Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-03 / 285. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1983. december 3., szombat Elejtett szavaink Ritkán mondunk ünnepi beszédet, lánykezet sem kérünk naponta, csak soroljuk a szavakat, s néha oda sem figyelünk mit mondunk, hogyan, s kinek. Pedig elegendő egy meggondolatlan mondatocska is ahhoz, hogy tönkretegyük valaki napját. Tesszük ezt akaratlanul is. Utána bánjuk. visszaszívnánk, de csu. pán a zavart csönd, s a kényszerű magyarázkodás marad. Nem igy akartuk... Dehogyis ... Csak ... Csak a gyerek már megint pimasz volt reggel, a részeg szomszéd végigüvöl- tötte az éjszakát, a buszon tömeg volt. a gombunk leszakadt. a kesztyűnk meg elveszett. Akkor jött a munkatárs, a barát, vagy csak valaki az utcáról, aki. nek engedelmesek voltak a gyerekei, aludt a szomszédja. kényelmesen utazott. a gombja nem szakadt le. és a kesztyűje sem veszett el. Szóval valaki, aki majd kicsattant a jókedvtől, s legszívesebben megvigasztalt volna bennünket, ha hagyjuk. De nem hagytuk. Irigyeltük vidámságáért. Haragudtunk rá. Igaz. csak egv másodpercig, de talán az is-elégvolt, hogy kimondjuk: büdös, mint egy hamutartó, vagy: megcsalja a felesége. Akkor elment, mi szégyell,tűk magunkat, s ő a másik szobában már lehet, hogy meg is mondta valakinek: csúnya, mint a világháború . Ilyenkor már a kerge kutya „bekapta farkát”. Nem látjuk az események kezdetét, végét, csak az eszeveszett „pörgést”, melynek okát is elfelejtettük. Ez a játék persze nem tart örökké. Megnyugszunk, nem gondolunk a rosszul fogant szavakra, hisz apró. ság az egész. De mégis csoda jó, ha az újságos néni megköszöni a húszfilléres borravalót, az ABC-ben lebeszélnek az avas szalonnáról és a főnök megkérdezi: hogy tetszett az esti film. Jobb mint az ellenkezője, amikor alighogy elzárjuk a vekkert, máris mások türelmetlensége miatt kell idegeinket edzeni. ' Amikor minap az ABC- ben több száz vásárló szeme előtt, s füle hallatára ordított a főnök egy boltos lánnyal, mert megevett fél deka diabelet, akkor jutott eszembe: milyen jó is lenne ilyeneken nem megbot- ránkozni! Észre sem venni. Nem idegeskedni, hanem nevetni mindenen. Kikapcsolni az u tca. a munka- , hely, az otthon feszültségét... Nem lenne jó. Mert akkor azt sem vennénk észre, hogy megköszönték a húszfilléres borravalót, hogy lebeszéltek az avas szalonnáról. s hogy a főnök túllépett munkaköri kötelességén, amikor arra volt kíváncsi: tetszett-e a tegnapi film. Tehát mégiscsak jó felháborodni, akaratlanul megsérteni másokat, s néha vállalni a sértett szerepét is. Jó ... Persze csak ritkán. Számolnunk kéne, sokszor elmondani azt a bizonyos első tízet, csak azután felcsattanni. Belegondolni, hogy mások is kínlódnak elejtett szavak miatt. Meg emlékezni! Sokszor, sok mindenre. Mondjuk az újságárus műfűre ábrázata láttán arra. hogy előző nap mosolygott. Tehát valaki ma- felidegesítette. Ezután számolni, aztán csak annyit mondani: A kutyafáját! Szabó Péter Nem kell mindent bevenni Csak gyógyszer — nem csodaszer (foto: Tóth Gizella) Sokan, ha fáj a fejük, nem kezdenek el gondolkodni azon, hogy a zárt szobában a rossz levegő, a szomszéd kiabálása, vagy egy elhallgatott, elfojtott sértődés okozta-e. Pedig lehet, hogy egyszerűbb volna széttárni az ablaktáblákat, szólni a szomszédnak, asztalra csapni, ha kell. Ehelyett teszik, ami kézenfekvőnek látszik: előveszik a gyógyszert, amelyet tán a sok szedés következtében víz nélkül is le tudnak nyelni. ■ ■ Csak az okozatot szüntetik meg, az oklcal nem is gondolnak, pedig az elemzés, a szembenézés elmulasztása újra és újra előidézheti a bajt. — Divatos a gyógyszerfogyasztás — kezdi dr. Juhász Lajosné, főgyógyszerész, megyei tanácsos. — Azt, hogy mennyire túlzott, csak találgatni lehet, hiszen „norma” nincs. Nem lehet azt mondani, ez az optimális mennyiség például fájdalomcsillapítóból. Van, aki a legkisebb sajgásra teletömi magát, a másik még akkor sem él vele, ha szétpattan a feje. Olyan is akad, aki még a szükséges készítményt sem veszi be. Ein nek ellenére leszögezhetjük: általában indokolatlanul sok medicinát használunk fel. A sokat emlegetett viárosi életformának súlyos következményei lehetnek. A felfokozott életritmus úgy sodorja magával az emberi, mint az ördögszekeret a szél. Növekszenek a követelmények, meg kell felelni mindahánynak, s következnek a serkentő szerek: a koffein, a nikotin, aztán pedig a nyugtatok, az altatók. Nehéz kitörni ebből a körből. Kávét iszik az ember, hogy a napi hajszát bírja. Előbb csak egyet, aztán kettőt, majd hármat... Aztán meg zakatolnak benne az aznapi események, s bevesz egy „könnyű” nyugtatót, altatót. Az adagok folcozódnak, a szív és az érrendszer elhasználódik. Népbetegség az infarktus és a neurózis. — A nyugtatok vezetnek — folytatja Juhászné. Nem meglepő, hiszen közmondásosan ideges mindenki. Emellé emberi fegyelmezetlenség járul. Könnyen megbillen a testi-lelki egyensúly. Olykor ugyanazt a gyógyszert kapják az ideges, vagy a valóban szervi tünetekkel jelentkezők. A medicina pedig életfeltétellé válhat, a rosszul alvó altatót kér, s ha nem hagyja abba: megszokja, hatása csökken, s egyre több kell belőle. Ugyanez vonatkozik a fajdalomcsillapítókra, egészen oda torkollhat a függés, hogy marékszámra szedik a tablettákat. Az antibiotikumokkal való visszaélés is veszélyes. Meghűlés esetén nem érdemes használni, mert a végén semmi eredményét sem látja a beteg, néha valóban szükségé is volna rá. A lázcsillapítókkal pedig olykor védekező rendszerünket gyengítjük, mert a láz az öngyógyulás eszköze Is. Csak akkor kell tenni ellene, ha nagyon igénybeveszi a szervezetet. öregeknek, vagy csecsemőknek használni kell, nem érdemes kockáztatni. A hashajtókat szükséges még említenem: ezekből — ha valaki rájuk kap — egyre drasztikusabb adagok kellenek. Pedig a helyes táplálkozással a mozgással, a szokások átalakításával a természetes gyógyvizekkel megfelelővé lehet tenni az anyagcserét. • Ki-ki eljátszhat azzal, hogy összeszámolja mennyi nem természetes, vegyi anyag vesz körül bennünket, s hat ránk mindennap. Vannak közöttük olyanok, amelyeket nem tudunk elkerülni, mert permeteznek ránk a levegőből, fertőzik a folyók vizét, megváltoztatják környezetünket. Felmérhetetlen ma még, hogy mennyit torzít ez a sokféle szer az emberen hosszabb távon: unokáink, dédunokáink miként fogják megsínyleni ezt a „kémiai pokolgépet”. Különböző országos és nemzetközi szövetségek próbálnak tenni azért, hogy visszaállítsák a sokszor felbomlóba lévő egyensúlyt. Gondoljuk csak el: azért a saját szervezetünk megvédéséért magunk tehetjük a legtöbbet. Még egészségesen. mert késő már, mikor nyakunkon a baj. — Meg kell gondolni, mit vészünk be — szögezi le beszélgetőtársunk. Olyan súlyosak-e a panaszok, hogy valóban érdemes gyógyszerrel enyhíteni rajtuk. A régi házi szerek egészségesebbek: a hársfatea mézzel a legjobb köptető, az álmatlanságon segít a lefekvés előtti séta, a fürdő, a langyos tej... A medicinákhoz csak végső esetben érdemes nyúlni: tekintsük mankónak ezeket, amelyeket idejében el kell dobni, hogy saját lábán megállhasson az ember. A betegség hátterét, természetét szükséges megismerni, az embernek magának tisztázni a megoldás lehetőségét. Érdemes figyelembe venni, hogy a készítményeknek jelentős lehet a mellékhatásuk. Különösen, ha a beteg több orvost is meglátogat, s ki- től-kitől megkapja a receptjét. Az ellenőrizetlen együtt- szedésnek komoly egészségkárosító veszélye van. Mintha a modern ember arra törekedne, hogy csökkentse testi, lelki állóképességét. Az életmód változásával, a dohányzás és az italozás abbahagyásával és a sporttal, a légzőgyakorlatokkal, a mostanában sokat emlegetett autogén tréninggel (vagyis a pihenő öneler- nyesztéssel) azonban meg lehet előzni a súlyos károsodásokat, vagy helyreállítani a szervezet egyensúlyát. Nem erős oldalunk az önnevelés. Mégis, más út nincs, ha nem akarunk mindent bevenni... Gábor László TANVÁK Alföld. Pontosabban a hevesi. jászsági határ. Az akácfasor közvetlenül a kukoricatábla végén húzódik. A piros cseréptetős ház udvarán egy idős házaspár dolgozgat. — Mióta élnek itt a tanyán? Egymásra nevetnek. — Amióta megszülettünk! Tanyasiak vagyunk. — Villany, televízió, mosógép? . — Nálunk nincs! — Nem hiányzik? A gazda fogára veszi a pipát és visszakérdez: , — Magának hiányzik-e a pipa? Nagyot nézek. — Én nem pipázom! — Na, látja! Én meg vi- lágéletemben petróleummal világítottam. A kútgémen üres gólya- fészek, a háztetőn a késő őszi nyafat élvezik a tollászkodó galambok. — Hol élnek a gyermekek? — Hevesen, Budapesten. Baján. Kimentek, elrepültek, akár ezek az őszi vetésre járó galambok. Az eperfa alatt üldögélünk az ökörnyálas délutánban. — Ha mondjuk valaki azt mondaná: Itt egy ház ajándékba. Hevesen, vagy Tarnamérán, költözzenek be... Az öregek összenéznek. — Nem mennnénk! Tetszik tudni — az igazat megvallva — hívtak már a Józsi fiamék is, de ... Nézelődöm. A vén ház még megjárja, de az istálló tetejébe bizony néhányszor már belekapott a szél. A sárral tapasztott vértetekről nagy időt látott desz- kadärabok integetnek és meg-meg csikordulnak az ócska drótszögön. ha fújja őket a szél. A kert nagyobbik részét felverte a dudva, meg az árvacsalán. — Nem bírtunk az egész kerttel! Felét fogtuk fel csak, nehogy megerőltető legyen a kapálás. — Sütnek-e még kemencében kenyeret? — Mi még igen! Jó kemencénk van, egy kevéske száraz akácgallyal is beéri. — Látom, tehén, malacok, aprójószág van bőven. — A kis unokáim itthon, a tanyán eszik tavasszal a legelső rántott csirkét... Három-négyszáz méterre van a következő tanya. A két épület között romok. Házromok. vagy még azok sem, néha csak egy ittfelejtett orgonabokor, vagy eperfa jelzi, hogy itt nem is olyan régen még emberek éltek... Postamunka Pillantás az interközpontba Napjainkban,) a korszerűbb technikát képviselő ctossbárok világában is szükség van még kézi kapcsolásra, a telefonközpontos „kisasszonyok” munkájára. Legalábbis ezt látszik igazolni, hogy például az 1. számú — megyei — posta- hivatal távbeszélő osztálya létszámának többségét azok adják, akik csengetéseinkre szinte megállás nélkül nyúlnak a kagyló után. S kéréseinket teljesítve érdeklődésünkre válaszolnak, üzeneteinket továbbítják, beszélgetéseinket akár a glóbusz másik oldalán élő rokonainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel is lehetővé teszik. Marczis Bertalan osztály- vezető kifejezőbb adatokkal is alátámasztja az „inter- központ” fontosságát: — Városunkban az idén ötesztendős a modern távhívás, de a hagyományos módszerrel szinte ugyanany- nyian élnek, mint 1978-ban — mondja. — Persee, az is a valósághoz tartozik, hogy azóta a körzetünkben csaknem megháromszorozódott, mintegy hétezerre nőtt az előfizetők tábora, jóval szélesebb körből „ostromolnak” bennünket kívánságaikkal. Számos esetben a távhívásos rendszerhez tartozó helységeket is a bejelentőn keresztül kérik, miután így kényelmesebbnek találják. Vagy másra egyszerűen nincs módjuk, mert a vállalatok, intézmények, üzemek — takarékossági meggondolásból, illetve alapvető műszaki problémák miatt — az alközpontjaikat leszerelték a crossbár-hálózatról. S persze azt sem szabad feledni, hogy az ország településeinek nagyobb része egyébként is még mindig csak a régi úton érhető el telefonon. Akár csupán megyénket tekintve, Hatvan sem számíthat a jövő esztendőnél hamarább az előrelépésre, Eger környékén pedig a soron következő falvak legfeljebb a VII. ötéves ferv- ben tárcsázhatják közvetlenül a kívánt számot. Az osztályvezető készséggel kalauzol kis „birodalmában”. Először a 09-hez kopogtatunk. — Tudakozó. Jó napot kívánok! — halljuk sűrű egymásutánban a helyiség két dolgozójától, miközben mikrofilmről s a jókora kartonrengeteg-* bőt adatokat keresnek. Nádas Károly né a régebbi, csupán a 09-nél kilenc éve teljesít szolgálatot, ösz- szesen pedig 28-at töltött eddig a postán. Volt fiók- és hivatalvezető Egereseidben, illetve Kékestetőn. Pályája! elején meg hírlapos Gyöngyösön. Minden reszortját egyformán szerette, nem boldogabb és nem szomorúbb most sem, mint amikor elkezdte a munkát. — Persze, tagadhatatlan, hogy a jelenlegi körülményeink sokkal jobbak az előzőeknél — magyarázza. *— Mást ne mondjak: valamikor csupán a vaskos telefonkönyvekre szorítkozhattunk, ha egy-egy címet kerestünk. Most pedig már nincs szükség erre. A háromhetente friss adatokkal bővülő anyagból könnyedén kiolvashatjuk a kívántakat. A filmek mindegyikén 40— 50 ezer információt, egy mindössze talán 2X-I centi- méteres helyen egész telefonkönyv-oldalt találunk, amelyről szempillantás alatt kivetíthetjük magunk elé a kért nevet, számot. A gyakori hívások miatt sok mindenre már fejből válaszolunk. Sőt, néha olyanra is, amiről először érdeklődnek és soha ' azután — fűzi hozzá mosolyogva —: mint például, amikor a saját otthoni telefonszámunkat tudakolta tőlem valaki. — Mekkora itt a forgalom? — Talán másfél ezer körüli a legkevesebb csengetés műszakjainkban — válaszolja az érdekes poszton mindössze két hónapja serénykedő Katona Györgyi, aki éppen egy budapesti nagy- követség hívószámáról ad felvilágosítást, majd azon sajnálkozik, hogy a hollandiai előfizetőről semmiféle tájékoztatással nem szolgálhat. Ha mozgalmas a tudakozó, még inkább az a szomszédos terem, ahol a bejelentéseket fogadják, s a kapcsolásokat végzik. Tucatnyi leány, asszony a kezelőasztalok előtt fejhallgatókkal," mikrofonokkal, bábeli hangzavarban Apró lámpácskák villannak a műszerfalakon, helységnevek, számok röpködnek a levegőben, s boszorkányos gyorsasággal, ügyességgel mozognak a kezek. A látogatóknak a puszta bepillantás is fárasztó, az ittenieknek azonban mi sem természetesebb ennél a munkánál. — Nem mondom, hogy gyerekjáték, amit csinálunk — halljuk Bóta Bélánétól — de azért meg lehet szokni. Különösen a hét eleje a fárasztó, s az éjszakai ügyelet volt nehéz, amíg engem is beosztottak a „virrasztók” közé. Éjjel ugyanis egyetlen emberre marad az, amit nappal többen csinálnak. Elképzelheti, hogy mennyi a dolog! Mióta megvan a két kicsim szerencsére egy műszakban dolgozhatom. Így sokkal kényelmesebb, de azért néha mégis „kiborulok”. Ha a forgalomtól éppen nem is, mástól biztosan. Mert bizony egyik-másik ügyfél olyan ideges, olyan durván, csúnyán beszél velünk, mintha nem is ember lenne, s bennünket sem nézne semmibe... ! Jó, hogy végül is a kellemesebb élményből jut több. Roppant izgalmas, amikor például Ausztráliá■val, Honoluluval, vagy akár csupán Amerikával beszélek. Ám megvallom: a lányaimnak mégsem mondanám, hogy az anyjuk szakmáját válasszák, ha felnőnek. .. Pénzben sem kevés, amit még a telefonközpontról megtudunk. — Csupán a kézi kapcsolású forgalomban havi 850 —900 ezer forintos a bevételünk — összegzi a szám- lázónál Simon Mihályné —, összesen pedig 7—7,5 millió. A vállalatok között 300— 400 ezerrel vezetik a sort, de 5—6 ezres számlát olykor megánszemély is fizet. — Általában nincs baj a díjbeszedéssel —^ veszi át a szót a búcsúzásnál Herendi Károlyné. — Az idén is, tíz hónap alatt mindössze 97-en reklamáltak s csupán 13 kifogásolta jogosan a számlát. Néhányan azonban mindig vannak, akik semmiképpen nem akarnak fizetni. Fülük botját sem mozgatják telefonos vagy írásos felszólításainkra, makacsul kivárják, amíg leszereltetjük a készülékeiket, ügyüket pedig átadjuk a bíróságnak. Csupán tavaly hat állomást kellett így megszüntetni, s hárman jelenleg is a törvény előtt állnak. Ám gyakran mindez sem jelenti még tartozásaik végét... Gyón! Gyula
