Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-21 / 300. szám
1 NÉPÚJSÁG, 1983. december 21., sierda AZ UTOVIZSGAJEGY MÉG NEM MINDEN Vizsgák - alulnézetben Az utóvizsgajegy még nem minden, azért is meg kell szenvedni! E mottónak, is beülő gondolat december elejétől egyne sűrűbben foglalkoztatja (zavarja?) a felsőfokú iskolák hallgatóit. „Ha garbóban és kardigánban érkezik reggel, akkor nyugodtak lehettek, jó a hangulata. Ám, ha nyakkendőben, öltönyben, legjobb, ha mindjárt más vizsgáztató után néztek!" — így szólt annak idején tapasztalt jurátusaink tanácsa a statisztikavizsga előtt. Igazuk volt, siralmasan szerepeltünk — s mi tényleg hittük, hogy a nyakkendő és öltöny miatt... Persze, ezeken az ünnepélyes aktusokon a humor sem hiányozhat. Az alábbi összeállításban a szigorra, de a derűre is igyekszem példát hozni. Katona, rendőr, papagáj... A római jog professzorának félelmetes a híre. Ezt respektálva a három levelezés vizsgázó kellőképpen össze is húzza magát a hatalmas bőrfotelekben. Egyenruhában egy katona,, saját mundérját felöltve egy rendőr, és egy fiatalember, aki halvány rózsaszín bársony öltönyben, virítóan kék selyemingben, élénk vörös nyakkendőben, valamint ka- máslival kiegészített lakk- cipőben feszít. Az oktató — ez már az elején látszik —, bal lábbal kelt fel. Bármilyen választ is kap a kérdéseire, csak ingatja a fejét — semmi nem tetszik neki. Már vagy másfél órája tart az egyoldalú kérdezz-felelek játék. A prof. arca egyre inkább pirosodik, a vizsgázók képe viszont már az újonnan meszelt falhoz hasonlít. Remeg a hangjuk, nyilvánvaló, ha tudnák se mondanák a jó választ. A tanár egyszer csak felpattan az asztaltól, kezébe kapja az indexeket, s kiosztja: — Katona, rendőr, papagáj, elég volt! Fáradjanak kifelé! A barokk karosszék A négy fiú izgatottan lép be a dékán „barlangjába”. Először találkoznak így szemközt vele, ám az alapos felkészülést — mindannyian érzik — elmulasztották. Jogos- tehát az ijedtség. Látszik is rajtuk. Hamar beosonnak, gyorsan elfoglalják a helyüket, s várakoznak. Érkezik a dékán, szájában az elmaradhatatlan pipával. Szépen faragott íróasztala mögé megy, hátratolja barokk stílusú óriási karosszékét. Váratlanul meg- csörren a telefon, ezért állva marad. Hamarjában elköszön, és leül — szőnyegre. A kedvenc karosszéke mellé! Fojtott nevetés hallatszik. Lassan felkapaszkodik az ülőhelyre, és komor arccal kérdezi: — Ki nevetett?! Csend ül a szobára, másodpercekig szinte elviselhetetlen a feszültség. Mígnem az egyik fiú lassan felnyújtja a karját. A többieknek ösz- szeszűkül a pupillájuk, remegve gondolnak rá, mi következik. — Nos, fiatal barátom — szólal meg végre a dékán —, ön elmehet, jelest kapott. Mindig is tiszteltem a bátorságot. Önök pedig készítsenek elő papírt, ceruzát, lenne önökhöz húsz kérdésem . .. Bocsánat — tanár úr Már úgy ismerjük a nagyerdőbeli orvosegyetemi épületeket, akár a tenyerünket. Több mint két órája sétálgatunk ugyanis a barátommal, és várjuk a lányokat, akiket 130 kilométerre kísértünk el legnehezebb vizsgájukra. Épp azon morfondírozunk egymás között, hogy most már csak jó jegyeknek kell születniük, s az oktató olyannyira élvezi az előadásukat, hogy nem akarja elengedni őket. Végre megjelenik a négy- emeletes épület bajáratában a két hölgy! Gyorsítjuk lépteinket, de hirtelen megállunk. Nem akarunk hinni a szemünknek: a tanár úr is velük van. Sőt, jó ideig magyaráz nekik, aztán úriember módjára kezet csókol mindkettőjüknek. — Na, négyes vagy ötös? — kérdezzük szinte egyszerre, amikor hozzánk érnek. — Kirúgott bennünket! — hangzik a meghökkentő válasz. — Akkor miért kísért le benneteket a második emeletről? — Bocsánatot kért. Végig csak azt hajtogatta: elnézést kérek, igazán ne haragudjanak, de nem tehettem mást... Még egyszer kérem önöket, bocsássanak meg ... Szakemberek vizsgája — Elégtelen! — közli ridegen az adjunktus, amikor a loboncos hajú fiú már a tizedik kérdésre sem a helyes feleletet adja. Ám, az nem hagyja ennyiben a dolgot, s meglepő fordulattal határozottan az íróasztalhoz lép, szúrósan a tanár szemébe néz. — Ez így nem lesz jó, professzor úr! — kezdi mon- dókáját. — Ne felejtse el, hogy ebben a szakmában rendkívül nagy a hiány mérnökökből! Épp ma reggel mondta be a rádió, hogy 137 ilyen szakemberre van szüksége a népgazdaságnak. Az adjunktus veszi a lapot. — Tehát 137 szakemberre van szüksége a népgazdaságnak. Nos, ön kettest kapott, köszönöm, távozhat. Jön a következő vizsgázó, húzná a tételt, de a tanár nem engedi. — Kérem, 136 szakemberre van szüksége a népgazdaságnak ebben a munkakörben. Köszönöm, ön kettest kapott. Eltelik két hét, az utolsó előtti vizsganapon nagy a tülekedés az adjunktus ajtaja előtt. Érthető, hiszen az első bemerészkedőt ezzel fogadta bent az oktató: — Fiatalember, közlöm, hogy már csak három ilyen szakemberre van szüksége a népgazdaságnak. Köszönöm, ön kettest kapott. Húsz perccel később riadt arcú lány tér be a szobájába. Az adjunktus nagyon ünnepélyes: — Kollegina, tájékoztatom, hogy a népgazdaságnak nincs szüksége több ilyen szakemberre. Nos, akkor talán kezdjük a mi kis beszámolónkat az első kötet első oldalán... Szalay Zoltán Az egri főiskola történelem-tudományos diákköréről Tudomány és barátság „Táncoljunk vitézek!... — énekli a Kaloda együttes, s a vidám társaság felemeli poharát, s koccintanak egymás egészségére. Itt mindenki barát, húsz- és ötvenéves egyaránt. Pedig sok- minden elválaszthatná őket: tanári tekintély és tudományos fokozatok, szűkre szabott szabad idő és családi kötelmek, mivel hogy az egri tanárképzősök történelemtudományos diákkörének Mikulás-összejövetelére kukkantottunk be. A kutatómunka szülte e közösséget, a régmúlt idő utáni kíváncsiság tartja össze őket. No, meg még valami, amit talán jó légkörnek szokás nevezni, bár ez a kifejezés önmagában kevés. — A hatvanas évek elején jött létre ez a csoport — kezdi dr. Nagy József, a TTDK elnöke. Azóta sokszor cserélődött a tagság, de munkánkat azonos színvonalon látjuk el. Azok jötösszeóllította: Németi Zsuzsa tek közénk, akiket több is érdekelt a történettudományból, mint a kötelezően elsajátítandó tananyag. Régen is szép eredményeket mutattak fel a diákok, 74 óta viszont minden esztendőben dobogós helyre minősítették dolgozataikat. A közös érdeklődés nem mindig elegendő egy közösség kialakulásához. Itt mégis létrejött. Mi ennek a titka? Sok éve már, hogy Havasi Péter levéltáros ennek az iskolának koptatta padjait. Most mégis itt van, mint minden közös megmozduláson. — Azt hiszem a kötődés és egyáltalán ez a hangulat elsősorban annak köszönhető, hogy mindig voltak a tanszéken nagy egyéniségek. Ha elakadtunk a munkában dr. Kávássy Sándort akár éjszaka is felkereshettük segítségért, ö elment, de mások átvették a stafétabotot. Bohony Nándor megfontolt bölcsességével, Kozáry József önzetlen segítőkészségével, lelkes szervezőmunkájával csábítja a „híveket”. Aki egyszer eljön, általában köztünk marad. Ezzel nemcsak ő jár jól, mindenki, aki a történelemmel foglalkozik. Kovács Sándor főiskolai hallgató: — Jól érzem itt magam, s a munkának is közvetlen értelmét látom. Nem szabad csak „tudóskodásra” gondolni a TDK-ról beszélve. Szorosan kötődik sokminden ehhez a közösséghez. Például a Kozáry tanár úr vezette nyári régész- táborozás is. Nappal ásunk, esténként a tűz mellett énekelünk, megosztva kajánkat, jó kedvünket. Barócsi József is e szavakat erősíti meg. — Nemcsak a régészettel ismerkedtem meg a TDK kapcsán, hanem a múzeumbaráti kör tagjává is váltam nekik köszönhetően. „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek...” — énekli a Kaloda, de még senki sem mozdul a helyéről. Beszélgetni bőven van miről. Aztán tíz óra felé „véget vetnek a zenének” s hazamennek, hisz reggel dolgozni kell. Becsületbeli ügyük, hogy ez évben is dobogón végezzenek munkájukkal a tudományos fórumokon. (szabó p.) Tettekkel a békéért Napjaink ifjúsága világszerte mind aktívabban kívánja befolyásolni sorsának alakulását. Soha ilyen erővel nem jelentkeztek például a békemozgalmak és talán soha nem igyekeztek ennyire érvényesíteni törekvéseiket a napi politika formálásában. Megyénk kisebb és nagyobb közösségei az elmúlt hetekben szintén demonstrálták, gyűléseken és aláírásaikkal bizonyították nem akarnak passzív szemlélők maradni. A megmozdulások tapasztalatait Szántó Márton, a KISZ megyei titkára értékelte. — Mint köztudomású, a KISZ mindig is feladatának tekintette, hogy a fiatalokban tudatosítsa, mit jelent a béke, érzelmileg elkötelezetté nevelje őket ez ügy iránt. Többek közt az évente rendszeresen megrendezett szolidaritási gyűlések is e célt szolgálták, a sok egyéb vita, ankét, fórum mellett. Az amerikai rakéták telepítése miatt azonban most úgy tűnt; látványosabb cselekedetekre is szükség van, hogy a résztvevők világosan lássák, nincsenek egyedül. Sok ezernyi társukkal gondolkodnak együtt, amikor kifejezik: tettre készek a Fiatalok a rakéták árnyékában Ketten az aláírók közül Még megsem születtek, amikor Kubát blokád alá vette az USA. Rövidnadrá- gos kisiskolások voltak, amikor Vietnamra zuhogva hullott a napalm, de már gimnazisták a libanoni, s az Irán—Irak között dúló háború éveiben. Immár személyesen is értesülnek a NATO kardcsörtető fenyegetőzéseiről. Napjainkban az ő további terveikre is rávetik árnyékukat a rakéták. Nyilvánvalóak a következmények: tüntetések szerte a világban: a józan gondolko- zásúak a további létet, a jövőt követelő demonstrációi az országban. Mintha a metsző téli hideg is a külpolitika fagyos szeleit idézte volna Egerben december 12-én, amikor mintegy hatezer általános és középiskolás vett részt azon az ifjúsági nagygyűlésen, amelyen a megyeszékhely fiatalsága egyértelműen letette voksát a béke mellett. — Remélem nemcsak azért írtátok alá a közös békenyilatkozatot, hogy a ti aláírásotok is rajta legyen — kérdeztem két gárdonyis közép- iskolástól, Kovács Tamás és Román Tamás tanulóktól. háborúk megakadályozásának érdekében. — Eger végül is az egyik legnagyobb országos megmozdulás színhelyévé vált... — Nem véletlen, hisz — hacsak a hazafiságkonferen- ciák hatására gondolok, a történelmi hagyományokról nem is beszélve — a megye- székhelyen a diákok, az ifjú dolgozók nagy többsége mindig érzelmi elkötelezettje volt a haladásnak. A mi dolgunk így csak annyi volt, hogy tisztázzuk, pontosítsuk, mi a legközvetlenebb teendő az előbbrelépés érdekében. Tudatosítsuk, kik a felelősök az újra éledni látszó hidegháborúért, miért — Korántsem — hangzik a cseppet sem tétova válasz. — Bár úgy véljük, nagyon sok látszata ennek se lesz, hasonlóan a világban történt többi megmozduláshoz. A politikai életben sajnos manapság más léptékkel mérnek: a fegyvereké a szó. — Ezt úgy értsem, hogy nem látjátok értelmét a békenagygyűlésnek? — Nem, ez cseppet sem így van. Mi ugyan ellentétben sok más nemzet fiataljaival, védett fészekben nőttünk fel. Csak olvastunk, vagy hallottunk a háborúról. De ennek ellenére borzalmait el tudjuk képzelni. A békegyűlés az együttérzők és gondolkodók közös nyilatkozata. De ennél véleményem szerint sokkal több kell részünkről is. — Éspedig? — Mi mindketten 1966- ban születtünk. Az enyhülés kényszerülünk ellenlépésekre. — Ahogy az akciókon, gyűléseken látottakból tapasztalni lehetett, a fiúk, lányok hisznek abban: nem volt fölösleges aláírni a tiltakozó röplapokat. — Több mint száztízezren adták kézjegyüket. Ez szerintem nagyon nagy dolog. Azt jelenti, megérezték, milyen erő rejlik közösségükben, s azt, vannak pillanatok, amikor direkt és hangos módon vállalni kell az elveket. — Nem tagadhatjuk azonban, volt, ahol mindössze kipipáland&nak tartották az aláírásgyűjtést... — Voltak ilyen helyek, de szerencsére csak elenyészően, főleg ott, ahol nem sikerült az adott réteg nyelvén megszólalni. Biztos vagyok azonban abban, hogy ha továbbra is „tűzben tartjuk a vasat”, s nemcsak kampánynak tekintjük a békéért küzdő akciókat, rövidesen mindenkihez eljutunk. (németi) évei alatt cseperedtünk fel, s már-már azt hittük, a világ szabad. Sokan közülünk, ösztönösen érezzük a veszélyt. Ügy gondoljuk, túlságosan idős politikusok irányítják a világ sorsát, akik úgy vélik, előttük már nincs jövő. De egy biztos, a két világrendszer haladó gondolkodású fiataljai eddig mindig megértették egymást. Ezt számtalan ifjúsági találkozó és a VIT rendezvényei is bizonyítják. Nekünk, mai középiskolásoknak kell hétköznapi tennivalóinkat, tanulmányainkat úgy végezni, hogy később, még aránylag fiatalkorban, minél többen közülünk kapjanak szerepet a politikai és közéletben egyaránt, hisz napjainkban egy hajóban ülünk és mi is húzzuk az evezőket. Rajtunk is múlik, milyen vizekre... Soós Tamás Immár a második előadására kerül sor az egri Ifjúsági Házban a Benkó Dixieland Band dzsessztörténeti sorozatának. Képünkön: a magyarázó Benkó Sándor és az tlliffivérníArnlr • »» Konrl •* (Fotó: Laczkó István)
