Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. február 25., szombat S. HEVESI SZŐLŐK Ahol egykor még a vonat is megállt... Avagy: az utolsó tanyalakó monológja — Mennyiért adná el pit a tanyát? — kérded zeni kissé komiszán a búcsúzáskor Ficsor Jó- zsefnétől. Az egyedül élő 11 éves asszony hosszasan töpreng. Tekintetével mintha vádolna: hogyan is juthatott ilyen az eszembe. — Semennyiért — mondja. — Itt van az otthonom... Gépkocsiba ülünk, s a földes úton visszaindulunk a városba. A kutya még rohan utánunk, s vakkant néhányat, aztán visszamegy a gazdájához. Az alacsony néni sokáig integet. Később már csak a házat, s a gémeskutat látni, majd az is belesimul a szürkületi tájba. Bezzeg néhány éye még nem volt ilyen kihalt a Hevesi Szőlők nevet viselő tanya. Nem is tanya volt ez, hanem egy kis falu. Tizennyolc—húsz család- élt itt. A vonat is megállt. Két— három éve, hogy mindenki szedte a sátorfáját, az épületeket lebontották, beköltöztek a közeli Hevesre, vagy ■Kálba. Ficsor néni azonban itt maradt, a földes padlójú, alacsony kisablakos öreg házban. ★ — Jaj, de rosszkor jöttek — mondta megérkezésünkkor. — Épp most végeztem. A disznóknak meg a tyúkokénak adtam enni, s idebent még nem csináltam rendet. Ma látogatóim is akadtak. A dinnyések nézték meg, hogy milyen állapotban van a Vityillójuk. (Én vigyázok a faházaikra, itt hagyják télre a ■ kertemben.) Sokat beszélgettünk, aztán összesűrűsödött a munka. Kapkodni kell, hogy estére utolérjem magam, de azért jó. ha benéz valaki. Néha a mezőőrök is beugranak egy-két percre, sokszor akad vendégem. A kisebbik fiam is szinte minden héten meglátogat. Füzesabonyban lakik. Teli szatyrokkal jön, hoz enni- inni, nekem sokszor hetekig ki sem kell mozdulnom a portáról. Az idősebbik fiú sokszor csalogat, hogy menjek el hozzájuk Sajószent- péterre. Nincs nekem kedvem az emeletet járni. Oda legfeljebb egy bőrönddel állíthatnék be. Hiszen, ha ők kinőnek egy ruhát, azt sem tudják hová tenni. Nem férnek el tőle, nekem küldik el. Kicsi a lakás. A kertemben minden megterem. A városban még egy fej hagymát is pénzért kell venni. Tessenek megnézni, savanyúságot, kompótot raktam el télre. Ott vannak a szekrény tetején. Igaz. itt gémeskútról kell hordanom a vizet, szénnel fűtök, villany sincs... Bár nekem a petróleumlámpa fénye nem furcsa. Sosem voltam villanyhoz szokva. Lánykoromban még a faluban sem volt. No, lehet, hogy a villanykörte kényelmesebb, de az én szememben oly nagyon világít, hogy nekem jobb a petróleum. ★ — Pélyi vagyok, ötven éve, hogy idekerültem az apósom tanyájára. Annak idején legalább húsz család élt a környéken. Azon a homokos részen, alig ötven méterre volt a szomszéd lakása. Nem messze pedig a bakterház... Akadt olyan esztendő, hogy az itteni iskolában, a Gergely-telepen ötvenkét gyerek tanult. Abban az időben vasárnaponként összejártunk. Kiültünk valamelyik ház elé, daloltunk, kártyáztunk, táncoltunk éjfelekig. Aztán lassacskán mindenki szedte a batyuját. Lebontották a házakat. .. A férjem hét éve immár, hogy meghalt. Néha jó lett volna, ha tudtam volna szólni valakihez, de lassan hozzászoktam a magányossághoz. Most már azt is mondhatom, hogy jól érzem itt magam egyedül. Reggel hatkor kelek. A kutya, a macska, a tyúkok és a galambok már az ajtóban várnak. A disznók is jajgatnak. Gyorsan viszem nekik az ennivalót. Aztán begyújtok, hadd melegedjek meg, mert éjszaka nagyon kihűl ám a szoba. Később főzök a gáztűzhelyen. aztán mosogatok, s eltelik az idő. Minden napra akad munka. Egyszer varrni, másszor mosni kell, aztán délután újra az állatokat látom el. Ha jobbul az idő. metszem a szőlőt, s itt a nyolcszáz négyszögöl földem: vetek, kapálok, betakarítok. .. Elbírok én két vödör vizet is Nem szoktam korán ágyba dőlni. Esténként elüldögélek a melegen, szól a zsebrádió. .. Igaz, gyakran elbóbiskolok a fáradtságtól. Most már csak a hírekre figyelek. Régen a zenét, a nótákat nagyon szerettem hallgatni. Nem is tudom miért, most már zavar, ha énekelnek. El is csukom azonnal. Reggel már várnak i galambok Ficsor Józsefné Talán azért nem bírom a muzsikálást, hogy változott a természetem. Lassan kiöregszem mindenből. ★ — A nyugdíjam 2020 forint. Szerényen, de megélek belőle. Hétfőnként gyakran elindulok kerékpárral, vagy gyalog Hevesre bevásárolni. Veszek egy háromkilós kenyeret, nylonzsákba tekerem, s elég egy hétig, de ha száraz, az sem baj. Hozzászoktam ahhoz is. Hevesen meglátogatom mindig a férjem testvérét. Pélyre viszont csak mindenszentekkor megyek. koszorút viszek a szüleim sírjára. Egy napnál többet ott sem maradhatok. Várnak a jószágok. A fiaim is hívtak, hogy legalább a karácsonyt tölt- sem náluk. Elmennék én, de nem hagyhatom itt az állatokat. Ki adna nekik enni. Ilyenkor télen a legnehezebb. Nincs mindennap látogatóm. Szerencsére már február van, s lassan kitelepednek a dinnyések. Tavasszal már újra nagy itt a nyüzsgés. Beköltöznek a kis faházaikba, ide a tanyámra. Márciusban már sokkal jobb. .. ★ Ezután sokáig ült szótlanul. — Mennyiért adná el 'ezt a tanyát? — törtem meg a csendet. — Semennyiért — mondta. — Itt van az otthonom... Kép: Szántó György Szöveg: Hatna János Nekem » villanykörte olyan nagyon világít,..