Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-10 / 291. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, m december 10„ szombat

„A nemesre nevelés igényével“

Hagyomány immár országunkban, hogy a városok, községek felszabadulásuk dátumához kötik a nagyobb szabású kulturális és köz- művelődési seregszemléjüket, rendezvényeiket. Valóban szép tisztelgés ez a jeles évforduló előtt.

1974. novembere óta emlékeznek a hatvaniak városuk felszabadulására országosan számon tartott művészeti eseménnyel, éspedig felváltva, tájkép-, illetve a. portrébiennálé megrendezésével. Ezúttal a negyedik arcképszemle megnyitásához, annak ünnepi eseményéhez érkeztünk el.

Örömmel vállaltam el a meghívást a megnyitás tartására, örömmel jöttem el a biennáléra. Izgatott: lehet-e ma portrét festeni — mekkora ennek a tábora most —, amikor a képzőművészet is a maga megújulását keresve oly sok mindennel kísérletezik, annyifélét próbál. Izgatott, hiszen a portrékészítés hihetetlen önfegyelmet követel az alkotótól, s nagyon feszes programot jelent. Arról van szó, hogy egy emberről valami lényegeset, fontosat akar elmondani az alkotó, a művész. Vannak szinte anatómiai meghatározottságok, amit híven vissza kell adni. Ismerni kell az embert, akiről a portré készül, mert a megjelenítés enélkül talaj- talan, és ismerni kell azt a valóságot, amiben él, dolgozik, tehát kora társadalmát, szűkebb és tágabb közösségét és környezetét. S az alkotónak ezzel együtt kell kifejteni mondandóját az emberről, műve tárgyáról, a világról, társadalmunkról.

Ügy gondolom, hogy mindannyian — jómagam is — azzal a kíváncsisággal jöttünk el az arcképszemlére, hogy választ kapjunk: vajon hol tart ez a sokak által már elparentált műfaj. Most is meggyőződhetünk arról, hogy a számtalanszor halálra ítélt műfajok és médiák (mint a portré vagy a tájképfestészet) sajátos módon nem veszik tudomásul, hogy nincs helyük a nap alatt; művészek művelik, s a közönség szívesen fogadja és „fogyasztja”. Kellő óvatosságra van tehát szükség az ítéletalkotásnál. A leértékelés nem indokolt — mint minden más esetben is —, a mű minőségét, tartalmát és művészi kivitelét kell nézni. A Hatvani Galéria vállalkozása — a megyei, a helyi párt- és tanácsi szervek segítőkészsége révén — jó ügyet szolgál már annyi ideje. És a mostani portrébiennálé tekintetében igazolásul szolgáljon az itt látható, az itt mérhető valóság, miszerint a hagyományos, a realista, a Pátzay Pál, a Kisfaludy Stróbl Zsigmond-féle reprezentatív megjelenítésein túl tág teret enged ez a tárlat a szob- rászi, a képi ábrázolás el- vontabb áramlatainak. Vagyis jószerint olyan széles skálán mozog, amilyen hazai képzőművészeti kultúránk egésze.

Ez a lehetőség lényegében pártunk, művelődéspolitikánk irányelveiből adódik. Abból az alapállásból, hogy az alkotás, a közszereplés minden művész szuverén jo•: Elhangzott a Hatvani Galéria negyedik országos port- rébiennáléjának megnyitó ünnepségén.

ga. Addig természetesen, amíg a létrejött produktumok nem társadalomellenesek, amíg az emberségességet és az emberi előrehaladást szolgálják, és amíg velük táplálkozva nem az erkölcsi, a szellemi zülléshez, hanem a mindannyiunkban rejlő belső értékek kibontakozásához juthat el az érdeklődők tábora. Nos, úgy vélem, a portré, mint műfaj, éppen követelményrendszere, belső törvényei okán- jogán nem is enged útté- vesztést, visszafordulást, vagy éppen műfaji határelmosódást, anarchiát. A bien- nálé — címéből eredően — arcok, sorsok konkrét visz- szatükrözését feltételezi. Nem egysíkúan persze, hanem ki- nek-kinek a karaktere, kifejezésben eszköztára szerint. E kiállítás határozott és vonzó koncepciója voltaképpen innen ered! És hogy az ilyesféle ügynek mennyi a híve művészkörökben, azt jelesül tanúsítja a zsűri- jegyzőkönyv is, felvonultatva itt százharmincnál több alkotó, közel kétszáz munkáját. De még inkább támogatják a rendezői, szervezői elképzelés jogosságát a személyükben, műveikben jelenlévők : Borsos mestertől Vígh Tamásig, Szervátiusz Tibortól idősebb Szabó Istvánig, Barcsay Jenőtől Németh Józsefig, Szinte Gábortól Dezső Józsefig, Tri- schler Ferencig, Fülöp Erzsébetig, hogy csak néhány nevet említsek.

De legalább ilyen beszédes a modellválasztás, a térből- tájból kiemelt, megmintázott, sorsot hordozó ember sze- ' mélyisége. Itt nincs kompozíció I—II—III—IV, nincs végletes absztrakció. Megjelenik viszont a maga jövendőt is birtokló méltóságában Ady Endre, 'a forradalom viharmadara, Benedek György érdemeként. Megjelenik a pusztító háború elleni tiltakozás szenvedélyesen fogalmazott férfialakja. Megjelenik a hatvani veterán Svába János bácsi, továbbá a magyar zenekultúra szellemóriása, Kodály Zoltán, vagy a munkáséletre készülő vájárfiatal Nógrádból. És a Galéria idén nyílt művésztanyájának eredményes voltát igazolja a kapát kalapáló Kontra Jani bácsi, Radics István artisztikus megfogalmazásában, a nagygombosi mezőgazdász arcmásával együtt, Balogh Géza ecsetje nyomán.

Persze nem véletlen, hogy — a katalógust böngészve — e műveken akadt meg a szemem. Mert mind a modellek, mind a művek formakultúrája, a belőlük sugárzó elkötelezettség — a mégoly sokszínű, olykor bizarr magyar palettát tekintve is — világosan kiemeli, meghatározza a tárlat és a Hatvani Galéria alapállását. Ez pedig nem titkoltan az újrealizmus, az alföldiekkel rokon, azokat erősítő és Szolnokot, Böszörményt, Debrecent, Szegedet, Salgótarjánt, Vásárhelyt egyaránt jellemző természetelvű műhelyekkel való nézetazonosság.

E kiállítás, valamint az itt lezajlott, a mostanit megelőző számtalan tárlat nem egyetlen eszköze Hatvannak a kultúra, benne a képzőművészeti kultúra terjesztésére, megismertetésére. Épp az újabb törekvések, kifejezésbeli sajátosságok elfogadására nevelnek az itt honos szabadegyetemi előadások, vagy még inkább a

galériabusz útjai, amelyek 40—50 érdeklődővel a „fedélzetükön” minden valós értéket hordozó közgyűjteményt, műtermet elérnek kis hazánk határai között, de még azon túl is. Hallottam, milyen élményt jelentett sok-sok hatvaninak, hogy •Szentendrén konstruktivizmusunk megteremtője, Barcsay mester vállalta e modernista szellemkörben való eligaaításukat, Győr művészeti kincseivel Borsos Miklós ismertette meg őket, Tihanyban Somogyi József há- zigazdáskodott a főiskola művésztelepének egészen extravagáns munkái között, és Vilt Tibor is már a jövőt álmodta-vázolta, amikor térplasztikáiról beszélt nekik otthonában.

Vagyis miközben múlt, jelen keveredik a Galéria tevékenységében, a nemesre nevelés igényével, megvan közben a jövő rögzítéséhez szolgáló optika is. Csak persze türelemmel, illő toleranciával a környezet, a felvevő közeg iránt. És azt hiszem, ez a leginkább célravezető módszer, nem pedig a klasszikus értékek leszó- lása, valaminő gátlástalan, az emberi értelmet tagadó vállalkozás elfogadtatásának igényével.

Szélesebb értelemben is nagy a jelentősége a Hatvani Galéria missziójának. Bizonyságul szolgál arra, hogy a mai helyzetben, amikor a társadalom, a párt, az állam munkájának előterében a gazdaságpolitikai kérdések állnak, a kultúra, a művészet, a közművelődés, a közoktatás szerepe nem csökken, nem csökkenhet, ellenkezőleg, nélkülözhetetlenül növekvő.

Itt, Hatvanban helyesen látják az ország reálisan gondolkodó többségével együtt, hogy gazdasági fel- emelkedés csak nagyabb kulturáltság, szélesebb szellemi látóhatár alapján lehetséges, hogy ellenséges ideológiákkal csak az szállhat szembe, akinek fejtett tudománya, kultúrája, művészete, tehát morális tartása van, hogy az életszínvonal szellemi életszínvonalat is kell, hogy jelentsen. A külországok szemében kivívott tekintélyünket is csak akkor tudjuk megtartani, ha gazdasági hitelképességünk mellett szellemi hitelképességünket is megtartjuk, sőt fejlesztjük. Bármennyire is figyelmünk előterében kell, hogy álljanak a gazdaság kérdései, ez nem sorrendiséget jelent, csupán a feladatok nehézségi fokát jel* zik. Magyarországon a szocializmus építésének menetében a kultúra mindig is össztársadalmi ügy volt, és továbbsa is az marad.

Befejezésként hadd mondjam el: tisztelem, becsülöm a Hatvani Galériát, minden törekvésével. Az intézmény nemcsak a város rangját, hírét növelte az országban, hanem jó tízesztendős szállást csináló munkájával érdeklődő és mindinkább értő közönséget nevelt a műfajnak. A festészet, a szobrászat idősebb, fiatalabb művelőit, mestereit pedig fórumhoz juttatta egy olyan koncepció jegyében, amelynek megbízható márkajele a humánum, a haza és a nép iránti elkötelezett ragaszkodás.

Győri Imre

az Országos Közművelődési Tanács elnöke

Keresztury Dezső

Szilánkok

í.

3.

A mi cicánk, a hajdani elindult fajt fönntartani: cicában is hamis a nő, soha nem tért hát vissza ő.

2.

öregszel, őrizd hát magad, beosztva, okosan; — rég folyóba fúlt a patak,

s a folyam deltába hal.

Ahogy a karácsonyfa alatt ültek: mindketten a halál jegyesei, parázslottak még, két csaknem kihűlt test:

nem lehet őket elfelejteni!

4.

Ne státuszszimbólumokat | adjatok kiégve, unottan, de mit hű szív hű szívnek ad

egy-egy égő csipkebokorban.

Fejér Csaba: Svába János 86 éves (olajtempera, 50X40 cm)

Erdős Péter: Kérdő Szűcs Ernő

(olajtempera, 70X50 cm)

Idősebb Szabó István: Fiatal vájártanuló (diófa, 45 cm) Arany-diploma (Balra)

Szabó Sándor Gera Katalin: K

reprodukciói

A karrier

Sz. Tóth Mária alacsony, kövérkés, hullámos szőkehajú, kis, zsíros arcú, hadaró beszédű lány. A mozgása darabos. Szürke nadrágkosztümben, bukósisakban száll te a motorról. Letelepszünk a gazdaság irodájában. Beszéd közben idegesen babrálja a haját, blúzát. Nem szégyellős, nem tartózkodó.

— Hat osztályt jártam, de 1953-ban abba kellett hagynom az iskolát, mert akkor bezárták az apámat. Nem teljesítettük a beszolgáltatást, s ezért húsz hónapot sóztak a nyakába, összesen 25 holdon gazdálkodtunk, termeltünk minden erőnkkel, a tanya körül és több helyen, apró parcellákon. A földet örököltük, meg szereztünk is hozzá. Akkoriban nem győztünk mit beadni, különben lesöpörtek mindent, még az egeret is, így aztán a végén a tejbeszolgáltatást sem tudtuk teljesíteni. Az öregebbik bátyámat munkaszolgálatosnak vitték el. Itthon mi elszenvedtünk mindent, végül kivett anyám az iskolából kenyeret keresni.

— Apám nem úgy csinálta, mint a legtöbben, hogy a család kenyerét elitta, inkább hazaadta. Figyelmeztette is az egyik komája, a kézbesítő: — Adj pénzt a tanácselnöknek, és nem tesz kuláknak! Előfordult már ilyen. — Miből, komám? — kérdezte az apám, hiszen szabályosan éhezünk. Nem mondhatok rá semmi rosszat, rendes ember volt. Jól emlékszem, amikor érte jöttek, és bekísérték a tanácsházára, onnan a rendőrségre, hiába vártuk, nem érkezett vissza, az itteni börtönbe csukták. A tárgyalás után Sajóbábolnára szállították, meg Állampusztán töltötte le, zárt táborban a büntetését.

— Anyukám sohasem utazhatott hozzá, mert nem telt miből. Nekem más munkahely

nemigen akadt, ide, a gazdaságba se akartak vízhordónak felvenni. Mit akarsz, te pici? Még a kainnát se bírod el! Most is igen alacsony vagyok, hát még akkor! — Ide figyeljen, én dolgozni fogok, nem játszani, és nem cicáznd, mert nagy szükség van a keresetemre. Velem ugyan nem lesz probléma. Felvettek vízhordónak, másfél forintos órabérért. Akkor kubikolták a rizstelepet. Messziről hoztuk a jó vizet, a cigarettát, mikor mit kértek az emberek, gyalog szaladtunk, és rám tényleg nem panaszkodhattak. Az emberek megszerettek. Eleinte viccelődtek, gúnyolódtak, de visszabeszéltem ám nekik, megtanultam, hogy nem feltétlenül szégyellnivaló az, ha valakinek a szája a kelleténél nagyobb.

— Szerettem velük dolgozni. Ha kötekedtek, én is visszafeleltem. Káromkodtak? Én még jobban. Azóta se tudtam leszokni róla. Aztán másik évben már gyalogmunkára eresztettek, ekekapáztunk, a lovakat vezettem, mikor mit parancsoltak. A növénytermesztésben 1959-ben találtam a megélhetésemet, de nagyon szerettem már akkor is a pénzt, többre ácsingóztam, hívtak a baromfi- tenyésztésbe, odamentem csirkésnek.

— Azóta se változtattam. Egyre több csirkét neveltünk. Eleinte télire nem hoztak naposbaromfit, a tehenészeti telepen dolgozhattunk, répát hordtunk, vagy szecskáztunk, rajtam ugyan nem fogott ki a munka Jól kerestünk, sakkal jobban, mintha a magtárban a napot lopjuk. Egyetlen probléma adódott, hogy nem kellettem éves munkásnak, csak időszakinak. Évről évre megújították a szerződésemet, de nem járt illetményföld.