Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-31 / 307. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. december 31., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Állami Balett Intézet (1974) lutatkozik be január 8-ig, a Műcsarnokban 'orld Press Photo pályázaton kétszer nyert (Szántó György reprodukciói) Hypermarket (1982) Phnom Penh (1983) • • m 1 ~1° magával a fogalom. Azt mondjuk például: mosolyog, nevet. De milyen már az ítélet ebben: vigyorog, acsarít. Mondhatom valakire: kuncog, de mondhatom azt is: vihog, nyihog, vihorász. Mondhatom: jóízűen kacag, s ugyanarra a kacagásra; vi- háncol, nyerít, röhög. A köznyelv, a szállóigék, a közmondások értékítélete a nevetőkről és a nevettetók- ről — meglepően szigorú. Még abban is árnyalatnyi ítéletet érzek, amikor azt mondják a kedélyes emberre: „jó természete van”, „könnyen veszi az életet az ilyen”. De lássunk egy csokorral a megrögzött tréfa- csinálókat, a könnyen nevetőket és folyton nevettetőket elmarasztaló népi ítéletekből: „Ki sokat nevet, nem sok esze van annak”. „Vincsorog, mint a pap kutyája”. „Vigyorog, mint fakutya az oltáron”. „Sok nevetés okosból is bolondot csinál”. „Szapora tréfa — ritka okosság”. „Ki sokat nevet, keveset elmélkedik”. És így tovább. Vajon mi lehet az oka, hogy a közmondásokban kifejezett népi értékítélet ilyen mostoha a jó kedélyhez? Vagy csupán a mértéktartásra int, mondván: „Jó a tréfa, de nem mindétig ...”? Eszerint a népi értékítélet a kellemességek közé sorolja a tréfát, a jókedélyt, de éppen ezért alkalmazza rá a „jóból is megárt a sok” intelmeit — mint mindenre, ami jólesik az embernek: szerelemre, borra, töltött káposztára ... Vagy csupán a felszínes kedélyeskedést ítélik el a közmondások, az erőszakolt tréfacsinálást? Netán az is lehetséges, hogy napjainkban ezek a népi bölcsességek már elvesztették érvényüket, minthogy a nehéz élet, a nélkülözések, a létbizonytalanság talaján fakadtak valamikor? Emlékszem Veres Péternek egy régebbi írására: Szilveszter esti tudósítás Balmazújvárosról. 1936 szilveszterén, nyolc óra tájban járja a csendes, sötét utcákat: az ablakok sötétek; tíz-húsz házat is elhagy, míg egy világos ablakot lát; ott sem mulatnak, legfeljebb kártyáznak, esetleg fekvőbeteg vagy gyermekágyas asszony mellett pislog a lámpa. A szegénysoron még ez sincs, csk végig a vaksötét; járda sincs, a fagyos rögökben bukdácsol az író; itt még a kutyák sem ugatnak, nincsenek n)ár kutyák; nem fizettek adót értük, s elvitte őket a sintér. Vajon ez a társadalmi háttér magyarázza, elődeink ítéletében mitől vált a jókedv olyan könnyen helytelenkedéssé? Csakhogy van nekem másfajta emlékem is ugyanerről a társadalmi háttérről. Gyermekkorom Sándor bácsija, a szentistváni Ináncsi Sándor, aki első kaszás volt és bandagazda az aratóknál, tekintélyes embernek számított a maga körében a munkában is, meg abban is, hogy a kis aratóközösség érdekeit munkáltatóval, hatósággal szemben ő képviselte. Nos, vacsora után meg hosszabb pihenőkön nem volt nála mókásabb ember: tréfált, utánozta a többieket, maskarának öltözött be, magára szedte a matyólányok sok- ráncú szoknyáit, a másik legidősebb aratóval, a szintén hatvan felé tartó Koncz Antal bácsival együtt kis jeleneteket rögtönzött, s mindez nem ártott a tekintélyének. Sőt: átragadt a többiekre — tanú vagyok rá: — kemény munkában megfáradt, nehéz életű, sokat nélkülöző társaira. Lám, jólesett a nevetés nekik is. De vajon annak a nyugdíjas csepeli munkásnak nem esett jól, aki az Olvasó Munkás Klubban azt mondta egy kabaréműsorra: Jókat röhögtünk, s épp azon a legjobbakat, amin inkább sírnunk kellene... Nem szaporítom tovább az ellentmondásokat, hiszen csak jelezni akartam, mifajta ítéletekre, nézetkülönbségekre is okot adnak jóízű nevetéseink. Szó sincs arról, hogy ezt a — nyelvi emlékek bizonysága szerint: évezredes — vitát, megítélésbeli különbségeket itt és most döntésre akarnám vinni, befe-» jezve a befejezhetetlent. Maradok én csak a magam receptjénél: nevetni jó. Feledtetni a szárnyas idő múlását az egymást érő szilveszter-estéken. Pihenésnek is jó — az olyanok számára tudniillik, akiknek mindig van miben elfáradniuk. Ki- kapcsolódásnak is jó, nehéz, emésztő gondok áramköréből — azok számára tudniillik, akik ilyen áramkörökbe be vannak kapcsolódva. Szenvedélyes - Szabadságvágyé PUCCINI 125 éve, 1858. december 22-én született Giacomo Puccini, a Verdi utáni olasz operazene vitathatatlanul legkiemelkedőbb alakja. Az egyik legromantikusabb mű- vészéletút az övé. Akárcsak Ludwig van Beethovent, gyermekkorában őt sem tartják különösebben tehetségesnek, és első oktatója, a gyűlölt nagybácsi, Fortunato Magi halálra gyötri a zongoraleckékkel a gyönyörűen éneklő, tökéletes hallású, de a tanulásban eléggé rakoncátlan legénykét. A tanító- mester nem valami szelíd ember, amikor a zongorán hamis hangot hall, irgalmatlanul bokán rúgja növendékét. A kis Puccini belső fogadkozással készül a bosszúra: egy alkalommal, amikor majd Fortunato Magi vét el egy hangot, ő rúgja bokán a zongora alatt tanárát! Tettét akkor határozza el, amikor a másik szenvedő tanítvány, testvére, Michéle mutatja vérző lábát neki. Jelképes, sokat mondó történet ez, mert titkon megnyilatkozik benne a későbbi zeneszerző egész lénye: lobbanékonysága, igazságérzete, önzetlensége, vakmerő bátorsága. Mert szenvedélyes, szabadságvágyó, szépségszerelmes volt már az ifjú Giacomo Puccini is, akinek olyan döntő, sorsmozdító élménye lett, hogy jutalomból elmehetett Wagner Tannháuserének előadására, és aki perzselő gyermekszív-lángolással fogadta magába ezt az eljegyző élményt. Lelke mélyén már ekkor tudnia kellett: az övé lesz, az övé kell legyen a folytatás útja, ő lesz majd a nagy újraéneklő és áthonosító, az olasz operairodalom megújítója, aki alkotó és teremtő eredetiséggel nemzetivé lényegíti mindazt, amit a fölülmúlhatatlan német előd az operaszínpadon létrehívott, Puccini legnagyobb művészi erénye, zsenijének leg- áthatóbb. legcáfolhatatlanabb bizonyítéka, hogy képes volt az utánozhatatlannak, megismételhetetlennek hitt Richard Wagner-i tett véghezvitelére az olasz zenében. Olyan operákat alkotott, melyek minden tekintetben alkotó követői és új megtestesülései annak a rajongó és győztes forradalomnak, ami Richard Wagner nevéhez fűződik. Giacomo Puccini megújította az olasz operát, kiteljesítette Mascagni és Leoncavallo verista művészetét. Az ő zenéjében, ugyanúgy, mint Richard Wagnerében, döntő fontosságú lesz a több rétegű lélekábrázolás, a minél áthatóbb terű drámai- ság. A zenekart sugárzóan a színpadon zajló történések kifejezőjévé alakítja, az ő orchestere nem egyszerűen kíséri az énekeseket, hanem szimfonikusán ábrázol is: a belső lelki folyamatok sej- tető-motiváló megjelenítője lesz. Ez az átható élményi szuggesztivitás az, ami operáit szinte kivétel nélkül az egyetemes zeneirodalom legszebb, legtökéletesebb alkotása'! közé emeli. Mert a Mannon Lescaut, a Bohémélet, a Tosca, a Pillangókisasszony és főként a jelkép sugallatossággal befejezetlenül maradt Turandot a világ operairodalmának olyan mérföldkövei, olyan megkerülhetetlen állomásai, mint Richard Wagner és Giuseppe Verdi legnagyobb alkotásai, vagy Bizet Carmenje, Mozart Don Jüanja, Muszorgszkij Borisz Godunovja. Nem árt mindezt újra elmondani az emlékezésre szólító évforduló napjaiban, mert voltak idők, amikor a fontoskodó zenei sznobéria, bizonyos kritikai iskolák mindent megkérdőjelezni igyekvő, álságos, bennfennessége, fondor „szakavatottsága” megtámadta Giacomo Puccini művészetét is, mert hadat akart üzenni minden olyan típusú zenének, mely közvetlenül akar és tud az érzelmek gyönyörteli megjelenítője, a tiszta odaadás, a sejtő szenvedély, a leroskadó fájdalom, a megalázott nyomorúság gyötrelmes és tudatos hordozója lenni. Belohorszky Pál Országos intézmény vidéken A XX. századi magyar képzőművészet új otthona Kecskeméten Ismét gyarapodtunk. Nemrégen avatta fel Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész, a Képzőművészeti Főiskola rektora a Kecskeméti Galériát, mely a város nevezetes, Márkus Géza tervezte, szecessziós Cifrapalotában kapott helyet. Rendkívül gazdag anyagot láthatunk, hibátlan rendezésben. Különös a maga nemében az is, hogy az új múzeumi intézmény egyrészt jelentős keresztmetszetet ad századunk magyar képzőművészetének értékeiből, mely mindenképpen kiegészíti a Nemzeti Galéria anyagát, nem utánmondása annak, nem raktári anyag feltámasztása, hanem kiegészítése a ritkábban látott, vagy most felfedezésre váró mesterműveknek. Az elmúlt időszak muzeológiai munkája vezetett eredményre Kecskeméten. Szigorúan és jól válogattak, így van mit kiállítani az állandó gyűjtemény igényével. Igazán pompás ciklust láthatunk Mednyánszky, Nagy István, Nemes Lampérth, Czigány Dezső, Tornyai János, Kosz- ta József műveiből, és igazi alkotásokat, nem melléktermékeket Egry életművéből. Az már külön karaktert igazol, hogy az általános század-idézet mellett külön ciklus mutatja be a kecskeméti zománctelep legújabb évtizedének hazai és nemzetközi törekvéseit olyan központozással, melyet Ká- tai Mihály „Ágasegyházi Madonná”-ja jelöl. Természetesen ez a rész a város patronáló jellegét igazolja, azt, hogy a tűzzománc műfajának nemzetközi műhelye — A tengerszemei hölgy — Muraközy János festménye a Kecskeméti Galériában lett. Idők során ebből is időtálló kiállítási anyag kerekedhet. örvendetes tényező, hogy megfelelő teret szentelnek annak a Muraközy Jánosnak, aki 1824-ben Kecskeméten született, 1892-ig élt és alkotott, korának egyik jeles portréfestője volt, 48-as szellemű mentalitással festette meg „A gerilla kapitány búcsú já”-t Tisztelte Jókai Mórt, pompás képet festett róla tardonai tartózkodása alkalmából. Ugyancsak az ő műve Jókai regényhősének, A tengerszemű hölgy-nek a festői életre keltése. Országos fontosságú tett hogy a Kecskeméti Galéria nagyszámú Farkas István képpel jelez egy eddig kevéssé méltatott, de európai fontosságú életművet. Ö mindenképpen Csontváry örökösének számít, rendkívül kulturált a témaválasztása, összetetten érlelt és így végleges képeinek fogalmazása. Iskolázott és mély, növekvő érték, amelyet Kecskeméten tudhatunk meg, ezen az állandó tárlaton. Nagy esemény Tóth Menyhért életművének külön kollekciója. Ezzel a Galéria nemcsak egy vonulatot mutat be a magyar képzőművészet történetéből, hanem rendkívül fontos életművet, mely Miskétől a XXI. századig és azon túl is terjed. Szintén Bács-Kiskun szülötte, műveit ismerik hazánk határain kívül is, de aki a klasszicizálódó festői érték minden állomását vizsgálni akarja, az ezt az analízist csak a kecskeméti Cifrapalotában tudja elvégezni. Márkus Géza, aki egyébként Zsolnay-kerámiák díszítőelemeivel harminc nap alatt tervezte meg az egy esztendő alatt befejezett és felépített épületet, dísztermet is szerkesztett. Ezt is felújították és a továbbiakban időszakos kiállításokat fogad. Elsőként a száz évvel ezelőtt született Koós Károly sokrétű mnkásságának bemutatását. A vendégkönyv tanúsága szerint az alig egy hónapja megnyílt művelődési intézményt birtokba vette szellemi értelemben az ország lakossága, ezt igazolják a Pápáról, Nyírpazonyról, Szegedről, Pécsről, Ceglédről Tatabányáról, Nagykanizsá. ról, Kisváráéról, Hajdúböszörményről érkezők bejegy. zései, elismerő sorai. Valóban nem túlzás az általános megállapítás: Kecskemét e; új, nagyszabású gyűjteményével kultúránk egyik ú; központja lett. Losonczi Miklós
