Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-14 / 37. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. február 14., kedd Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT A vándormozis Poraiból éledt Györgyike Szomory Dezső társadalmi drámáját mutatta be minap a televízió Szirtes Tamás rendezésében. Györgyikéről, a drága gyermekről, tehát jó hetven esztendő után — némi tévedés van azért a dologban, mert 1957- ben újból bemutatták a budapesti Jókai Színházban — leverték a rárakódott port. El kell ismernem, a porverés kellő mértéktartással, nemes szándékkal, nagy igyekezettel történt meg a képernyőn, nehogy erős tüsz- szentésre ingereljenek. Nem tudom, mi tette szükségessé, hogy ezt az 1912-ben bemutatott, s akkor is csak talán 30 előadást megért Szomory-drámát fordítsa le a képernyő nyelvére a televízió? Mert a mondandója bizony avitt, a történet ása- tag, a szituációk manapság kimódoltnak hatnak, s még olyan „örök” érzelmeket sem vélhetett felfedezni a televízió nézője, amely kellő drámai, tragikai, avagy komikai hevületre fűthette volna fel a kedélyét. És még ráadásul hosszú is volt Györgyike története1. Ám az is lehet, hogy mindazok okán tűnt csak ily kegyetlenül elnyújtottnak, amit már fentebb a tévéjáték hibáinak róttunk fel. Pedig a színészek egyike- másika, elsősorban a kitűnő Zenthe Ferenc, megpróbált életet lehelni e panop- tikumi viaszfigurákba, de hát a színész sem képes csodára: a Györgyike, drága gyermek menthetetlenül érdektelennek bizonyult a ma televíziónézője számára. És ezen az olcsó színpadképek és a drága kosztümök sem segítettek. Poraiból mégsem kelt újra életre a drága Györgyike. (gyurkó) Tartalmi hiányosságok Sokan és joggal kifogásolták — sajnos, mindmáig feleslegesen —, hogy a népszerűnek és osztatlan sikerűnek egyáltalán nem minősíthető Családi kör mindig az első csatornán, méghozzá az esti .főműsorban kap helyet, kiszorítva a kellemes kikapcsolódást, illetve a tartalmas szórakozást kínáló filmeket. Ráadásul az esetek többségében ilyenkor a kettes adón sincs hasonló hangoltságú vagy valamilyen szempontból érdemleges produkció. Így aztán százezrek bosz- szankodnak a kényszerű pe- dagogizálás, a mindenáron való felnőttnevelés, szülőoktatás miatt. A felkorbácsolt indulatok elosztanának, ha valóban elgondolkodtató, s formailag is mívesén kivitelezett művekkel lepne meg bennünket a stáb. Az ilyesmi azonban nem gyakori, mert a valamennyiünk csakazértis pallérozására szánt munkák ritkán büszkélkedhetnek figyelemre méltó erényekkel. A legutóbbi jelentkezés se ajándékozott meg minket maradandó élményekkel. Az ottfelejtett kazetták című program aligha nevezhető leleményes vállalkozásnak. Bővelkedik viszont vaskos tartalmi hiányosságokban. Egy átlagcsaládban megjelennek a tévések, hogy mindenkit legbensőbb érzéseiről faggassanak. Ekkor valamennyi megkérdezettet vallomásvágy fogja el, s milliók előtt készségesen beszélnek arról, amit egymásnak nem mondanak el. Ez bizony abszurdum a javából, s ebből a képtelen helyzetből fakad a többi tévedés is. A cselekmény nehézkessé, vontatottá válik, az egyes blokkok nincsenek egésszé ötvözve, azaz lassan, de határozottan közelít a törvényszerű unalom. Jó lenne valamiféle szellemi megújulást, pezsgést vinni a fokozatosan állandósuló ötletszegénységbe. Épkézláb tippekre lenne szükség, s nem ártana a most szinte fel sem lelhető életközelség. Használna a színes technika is, legalább ez biztosítaná a változatosságot. Persze, nem főműsorban szerénytelenkedve. Legalábbis addig, amíg be nem köszönt az annyira óhajtott reneszánsz... (pécsi) Szórakoztató tudás Régi tétel, hogy a tanulás szórakoztató is lehet, hiszen az emberi kíváncsiság felér a kalandvággyal. Legutóbb James Burke igazolta ezt a kijelentést: összefüggések című műsorában virtuóz módon ötvözi az előadást a kosztümös történelmi filmmel, a közös felfedezést az ismeretátadással. Meredek volt első hallásra az út, amelyet be akart járni: a pénz feltalálásától az atombomba megteremtéséig kívánt felvázolni ötven perc alatt egy érdekes levelezést. Szavát állta, sorsfordulókon, találmányokon keresztül mutatta meg, milyen zegzugos a fejlődés, milyen a történelem logikája. Kitűnő szombat vagy vasárnap délutáni szórakozás volna, de valami különös megfontolásból a 2-esen fut sorozatműsorként, vasárnap este. Az 1-esen lévő „főműsor” takarásában. Valahogy jobban kellene sáfárkodni azzal a kevéske szellemes és jó filmmel, ami mostanában lelhető a televízió nagy kosarának az alján. (gábor) Az egri Vörös Csillag mozi kis irodájában találkoztunk Kovács Ferenccel. Épp az imént érkezett vissza Szilvásváradról, s nemsokára indul tovább Andornaktályá- ra, ahol este hatra várják. — Ilyen a vándormozis élete, — mondja, — ilyen örökmozgó. Bejárom az egész megyét, vetítek óvodásoknak, iskolásoknak, felnőtteknek. — Hogyan választotta ezt a pályát? — Az eredeti szakmám autókarösszéria-lakatos. Annak idején, 1972-ben tettem le a mozigépész üzemvezetői vizsgát, és másodállásban az egri Kertmoziban vetítettem. Sok nyáron át dolgoztam esténként. Megszerettem ezt a munkát, a gépek mindig érdekeltek, no és maga a film is. öt évvel ezelőtt szervezték meg a Heves megyei Moziüzemi Vállalatnál a vetítőszolgálatot. A vándormozisnak saját kocsival kellett rendelkeznie. Nekem volt, hát elvállaltam fél évre. Három gyerekem van, építkeztem akkoriban, jól jött a pénz. Aztán fel év múltán rájöttem: egyszerűen nem tudom abbahagyni, olyan érdekes, izgalmas ez a munka. — Vajon miért? — Nagyszerű dolog, ha egy idő után már várják valahol az embert. A gyerekek már messziről megismerik a kocsimat, elém szaladnak, kiabálnak: megjött a mozis bácsi! Nagyon szeretem az óvodásokat, jó látni örömüket, fogékonyságukat a szép iránt. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ha szabadságra megyek, néhány nap múlva már nézem a naptárt, mikor mehetek újra vetítetni. Kovács Ferenc „területéhez” harminchárom óvoda tartozik, ebből Egerben ötNagy érdeklődés előzte meg a Játsszunk bábszíruházat! című országos bábosvetélkedő Heves megyei döntőjét. Hét együttes lépett föl, közülük választotta ki a zsűri a továbbjutókat. Előre nem döntötték el, hányán képviselik szű- kebb hazánkat a területi versenyen: várakozáson felül négy csoport került be a debreceni versengésbe. A viszneki Csibészke. a káli Kincskereső, az egri 3-as be jár rendszeresen. Nem ritka, hogy egyetlen délelőtt három előadása is van, délután iskolai, este a felnőttmozi. — Hogyan születik meg egy-egy filmösszeállítás? — A gyerekeknek szólót Szolnokról kapjuk, pszichológusok válogatják az alkotásokat. Ügy tűnik, nagy szükség is van erre, s nemcsak azért, hogy a korosztálynak megfelelőek legyenek. Az a tapasztalatom: o kicsik még nem tudnak szelektálni, nekik minden film tetszik. Csak színes legyen és. „mozogjon” a kép. Márpedig mi nemcsak szórakoztatni, nevelni is akarunk. — Véleménye szerint melyek azok a filmek, amelyek sikeresek mindkét szempontból? — A Lolka-Bolka, a Vízi- pók-sorozat mindenképpen. Vagy Fock Ottó bűbájos tízpercesei, így A legkisebb ugrifüles. Szeretik a gyerekek a No, megáll csak sorozatot, no és Walt Disney-t. Ezekre a filmekre magam is, akár hússzor rácsodálkozom. A Dzsungel könyvét például szinte már kívülről tudom, mégis mindig új és új részleteket fedezek föl benne, gyönyörködni tudok rajta. Egyébként érdekesek a mai gyerekek. A legutóbb azt kérdezte tőlem egy csöppség: Mikor tetszik élhozni a Kórház a város szélént? Tessék már vetíteni egy olyat is, ne csak mindig mesét! — Korszerű gépekkel dolgozik? — Ezt nem mondhatnám. Mégis, furcsa ellentmondással találkozom. A mostani berendezéssel, géphiba miatt még nem maradt el előadás. Az új típusok viszont, nem bírják olyan jól a szállítást, a kocsi rázkódását, zö- työgését. Kevésbé ellenállóiskolából a Vidámság, s az ugyancsak egri. Mese bizonyult a legjobbnak. Ez utóbbi ráadásul a résztvevő gyerekek önálló szervezésében mutatott be egy bábjátékot. Sokszínű volt az előadás: ámyjáték, marionett és a hagyományos bábu egyaránt szerepelt a műsorokban. Minit Tömöry Márta, a Népművelési Intézet munkatársa, a zsűri elnöke megállapította: kis létszám, de magas színvonal volt ak a hideg-meleg változására'. Persze, egy idő után elhasználódik a géppark; a közeljövőben a miénket is cserélni fogják. — Megél-e még, akár faluhelyen is a 16 milliméteres, keskenyfilm? — Heti két alkalommal vetítek esténként Andomak- tályán, felnőtteknek. Tény, hogy kevés a közönség. A vonzóbb, érdekesebb filmekre is inkább a fiatalok jöhnek el: hiszen nincs szórakozási lehetőségük. Az idősebbek már kényelmesek, falun is tért hódított a tévé. — Előfordult olyan, hogy nem vetítette le a filmet, mert nem jött össze a közönség? — Húsz ember a mimi- mum, amikor megtartható az előadás. De volt már olyan eset is: inkább a jelenlévők többet fizettek, csakhogy megnézhessék a filmet. — Véleménye szerint tért hódít majd a video? — A falusi mozikban a jövő útja mindenképpen az lesz. Hiszen a kis számú közönségnek megfelelőbb a kazettás, színes képmagnó, mint egy keskenyvásznú vetítő. jellemző a vasárnapi vetélkedésre. A bemutatók után a bábosok számot adtak gondjaikról és örömeikről: parlamentet rendezték számukra. A továbbjutott csoportok Debrecenben, a Tiszántúli megyék találkozóján mutatkoznak be legközelebb, addig reméljük, megyénkben is szórakoztatják a kicsinyeket. Ahogy abban is bízunk, hogy néhányuk- kal a televízió képernyőjén is találkozhatunk. Hübner Félix, a férj — Sztankay István; Glanz Húgó — Szerednyei Béla. Mikes Márta JÁTSSZUNK BÁBSZÍNHÁZÁT! Mesék — bábukkal elbeszélve Fölébredt. A feje mellett úgy sorakoztak az üres sörösüvegek, mint egy kivégzőosztag. Cigaretta után matatott. Idegesen gyújtott rá. — A fene egye meg! Hát mit akarok én? Hunyorgó szemmel nézte a házi küklopszot. A televíziót nevezte így. Odaképzelte az általa legbár- gyúbbnak tartott játékmestert, aki udvariasan, nyájasan kérdez. — Kicsoda ön? — Mit akar egyáltalán? — Miből él? — Szereti önmagát? — Sajnos veszített. A szpíker torzított arccal gyereksírást utánzóit. — Tűnj el a fenébe te szemét! — ordított magából kikelve. „Pénzt kell szereznem. Nincs több idő.” Napok óta azon gondolkodott, kit keressen föl. Számba vette rokonait, ismerőseit, de mind reménytelennek tűntek. Mióta elváltak a szülei, az apjával szinte nem is taG. Nagy dián: Vita au óva lálkozott. csak az utóbbi időben újította fel vele a kapcsolatot. Ha összefutottak az utcán, megállította. Mégiscsak az apja, ha ő erről hosszú ideig meg is feledkezett. A beszélgetés többnyire úgy végződött, hogy az öreg meghívta sörözni. Mindketten érezték annak a hiányát, ami régen megbomlott közöttük. A fiú az apját hibáztatta. „Egy gyerek soha nem Vétkes. Kiszolgáltatott és tiszta.” De a régi dolgokról már nem beszélgettek. „Ha apámtól kérnék, még azt hinné, ezért volt-e nagy közeledés. Pedig leróhatna ezzel is valamit. Biztos adna.” Hamar elvetette ezt a lehetőséget. „Legalább az apjával szemben legyen tartása az embernek”. Ha az édesanyjától kér, kiderül, hogy mennyire nyomorult. Ezt pedig erősen titkolta. Régebben nem törődött vele, ha saját sorsa miatt fájdalmat okozott; egy ideje azonban szépít- gette a dolgokat. Nem volt már ereje ahhoz, hogy nézze, miként bánkódik kilá-. tástalannak tűnő helyzetén. A többi rokon számításba se jöhetett. Nem értették, hogy lehet valaki ennyire hülye. Ha pedig így akar-' ta, akkor vállalja a következményeit. Barátai ugyanabban a bárkában eveztek. — Na, még ezt a kis aprót is elittam — mondta, miközben a maradék sört összeöntötte. — Mégis jobb inni, mint enni, ha semmije sincs az embernek. Hirtelen eszébe jutott egyik régi cimborája. Valamikor együtt dolgoztak Angyalföldön. Angyalföld”! Micsoda telitalálat. Olyan sötét volt, mint a pokol. Egy-egy műszak után mocskosabb lettem az ördögnél.” — De hát az élet kellett! — mondta magának gúnyosan. Sokat vitatkoztak akkor a Frangepán utcai munkás- szállón. A társa pénzpárti volt. „A pénz, a pénz! — Ezt hajtogatta mindig. Munkával sok pénzt nem szerezhetsz. Meglátod, egyszer kilépek ebből az egészből. Ez csak átmeneti állapot. Üzletelni kell, apám, a többi le van szarva! — Én is mondtam a magamét, de arra folyvást legyintett. Elérte amit akart. Nemrég kocsmát nyitott. Biztos sok pénze van: adni fog.” Egész úton reményteljesen sietett, de bizonytalanul, zavartan lépett be a vendéglőbe. A főnök bent volt. Ott állt a pult mögött, és téliszalámit falatozott. „Azanyád, de jól megy neked!” Féligmeddig csodálkozva köszöntek, régen nem látták egymást. — Mi járatban? Mizúj- ság, művész úr? — kérdezte. A művész urat cinikusan kihangsúlyozta; ez volt a kedvenc szavajárása. Először kávét rendelt — nem akart ajtóstól vetődni a házba —, s rögtön kifizette. Próbatételnek jól is jött, de a kocsmáros egyből bemarkolta a pénzt. Nem halogatta tovább az ügyet. — Tudod, pénzre lenne szükségem. Megszorultam. — Mennyi kellene? — 2000 forint. — Mennél valahová? — Nem, nem. — Hát akkor meg minek? — Gyerekem született. Olyan váratlanul bökte ki, hogy maga is meglepődött. — Na, komám?! — vágta rá a kocsmáros lesújtón, mintha a gyermekáldás lenne a világ legszörnyűbb tragédiája. — Sajnos, nem tudok adni, épp most buktam bele egy üzletbe. — Megnősültél? Mikor? — Egy éve, de már egyáltalán nem figyelt. Elvörösödött, verejtékezett, remegett a lába. Hebegve elköszönt, és kitá- molygott az ajtón. Káromkodott, gyalázkodott, amiért ilyen helyzetbe hozta magát. Sírás szorongatta. Otthon az ajtóra tűzve cédula várta: „MENJEN AZONNAL, A SZÜLÉS MEGKEZDŐDÖTT!” Lihegve állt meg a szülőszoba előtt. Hallotta, amint odabent jönnek-mennek. Az ablak résnyire nyitva volt. Merengéséből a felesége hosszú sikolya térítette vissza. Megdöbbent. Ez a sikoly nem a fájdalom, nem a kín hangja volt. Lágynak, forrónak, felszabadító erejűnek vélte. Az ágyban a legnagyobb gyönyörűség csúcsain hallotta sokszor. Üjra és újra fölszakadt ez a teremtés előtti hang. Ügy érezte, mintha e pillanatban szeretkezne a feleségével. Mindent megértett. Mint aki nagy bűbánat közepette gyöngyöt érez a szíve helyén, szelíden, lerogyva sírni kezdett.
