in­terjút kell készítened ve­le. Tornai kiment a szobá­ból, és öt perc múlva egy merőkanállal tért vissza, amely alatt egy darab spárga fityegett. Ezzel a rögtönzött mikrofonnal rendkívül élethűen alakí­totta a tévériportert. De a nagymama is elismerést érdemel: kitűnően megbir­kózott a szerepével, reme­kül játszotta a rockegyüt­tes kacér csillagát. Vala­mennyien — Olda bácsiról együtt — szinte dőltünk a nevetéstől. — Remek volt, fiú! Ügy látszik, van tehetséged, egészen a bácsidra ütsz. De mi volna, ha most panto­mim-eszközökkel ábrázol­nál egy ... nos, mond­juk... bankrablót? Amikor Tornai ezzel a feladattal is megbirkózott, családunk általános meg­elégedésére én is beadtam a derekamat, és kijelentet­tem: — Ám. legyen, kedves fiam. Nem állok a szeren­cséd útjába, ha valóban művészi tehetséged van __ E gy hónap múlva Tornai elment az első felvételi vizsgára. Mi pedig égési nap tűkön ültünk. — No, mi újság? — kér­deztem türelmetlenül, ami­kor fiam este beállított. — Semmi jó — felelte az, alig hallhatóan. Egy percre nyomasztó csend támadt. — De hát min hasaltál el? — tudakoltam. — A próbajátékon. Bor­bélyt kellett játszanom munka közben. — én pe­dig már el is felejtettem, hogy néz ki. és tulajdon­képpen mit csinál! (Fordította: Gellert György) A meghívott vendég fején találta a szöget, s egy vésze­sen divatossá vált jelensé­get ostorozott, amely sok vonatkozásban megfertőzte a különböző kiállítások lá­togatóit is. Olyannyira, hogy az emberek zöme húzódozik a színvallástól. Értetlenül, önmagában füstölögve szem­léli a nonfiguratív munká­kat, a század első negyedé­ben született és virágzó iz­musok — tekintsünk most el a leltárszerű felsorolástól —, új rügyfakadását. Attól azonban majd mindenki vonakodik, hogy rosszallá­sát, idegenkedését ki is nyil­vánítsa, hiszen tart attól, hogy a rajongók tábora le­hurrogja, tájékozatlannak, felkészületlennek, netán ma­radinak minősíti. Az egyetlen reakció a váll- vonogatás, a hümmögés, szó sincs a vitapartnerek közötti egészséges szellemi villon­gásról a pro és kontrák szenvedélyes összecsapásáról. A következmények persze elszomorítóak. Az ilyen jel­legű tárlatokat szerény szá­mú érdeklődő látogatja. An­nál is inkább, mert a szak­szerű kalauzolásra, a terem­tés izgalmas műhelytitkainak felvillantására nagyon keve­sen vállalkoznak. Tovább mélyül az alkotó és a be­fogadó közötti amúgy is nagy szakadék. A viszolygás egyébként más téren is érez­teti kedvezőtlen hatását. Az efféle művekért az esetek többségében egyáltalán nem tolonganak a vásárlók, így aztán nem csoda, hogy az utóbbi időben még tovább gyarapodott a Képcsarnok Vállalat mind nehezebben eladható modernista raktár- készlete, amely annyira fel­duzzadt, hogy feltétlenül szükség lesz a készlet egy részének ötvenszázalékos le­értékelésére. bil kompozíciók. Természe­tesen csak azok, amelyek nem hevenyészetten, nem divatmajmolás okából fo- gantattak, amelyek tükrözik a teremtő személyiség mar- . káns jegyeit, s nem után­zásai a kiemelkedő, az isko­lateremtő művészegyéniségek produktumainak. Ezek gon­dolati töltésűek, és szinte sugallják átlagon felüli ér­tékrendjüket. Sajnos, nem ezek vannak többségében, mert a jelleg- telenség, a kóklerség, a so­ványra méretezett tehetség, a szerény felkészültség, a karakterisztikus jegyek hiá­nya igen szívesen burkolód­zik a másoktól kölcsönzött formai köntösbe, polgár- pukkasztással „pótolva” az érdembeli kincseket. A műkritika hivatása lenne az iránytűadás, de ezt a sze­repkörét úgyszólván eluta­sítja, s nemcsak elnézéssel, hanem kifejezetten harsány igenléssel sűrűn élvonalbeli­nek titulálja a sokadrangút is, arra egyáltalán nem vál­lalkozva, hogy kardot ránt­son az ellen, ami színvonal­talan, ami nem méltó az elismerésre. Az elődök tanításait to­vábbfejlesztők — nem pedig szolgaian átvevők — azon­ban nem részesülnek ilyes­fajta hozsannázásban. Akkor se, ha egészen sajátos meg­közelítésben, ritka kompo- zíciós adottságokkal felvér­tezve, egyáltalában nem nagyapáink modorában val­lanak az emberről, a ter­mészetről. Mindez nem zavarja őket, mert számukra többre sar­kalló erő a nagyközönség tisztelete, megbecsülése s annak tudata, hogy olyan plusszal ajándékoznak meg minket, amely semmi más­sal nem pótolható. Igen keresettek viszont a valósághoz ezer szállal kö­tődő, természetelvű szobrok és festmények. Egyesek — talán nem is teljesen indo­kolatlanul — a realizmus reneszánszáról beszélnek. Mindebben annyi az igaz­ság, hogy a hagyomány és az újszerűség háborújában — legalábbis a nagyközönség frontján — a tradíciókhoz való ragaszkodás nyeri egy- re-másra az ütközeteket. Más szóval: a Szép egyre jobban teret nyer, méghozzá a hétköznapok gyakorlatá­ban. Több i,nyelven’ Távol áll tőlem minden régimódiság, azaz megejte­nek, elbűvölnek a legszokat­lanabb hangvételű képek, valamint a kinetikus és mo­Győzzön a jobb Mit tegyenek az esetleg sértődékeny alkotók, akik megfogalmazatlanul is fáz­nak a megszokott értelem­ben vett Széptől? Eltöprenghetnek, de ne adják fel nézeteiket, ha azok bennsejükből fakadnak. A művész szuverén lény, joga, sőt kötelessége — amennyi­ben ad valamit magára —, végigjárnia a hamisítatlan önkifejezés meglelésének keserves, fáradságos iskolá­ját. A neoavantgarde zászló­jára esküvők próbálkozza­nak, kísérletezzenek. Az se baj, ha rádöbbennek: őfc éppúgy az elődök kincses­tárából merítenek, mint rea­lista ellenlábasaik. Kutassák a valóban újszerűt, a még sosem voltat, mert kezde­ményezéseik íepárlata idővel a megnyilatkozás kelléktárát gazdagítja. Ez így volt, s marad is, amíg kultúra létezik. Ne féljenek azonban a köztetszést kiváltó alapállás­tól, hiszen Michelangelo Dá­vidját ma sem kellene szé­gyellnie a nagy olasz mes­ternek. ö , megrendelőknek dolgozott, a fizetségből élt, ezért figyelembe vette me­cénásainak kívánságait. Tette ezt úgy, hogy mégis utánoz- hatatlanul eredeti maradt. A képlet mára se sokat változott. Hadd versengjen hát a nagy szellemi poron­don mindenféle irányzat, persze termékeinek legja­vával. Küzdjenek meg a Szépre szomjúhozó nagykö­zönség elismeréséért. Semmivé foszló elméletek, helyett, a művek varázsával. Akárcsak valaha ... Pécsi István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom