Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-14 / 11. szám
Favágók Elnézést a morbidnak tűnő címért. Hogyan is férfiét meg együtt korunk egyik legveszedelmesebb fegyvere, ha úgy tetszik szállító esziköze, amellyel az utóbbi időben jobbára az atom- és hidro- génbombát társítjuk, s kevésbé immár az űrhajózást, nos, szóval hogyan is férhet meg egy mondatban a pillegő orrú tapsifüles, és a félelmetes rakéta? Pedig szó sincs morbiditásról. Még kevésbé hatásvadászatról. Mert megfér, méghozzá békésen fér meg a békés emberek világában ez a két fogalom. A minap úgy hozta sorsom és dolgom, hogy előadás megtartására hívtak meg egyik kis, hegyek közé zárt községünkbe. A téma: a nemzetközi helyzet. Nem vagyak külpoliitikus, legfeljebb csak politikus, és még abban sem vagyak egészen biztos, hogy az e téren mégiscsak fellelhető érdeklődésemet, tájékozottságomat nem szárnyalta-e túl mindkettőben, a közönség jó néhány, engem itt meghallgatni eljött, tiszteletre méltó tagja. Mindegy: vállaltam, teljesítettem, előadtam a nemzetközi kérdésekről, szívem és hitem szerint mindazt, amit tudtam, és egy kicsit azt is, amit szeretnék. Mármint a békéhez, a tartós és világméretű békéhez vezető út lehetőségeit is kutatni próbáltam, egyfajta együtt és hangos gondolkodás keretében. Szó esett így, hát hogyne is esett volna szó a rakétákról, az emberi agy eme csodálatos és félelmetes találmányáról, de más, és rémisztő fegyverekről is. Mondván mondtam, amit tudtam ezekről, ismételten érezvén, hogy azok között, akik engem hallgatnak, nem kevesen lennének olyanok, akiket e tárgyban én hallgathatnék nyugodt és tudásban gyarapodó szívvel. Dehát ezeknek az előadásoknak, úgymond a nemzetközi helyzetről, voltaképpen nem is az a célja, feladata, hogy törvényszerűen és mindig új ismereteket, még soha nem hallott nemzetközi pletykákat nyújtson át a tisztelt hallgatóságnak, mintsem inkább az, hogy jólesik, megnyugtató és elgondolkodtató egy-egy „hivatásossal” szembesíteni mindazt, amit tud, érez, amit a jövőre nézve gondol az itt meghallgató. Hogy miért szép az élet, és miért csodálatos benne az ember, akinél Szophoklész szerint semmi sem csodálatosabb? Az előadás előtt ejtettünk szót a fájdalmasan kivágásra ítéltetett almásról, arról, hogy a község bár összeforrott jelentős ipari üzemével, de mégis mintha késsel húzták volna a vonalat, eminnen a falu, amott a gyári lakótelep. De még airról is, hogy ez a vidék igencsak ködös tájék, s talán ezért is, hogy a gyerekek között oly sok a torokfájós. Szóval folydogálfcak a szavak, mint patakgyöngyök, hogy aztán keményebben pattogjanak a nemzetközi helyzetről szóló előadás, bizony borotvaélesnek ható kemény kövein. A beszélgetésen természetesen ott volt a népfront helyi képviselője, ott ült mellettem az előadás alatt, s annak végeztével, túl is becsülve előadói erényemet, köszönte meg mindazt, amit voltaképpen ők is tudtak. Ezt követően tért át a további programra. Már tudniillik arra, hogy ama előadássorozat, melynek első estjét volt szerencsém megtartani, hétfőnkint tovább folytatódik, s erre természetesen várja, sőt elvárja a népfront a most megjelent és a most meg nem jelent helybéli lakosságot. — A következő előadásunk témája — nézett rá erősen a kezében lévő, de kissé homályosan géljeit papírra, a népfront helyi képviselője. .. — a kisállattenyésztés lesz. Érdekes is lesz, az biztos! — emelte fel az ujját és hangját jelentőségteljesen, és mintegy hívo- gatólag. Kisállattenyésztés ? Bevallom, majdnem elkuncogtam magam. Egy pillanatra lelki szemeim előtt ugyanis megjelentek a mocorgó orrú, billegő fülű nyulak, éppen amint szaporán harsogják a kápo6Ztatorzsát. Hallani véltem a kiskacsák hápogását, a ludak gágogását, sőt még lakásbéli papagájok emberektől tanult káromkodását is. Hiszen mi nem a kisállat, hanem a hullámos papagáj az például? Az imént még szárnyas rakétákról, a libanoni falla ngistákról, a fegyverkezési spirál veszélyéről, a magyar kormány békepolitikájáról, a leszerelésről és a felszerelésről, az eleddig csak a sci-fiben megírt és ott olvasott űrháborúk lehetséges realitásáról volt szó és vita, és most a rakéták után megérkeznek a kisnyulak. Arról lesz előadás, hogyan lehet* tartani, gondozni e makogó tapsi füleseket például, meg arról is, hogyan kell szerződni értékesítésükre, hogyan lehet takarmányhoz jutni, é6 még ki tudja mi minden másról, kisállat- tenyésztőt érintő szakmai kérdésről hallhatnak majd az erre érdeklődők. Rakéta és kisnyúl. Dehát ezért ember az ember, s ezért lehet végül is bízni a világ jövőbeni sorsában, abban, hogy a kisállattenyésztők igenis legyűrik a rakétahordozók tervezőit, a háború szervezőit. A nyúl- ketrecek diadalmaskodhatnak a szuperbombázók felett. Az imént még a pusztulás rémét hesegettük kölcsönösen egymás jövője, az emberiség holnapja elől, hogy utána a munkálkodó ember, ím visszatérjen afc egyetlen realitáshoz: a holnapot alapozó, az azt védő hétköznapi munkához. A kisállattenyésztéshez például. Ahhoz, hogy hetekre és hónapokra tervezzen és szervezzen jó előre, hogy nyulat tartson, vagy pézsmát, libát tömjön, vagy baromfit neveljen és a betervezett és megszervezett, a megdolgozott árukért házat építsen, autót vegyen, vagy elinduljon egy békés világot békésen meghódítani, valamelyik utazási iroda jóvoltából. Rakéta és kisnyúl. Az ember nem hisz, nem tud hinni és nem is akar hinni a pusztulásban. Az emberi értelem értelmetlennek találja a nem űrkutatásra való rakéták puszta létezését is. Az ember mégsem Don Quijote, és nem is rozzant Rosin- tén rohamoz szélmalmokat. Mert valahol, legbelül mélyen hiszi, tudja, hogy a tapsifülesek igenis veszélyt jelenthetnek a fedélzetükön atomfegyvereket hordozó bombázókkal szemben, és hogy a papa- gájtenyésztés lehet hobbi, mint ahogyan az is, de tenyészteni bármit is, csak az teszi, akinek mély a meggyőződése, hogy sem az emberi, sem a papagájok faja nem ítéltethető pusztulásra. Beláthatatlan jövőjük van! Mert azért csodálatos az ember, hogy: bízik az emberségben, hogy megmaradjon az emberiség. Hogy fönnmaradjanak azok, akik művelni akarják és tudják kertjeiket, és azok, akik néhány nap múlva majd újra megtöltik e kis község nem éppen óriási tanácstermének széksorait: a rakéta után kisnyúl. Mert ez a realitás, ez az igazság, ez a holnap. A sötétség mélyén, a kanyargó hegyi úton szerpentinezve, a didergő fák között, visszanéztem a lassan szétonüó ködbe burkolod zó falura. A tanácsháza ablakain már kihunytak a fények, lassan éjszakára készült a másnapot tervező ember itt, a hegyek lábainál is. Csend, béke, nyugalom, és rakéták helyett kisnyulak. Puha, pihe- gő. remegő tapsifülesek. És a széksorok minden bizonynyal újra megtelnek majd. Hitem rá! ui ... az istenmezejei Béke Termelőszövetkezet erdejében (Szántó György felvételei) mm
