Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
NÉPÚJSÁG, 19M. febril* 4., szombot MŰVÉSZET ÉS IRODALOM „Előttünk a költő alakja...” Feledy Gyula Babits-rajzaihoz Egy költő verseibe lapozunk most bele, a grafikus segítségével. Nem felszínes könnyűségű lapozás ez, nem a gyorsolvasói rutin vezeti szemünket, miközben a sokszor hallott sorokat, strófákat mormoljuk. Hogy aztán szemöldökünket felvonva gyorsan tovább hajtsunk, arrább lépjünk, ha valamely kevésbé felkapott költői motívum', eszme és mű előbukkanása rádöbbent a korábban gyártott, de máig lebontatlan irodalomelméleti-irodalomtörténeti panelok gyarlóságára — elfogultságra, igaz- talán előítéletekre e költészettel szemben. Száz éve született Babits Mihály. A Verssel van dolgunk, amely megszülte énekesét, s képes őt egyre újjászülni is; múlhatatlanul a múló időben. Előttünk a költő alakja. A Bartókéhoz hasonló, törékeny test, az arc aszkétikus soványsága s egyéni asszim- metriája, a szemek érzékeny mélabúja, a félszegen, kissé felrehajtott fej, a kéz szépsége, a hosszú újjak tettvágyó izgékonysága. S az a kisugárzó szellemi éhség és fogékonyság, az a szinte tragikussá felfokozott élmény- és tudásvágy, amely a Babits-i karakternek kezdettől mindvégig legsajá- tabb vonása volt. Már belefáradunk az egymást követő centenáriumokba : Ady, Bartók, Kodály Babits... De mindegyik, s legnyilvánvalóbban épp a Babitsé ébresztett rá, menynyi mulasztásunk van ezeknek a nagy életműveknek, értékeiknek a megbecsülésében. Hányszor félreértettük- félremagyaráztuk az életutat s az életművet. Magát az embert. A szekszárdi királyi táblabíró fiát, aki megélte, s hol titkolhatatlan, szemérmes fájdalommal, hol gondolkodó bátorsággal, haragos daccal vállalta az osztályából való kiszakadás szellemi és érzelmi magányossággal szegélyezett különútját. Ma- gányvállalása egy pillanatra sem jelentett mizantróp elkülönülést, egybeötvöződött mély humanizmusával s hajlíthatatlan igazságérzetével. Kétségtelen, hogy vallásos neveltetése szerepet játszott e minden köznapi közönségességen felülállni akaró intellektuális humanizmus, a sajátosan Babits-i világnézet kibontakozásában. Sohasem volt azonban hívő; ez nem férhetett össze tragikus alaptónusú érzelemvilágával, töprengő, magát emésztő habitusával s elemző, a dolgok mélyére hatolni kívánó, kételyt kételyre sorjáztató gondolkodásával. Isten-hite tulajdonképpen tökéletesség-hit volt; egy isten emelkedettségét, világló nemességét állította szembe a tapasztalt és fájlalt alantasságokkal. S mily haraggal fordult az ő istene ellen, amikor az nem állt a háború, a pusztulás, a szűnni nem akaró erőszak útjába! Ez a „süket isten”, a tehetetlen, az álszenteskedő, szemforgató isten idegen volt tőle; s az a másik is, a forradalomé, amely ismét csak erőszak, tűz és vér útján kívánta megváltoztatni, jobbítani a világot és benne az embert. Nem volt, nem is lehetett forradalmár; távol állt tőle a váteszek önmutogató lobogása, nem vágyott vezérségre, hatalomra, utálta az udvaronc hízelke- dőket. Egy belső elmélyülésben, gazdagodásban, értelem és érzelmek kultúrájának emelkedésében látta az ember és világa megmentésének lehetőségét. Az intelüektuel jellegzetesen 20. századi illúziója ez, amelynek egyszerre megható és megmosolyogtató naív tisztessége. Reménytelenül szép ábránd, s egyre inkább az; rádöbbent erre Babits Mihály is, a harmincas évek közepén, akkor, amikor kezdte foga fehérjét kimutatni a fasizmus Európában. S a prófétaságot igen „rühellett” költőnek volt ereje és bátorsága hozzá, hogy korábbi önmagát is megítélve, felülbírálva szót emeljen a ninivei hatalmaskodások ellen, vállalva a hirdetés, a kiállás felelősségét és kockázatát. . .hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végképp eltűnők, a régi hangot, s szavaim hibátlan hadsorba ál Iván, mint 0 súgja, bátran szólhassak, s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele esteiig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak.” Feledy Gyula rajzai ezt a Babitsot beszéltetik. Nem hivatalom, hogy rajzait művészet s mesterség dolgában megítéljem: csak érdeklődő vagyok, csak egy néző, aki nagy örömét leli ennek a valóban öntörvényű rajzművészetnek a Babitséhoz hasonlítható stílusérzékenységében és formai gazdagságában csakúgy mint rendjének, harmonikus fegyelmének klasszikussá érdeklődésében. S vele, e rajzokkal együtt mondom és vállom: akik annyit idéztük nem is oly rég József Attila „Egy költőre” című versének, hetyke és fiatalosan kegyetlen sorait, el kell itt, el kell végre mondjuk azt a másikat is, egy szégyenletesen elkésett megkövetés szorongásával : „Magad emésztő, szikár alak! Én megbántottalak... Már most értelek. Pörös felek szemben álltunk, de te szintén más ügyben, más talaj felett tanúskodtál, mint én.. Az írástudók felelőssége megnőtt most a világban. S nem a műben való, nem esztétikai értelmű felelősség ez elsősorban, hanem etikai. Mert menthetetlenül korrumpálódik irodalom és művészet is, ha világról, életről, sorsról, jelenről és jövőről — ha az emberről elfordítja tekintetét. Papp Lajos korbáccsal védekezik az alkalmatlankodó kérdezőskö- dések ellen. Senki nem tudja, melyik vagont hol kapcsolják le, mikor indul a szerelvény, meddig megy, hol áll meg, kit hol kergetnek le éjszakának idején a sárba, mégis mindenki latba veti teljes erejét, hogy helyet kapjon bárhol, hogy menjen, meneküljön, elérjen valahová. Mindenütt így van ez? Mindenütt ebben az egész országban, amely viaskodik, ágaskodik és okádja a vért. S ez a vonat mégis elmegy, utána a következő is és mindegyik megérkezik a meghatározott helyre a tizenkettedik órában; lesz, aki meghal az úton, egypár kocsi összeütközik és szétzúzódik, de a vonat mégis megy tovább, engedelmes- kedve annak a hangtalan parancsnak, amit mindenki tud, s a szédületes káosz, a gyilkos kínok ellenére is megfogad. A vonat lihegni kezd, akár a beteg munkás, akinek erőlködve hörög a tüdeje. A lemaradók és a legnehezebb terhekkel cipeke- dők az utolsó teherkocsihoz csődülnek. Az is zsúfolt, lógnak róla a katonai bakancsok és a bocskorok, belsejéből pedig, a sötétből, így kiabálnak: — Nem lehet, nincs hely, megfulladunk mi is, nem fér már ide senki... Lentről mégis makacsul könyörögnek felváltva az asszonyhangok: — Az istenért, katonák, húzódjatok félre egy kicsit, súlyosan sebesült bajtársa- tok ez is, jaj, mit tegyek?!... Isten nevében, engedjétek Isten nevében, engedjétek Sztalacsig utazik. Titeket is anya szült, testvéreim!... — Bár követ vetélt volna inkább, mint hogy engem szüljön — válaszol az egyik katona. — Nem mehetünk beljebb, az istenért? — Nem lehet, hová mennél? De az asszonyok szívósak: „Fogd már meg, katona kérlek szépen, ennek a hordágynak a végét, fogjad csak. Vigyázz, te szerencsétlen, lassan.. Gyufa lángja sercen hirtelen és megremeg a gyertyafény egy tenyér mögött. A nyomorúság sötét színe előtt, amely a sárga fényben előlebbent, a. katonák felemelkedtek: — Mozogjatok ott hátul, szoruljatok össze, ahogy csak lehet, fel kell vennünk a katonát és az asszonyt. S míg az emberek egymást taposták, dörmögtek, hátukat társuk hátának vetették és szomszédjuk ölébe rakták a lábukat, két katona leugrott, hogy átvegye a hordágyat az öregasszonytól, másik kettő pedig beemelte a katonát. Csak katonasapkáját látták és sárga orrát, amely hegyes volt, mint a kés. Az öregasszony egy parasztfiúval a hordágy közepét tartotta, amíg félig be pem húzták. Majd felkecmergett és az egyik sarokba helyezte a beteget. A sebesült halkan nyögdécselt, nem nyitotta ki a szemét, az öregasszony a feje mellé térdelt, a fiú a lábához, s nem vette le többé tekinte- lét a katona arcáról. Rögtön utána a fiatalasszonyt is felsegítették a katonák, öt is az anyja támogatta, takaróba göngyölte és párnát tett a feje alá, majd mellé kuporogva gyertyát gyújtott. — Jobban érzed most magad? Csak megérkezünk reggelre! — Nem érzem jól magam — suttogta a fiatalasszony, majd engedelmesen, hang nélkül tűrte, hogy anyja pálinkával dörzsölgesse a homlokát. A katonák ismét kiültek az ajtóhoz, folytatták a beszélgetést,, mint amazok is bent, a sötét vagonban. — A te fiad ez, anyóka? Hol sebesült meg? — Az enyém, Egyetlen fiam, hasba lőtték, emez meg az unokám, az 6 apja is elesett Prilepnél — válaszolta az öregasszony szárazon, közben fel sem emelve a fejét. — Hol találtad meg és ki bízta rád ilyen súlyos állapotban? — A Koszmájoh. A bíró üzente, az őrmester. S rám bízták, mert az mondták súlyos sebesült, s hová is vinnék ők azzal a tömeggel, jobb ha én viszem, nehogy a svábokkal maradjon. Ha meghal, haljon meg az anyjánál, otthon. De van nekünk orvosunk a járásban, majd bekötözi az, ha élve hazaérünk — fejezte be az idős asszony ugyanazzal a hangsúllyal, könny, nélkül, fel sem emelve a sze- . mét a fiáról, aki halkan nyögött. — Te meg miért vonszolod azt az állapotos asszonyt, még majd útközben szüli meg a gyermekét — folytatta megint az előbbi hang komolyan, de bizalmasabban. A fejkötős asszony, lánya kezét fogva, arrafelé .tekint. . — Nem bírta már az ágyúzást. Nem akart a svábok alatt szülni. Nagy kínok ezek! Bár a fiam elküldhette volna a tisztiszoí- gát, de lehet, hogy el is küldte, csak már nem talált meg bennünket. Bár holnapra megérkeznénk Mi- leva nénihez. Mindenki tudomásul vette, hogy ezek tulajdonképpen nagyságák, de az itt nem jelentett semmit. Ebben a nyomorult marhavagonban amelynek ganéján fetreng- tek, mind egyformák voltak. Rohant a vonat és az éles légáramlással becsapódott az utolsó vagon áporodott belsejébe egy maroknyi kövér esőcsepp és pár szófoszlány az előtte futó vagonból. Ott éppen ezt énekelték:. „Heej, Szerbia, édesanyánk!...” S mikor az ajtóban ülő fiatalok is dúdolni kezdték, a vonatból valahonnan lövések dörrentek. A sarokban érdesen felmordult az öreg katona hangja: — No csak, no taknyosok, megundorodtok még ti a puskától, mint én is. Majd ha lábatokkal a saját kezetekre léptek és úgy tépitek le új- jatokról a gyűrűt, mint a kerékszeget, vagy ha majd kifordul a beletek, mint annak ott! Várj csak várj, lesz még nemulass! Nem tudják ezek, mi a háború, nem tudják, hogy állat akkor az ember, nem más! — A szerb.katona nem állat! — ellenkezik valaki. —Rosszul érzem magam, anyám! — jajdul fél a fiatalasszony és vonaglani kezd. — Minden katona állat! Minden ember állat, csak a lógósok az urak. Hát az az asszony, az a nagysága ott, nem állat? A tehénre is vigyáznak, nem kergetik ki az istállóból borjazás előtt... — Jaj, anyám, rosszul vagyok! — folytata az asszony és egyre hangosabban jajgatott, görcsökben fetrengett, újjait és a takaró szélét ha- rapdálta. Jajveszékelése mintha a sebesült fájdalmát is felébresztette volna, az is egyre hangosabban és sűrűbben nyögött. Mindkét anya a beteg fölé hajolt de azok nem sokat törődtek velük. A sebesült a szemét sem nyitotta fel egész idő alatt, s nem szólt egy szót sem. Az asszonyság a lánya homlokát és szemét dörzsöl- gette, s amikor a szenvedő egy kissé megnyugodott, átnyújtotta az üveget afc öreg parasztasszonynak. — Adj már neki te is egy kis pálinkát, hátha... — Köszönöm, nekem is van. De nem szabad. — Dörzsöld csak. ■ be a homlokát, a szemét, a Száját és a nyelvét, könnyebb lesz neki. A betegek ismét elcsendesedtek egy kis időre, s az utasok tovább feszengtek, helyezkedtek, beszélgettek. Kínt puskák dörrentek, éppen a fejük felett. — Egy ilyen balgának így veszett el a feje a raljai alagútban. Egy másiknak ■pedig, zsabari volt, azt mondják, mint a tököt, úgy lemetszette a drót. Hát ennél akkor jobb már a svábok golyója is. Egyszerre csak felsikolt a fiatalasszony, magasba rúgja lábával a takarót és görcsösén átöleli az anyja nyakát. Kétségbeesetten csuklik. Anyja egész erejével azon igyekszik, hogy kiszabadítsa magát lánya öleléséből és hörögve fuldoklik karjában. — Vegye le a kendőjét, aki bírja. Abban a pillanatban a sebesült is kinyitotta a szemét és megkérdezte az anyját: — Mi történt? — Rájött a szülési fájdalom. — Segíts! — S úgy maradt merev szemmel a magasba tekintve. — Rojko, ülj ide, s ne fordulj meg. Amikor a parasztasszony odaugrott, a katonák felálltak, s elfordultak. Abbamaradt a beszélgetés. A fiatal- asszony már nem kiabált, csak nehéz lélegzése hallatszott, fogcsikorgatva erőlködött, mintha szörnyű terhet emelne a mélységből, s a következő pillanatban már felhangzott a láthatatlan újszülött friss, vékonyka hangja. — Ha-ha-ha — nevettek fel vidáman és hangosan a teherkocsiban. — Ide egy kulacs vizet! — mondja a parasztasszony parancsoló hangon, s a katonák egymás kezébe adják, hogy gyorsabban érjen oda. — Mi az? Mi az? — suttogja a sebesült, és egy gyermek felkiáltott: — öreganyó, azt kérdi Milán, hogy mi történt? Az öreganyó átnyújtja az asszonyságnak a nedves vörös újszülöttet, feléje fordult és válaszolja: — Fiúgyermek! Éljen sokáig egészségben. Az anyja örömére. — Isten hozott, testvér! ■— kiáltottak az emberek a sötétből, s egyikük még ezt dörmögte: — Ne legyen háború, ha felnő! A sebesült mozgatja a száját, elmosolyodik és behunyja a szemét. Az idős parasztasszony ismét a feje mellé guggol és aggódva várja: kinyitja-e még egyszer?
