Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-25 / 47. szám

íme egy közismert vicctípus magamgyártotta legújabb változa­ta: — Van egy rossz hírem és egy jó hírem, melyikkel kezdjem? — Essünk túl rajta, kezdjük a rosszal! — Nincs is jó hírem... Kinyitom kedvenc, vagy kevés­bé kedvenc újságomat, lapozgatom előre, hátra, kukkantok a közepé­be, minden hasáb telve rossz hí­rekkel. Bekapcsolom a rádiót, hallgatom a híreit, a beszámoló­kat, tudósításokat, mi történt e földön, mi várható külhonban, ho­gyan élünk, mint dolgozunk? — minden ilyen adásperc szinte tel­ve a rossz hírekkel. A televízió képernyőjén sem a régi népi mon­dás beteljesülése látható. misze­rint a rossz is jóra fordul, hanem inkább az ellenkezője, a jóból is megárt a sok, ha nincs benne elég rossz. » Mint riadt hangya az óriási lá­bak elől, oly rémülten cikázom a hírek alatt, között, mellett és elöl, mert nem igaz immár, hogy van egy rossz hírem, meg egy jó hí­rünk. nekünk már csakis rossz hí­reink vannak. Ha a hír mégis jó, akkor meg különösei) gyanús, mert várható, sőt elvárható utána ama kötelező bűvös szó: de ... Amely után aztán drámai fordulattal bi- zonyíttatik be, hogy ami jó volt az is rossznak bizonyult. Tehát: van egy rossz hírem. mely szerint nincs is jó hírem. Ha afféle pesszimista alkat len­nék, talán nem is tiltakoznék az atomhalál ellen sem. hanem meg­szállott középkori aszkétaként egyenesen sóvárognám is: legyen már vége ennek a kilátástalan si­ralomvölgyi életnek. Ha egyálta­lán élet ez, s ha igen, mégis az, akkor milyen ez az élet, ha meg olyan, akkor viszont számoljunk le vele és magunkkal, minek olyan világban élni, ahol ez nem más, mint csak puszta létezés. Még a kaktusznak is több a gyönyörűsé­ge. Mondhatnám, ha pesszimista alkat lennék. Csakhogy bennem kiolthatatlan az optimizmus, hol­tak napján például a milliónyi gyertya lángjánál, a temető kapu­jában sem az jut az eszembe, hogy mennyi a halott, hanem hogy lám mennyi is a megemlékező, az élő ember. A minap áramszünet volt kies otthonom környezetében, s így fu­tó percekre bár, de őseink fényé­re, a gyertya lángjára voltunk utalva. Romantikus, hangulatos, büdös kényszerűség. Meg is je­gyezte családom egyik tagja, hogy: — ... Hiába, ma már a gyertya sem régi... Bezzeg annak idején... Úgy látszik a vérünkbe ültették, hogy még a rosszat is rosszabbá tegyük, a nehezet elviselhetetlen­né súlyosbítjuk a magunk számá­ra. Nem elég, hogy nincs áram, ami önmagába véve is kellemet­len, igazán rossz dolog, és még az sem elég ráadásul, hogy a gyertya pislákol, hogy lángja bűzt áraszt. Az igazi boldogsághoz az is kelletik, hogy még egyet csavar­junk szenvedésünkön: bezzeg an­nak idején, milyen más is volt. Nézem a csinos, fiatal háziasz- szonyt, kenyeret válogat a pult­nál. Bármennyire is rosszul esik, ki kell jelentenem, hogy a kenye­rek szemre szépek, orra pompásan illatoznak voltak — a számomra. Nem így a fiatal háziasszony szá­mára, aki megadó mártírként, ki­szolgáltatott védtelenként tette a szatyrába a kenyeret, megjegyez­vén: — ... mindegy, hogy melyiket választom, egyforma ez mind — értsd az egyforma alatt, hogy egy­formán olyan selejtáru, amelyet kénytelen hazavinni mégis a ma­gyar háziasszony, mert kenyér, az aztán végképp nincs rendes ebben az országban. Azt mondani, hogy a formálódó, a még mindig épülő lakótelep szépsége vetekszik a riói öböl pompájával, kétségkívül túlzásnak hatna. Az azonban tény, hogy az egykori káposztásföldek földszin­tes, vizesfalú, tufakőből épült, szét­szórt házainak hajdanvolt „város­képét” mégiscsak egy egészében véve jól megkomponált modern település panorámája váltotta fel. Döcögünk le az erre járó ismerő­sömmel a hegyoldalból a völgybe kanyarodó úton, ahonnan igazán megkapó kép tárul az ember sze­me elé: , — Na ugye — lelkendezem ol- csójánosként —. hogy a modern kornak is megvan a maga szépsé­ge? — Hát igen ... — fanyalog mel­lettem az autó ülésén. — Megvan, ha megadják neki. De állj csak meg itt egy pillanatra . .. Látod ott, azt az ívet? Amiatt még lát­képként is teljesen szétesik ez a te csodálatos városrészed... És ráadásul, kérdezd meg azokat, akik benne laknak is ... Ajaj! Nézem a lebecsült városrészt. Tényleg, hogy a fene enné meg, ott mintha egy furcsa ív megtörné a ... Mit is? Fogalmam sincs, hogy mit, fogalmam sincs, hogy meg­tört-e, vagy sem. de kétségtelen, hogy e pillanatban már nem is tetszik úgy a látkép, mint eleddig tetszett. Még át sem adták az üzemrészt, amely, mármint az átadás, igazán lehetne jó hír. de máris a rossz hír szárnyal: rengeteg a hiba, csú­nya is a csarnok, nem biztosít majd megfelelő munkakörülmé­nyeket azok számára, akiket a sors azzal vert meg, hogy ebben az új csarnokban kell majd dol­gozniuk^ A nemzetközi gazdasági életben, bár kétségtelenül tapasztalható némi fellendülés, ám ez minket, minket magyarokat, a magyar gazdasági életet, s benne a ma­gyar vállalatokat, ez sajnos csak úgy fog érinteni, hogy aminek fel­megy az ára a nemzetközi piacon, abból mi nem tudunk sem eleget, sem korszerűt gyártani, aminek viszont bőviben vagyunk. annak természetesen lemegy az ára, vagy legalábbis marad. Mert nálunk minden rosszra fordul. Mert bennünket — még az ateis­tákat is — ver a magyarok iste­ne. Ügy ver, hogy így ver: ne le­gyen egyetlen jó hírünk sem. Szakmámból adódóan is; de még véges memóriám is képes felidéz­ni azt az időt, amelyre úgy emlé­kezem, a hurrá optimizmus kor­szaka. Amikor egy emeletért hár­mat örültünk, amikor boldogan és büszkén, s főleg önként jegyez­tünk békekölcsönt, amikor hazánk erős bástya volt, a béke frontján legalábbis ennek kiáltottuk ki, amikor az eredményeink a leg­eredményesebb eredmények vol­tak. Egyszóval arra az időre jól visszaemlékszem, amikor csak jó híreink voltak. Pontosabban, ami­kor csak a jó híreket volt illő és ajánlatos elmondani, továbbadni, s amikor a jó csak akkor volt jó­nak elfogadható, ha felsőfokon íratott, mondatott ki: a legjobb. Az igazságot gyakran meghami­sító, gondjainkról hallgató, azok megoldásában társként a dolgozó embert megszerezni nem is óhaj­tó vezetés korszakát immár réges régen a földönjáró realizmus, a közös tettek, tervezések, az őszin­te szó és a közös gondolkodás kor' szaka váltotta fel- De vélem, nem a közös nyöszörgés korszaka. Nem a nehézségek miatti állandó pesz- szimizmus korszaka. Részt venni, mégpedig tevőlegesen egy ország sorsának formálásában, az egyút­tal azt is jelenti, hogy a résztve­vők a teljes valóságban látják, de legalábbis így kellene látniuk a mai magyar valóságot. A rosszal és a jóval együtt. A gondokról, bajokról nyíltan szólni még nem pesszimizmus, de csak a gondok­ról. bajokról szólni, a jót immá­ron észre sem venni, az oktondi félrevezetése önmagunknak. Ked­vet szegő, letargiát teremtő, lesze­relő! Nem is kelletik több jelző, hogy megértessem :"*áz ember sa­játja neij> lehet más, csak a reá­lis optimizmus. Erre is van a közismert vicctf- pus mására készített legújabb és saját változatom: — Van egy jó hírem és egy rossz hírem, nos, melyiket mond­jam először? — A jót. hogy legyen erőnk a rosszhoz . .. — Rendben, akkor a jó hírrel kezdem. Nincs is rossz hírem!

Next

/
Oldalképek
Tartalom