Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-18 / 298. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1983. december 18., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK Ami tetszik s ami nem...! A szorgalmas és figyelmes újságolvasó jogán szólok ar­ról a nyelvhasználati jelen­ségről és gyakorlatról, hogy napilapjaink hasábjain egy­re gyakrabban jutnak nyelvi szerephez olyan, a köznyelv­től eltérő szók és kifejezé­sek, amelyek a nyelvhaszná­lat úgynevezett igénytele­nebb rétegébe sorolhatók Természetesen, ha a beszéd - helyzet úgy kívánja, hogy jellemzésül kerül egy-egy, az argóból származó szó az újságíró tollára, akkor nem jogos a nyelvhasználati je­lenségnek és gyakorlatnak a rostára tevése. Ügy tűnik, hogy minden­napi életünk folyamán szem­bekerülünk olyan esetekkel, viselkedésformákkal és tör­ténésekkel, amelyek minő­sítésére éppen a zsargonsze­rű nyelvi formák a legalkal­masabbak, Alábbá példatá­runk is mintha ezt tanúsíta­ná: „Mi még az épület biz­tosítását is leperkáljuk (megfizetjük), mert az nincs benne az átalánydíjban” (Élet és Irodalom, 1983. júL 1.). — „És nem lett tőle semmi baja. Nem lett belőle fcripli (nyomorék) (Élet és Irodalom, 1983. okt. 14.). — „Szükségesnek tartotta ki­nyilvánítani ama gyanúját, hogy én igenis hilózni (csal­ni) akartam” (Népszabadság 1983. nov. 6.). — „Mit szá­mít a nemzet érdeke, léte, sorsa, csak ő kedvére lébo- colhasson (élje világát) (Kor­társ, 1983. 10. sz.). — „Soha nem készítek kamu-riportot (álcázott, előre megrende­zett) (Magyar Hírlap Képes Melléklet, 1983. nov. 19.). — „A lakás hideg bekrepált (bedöglött, elromlott) a kon­vektor” (Magyar Nemzet, 1983. nov. 19.). A példatár alapján tetszik, hogy változatosabbá színese­dik napilapjaink szóhaszná­lata. Az azonban nem tet­szik, hogy éppen az idézett szavak révép is megemelke­dik az idegen szavak hasz­nálatának gyakorisági szint­je. Az Is tetszik, hogy a be- szédkömyezethez jól simuló nyelvi formák egyre gyak­rabban jutnak nyelvi sze­rephez, mint pl. ebben szö­vegrészletben: „Mécs Károly annyit selmáskodott (hun- eutkodott) már a képernyőn” (Magyar Nemzet, 1983. nov. 16.). De az nincs kedvünkre, ha egy komoly előadásban a fi­gyelem megtartásának, fel­keltésének céljából inkább csak a bizalmas beszédhely­zetekben használni szokott nyelvi formák, szólásszerű nyelvi fordulatok jelentkez­nek. Az úgy szakadt ránk, mint derüli égből a gumibot szóláshasonlat helyett szíve­sebben vettük volna ezeket a szólásalakulatokat: Mint derült égből villanycsapás. Száraz égbül mennykő. A környezethez illő szó- és nyelvhasználat érdekében te­hát válogatnunk kell a meg­felelő nyelvi formákból. Sü­tő András intelme is erre vonatkozik: Anyanyelvűnk csillagrajnyi szavai közül egyetlen mondathoz is a leg­megfelelőbbet, a mással be nem helyettesithetőt kell ki­választanunk. Dr. Bakos József Uj tv- átjátszók Szombaton újabb tv-átját- szó adóberendezések kezdik meg a sugárzást: a gerecsei tv-átjásztó az eddiginél na­gyobb teljesítménnyel, 80 wattal sugároz, változatla­nul a 029-es csatornán. Ez­zel a tv 1-es programjának gerecsei vételkörzete jelentő­sen bővült. Özdon ugyancsak 80 wattal sugározza- a tv 2-es programját a 039-es csa­tornán az új átjátszóadó. (MTI) Hosszú vágta, avagy ARANKA AZ ELLENÁL Szórakoztatásnak szánta William W. Lewis forgató­könyvíró és Gábor Pál ren­dező a Hosszú vágta című színes, magyar—amerikai if­júsági kalandfilmet. Ameny- nyiben ezt elfogadjuk — és miért ne tennénk —, sem­mi okunk elmarasztalni az alkotókat, filmjükön lehet szórakozni, sőt mi több, de­rülni is. Először akkor mosolyod- tam el, amikor John Savage, azaz Brady farmer, mint nagyapa megjelenik. Ezért a rövid bevezető képsorért kár lett volna agyonmaszkí­rozni. Elég egy deresedé bajusz a fiatalságtól majd kicsattanó arcra, s már el is dördülhet az első lövés — békeidőben, 30 évvel a háború után. Wyoming egyik farmján —, hogy megrövi­dítse Aranka kanca agóniá­ját. Mit keres Aranka Ameri­kában, hogyan lesz belőle igazi ellenáll-ló? Ez derül ki a derültséget keltő, izgal­makat is adagoló kalandos történetből. A mese — fogjuk fel an­nak! — alapelemei, drama­turgiai szabályai határozzák meg azt, amit látunk. Brady kapitánynak szerencséje van, mert bombázója éppen a Hortobágy fölött kap talála­tot. Elképzelni is borzalmas, hogyan illeszkedne be az idegen, ellenséges világba a pilóta, ha farmer létére mondjuk egy vasgyárba ereszkedne le az ejtőernyő­jével. Így azonban a nyelvi akadályok ellenére is egy­ből szót ért a keményszívű, de a bajba jutott ellenséggel is emberséges magyar csikó­sokkal. Még nagyobb szerencséje, hogy a németek az első ház­kutatás során csak a csikó­sok kutyáit lövik le. Ha módjuk már ekkor bosszút lihegve lekaszabolnák a csi­kósokat, akkor a magyar gúnyába öltöztetett Brady is áldozatul esne a megtor­lásnak és Arankából sem lenne csodaparipa, Kiss Mik­lós, árva bojtárgyerek sem tanulna meg viharos gyor­sasággal és anyanyelvi tö­kéletességgel angolul... De ne is folytassuk! Van itt iz­gulni való bőven. A mesében ugye három nap egy esztendő? Ennek a filmben is érvényesülni kell. Elvégre 1944-et Írunk, s ha ne adj isten nem igyekez­nek a történet bonyolításá­val, még véget ér a hábo­rú, s oda a kaland. A hitelesség kedvéért Brady kapitány nem szél­sőségesen mindenttudó. Mes­teri lóidomár, úgy lő mint a vízfolyás, de a magyar nyelvbe beletörik a bicská­ja. Keserves lenné az éle­te, ha Kiss Miklós nem vol­na nyelvzseni, s nem vál­lalhatná mellette a tolmács és az idegenvezető szerepét. (Mellesleg úgy ismeri az Alföldet Tokajtól Szegedig, mint a tenyerét.) Aranka nélkül pedig végképp meg­pecsételődne a kapitány sor­sa. Mert Aranka — bár nem egykönnyen adja be a de­rekát, eleinte habosra rúg­ja maga körül a levegőt, ellenáll a betörésnek —, rövidesen sokoldalúan kép­zett kezesbáránnyá, azaz ló­vá szelídül. A legkilátásta- lanabb helyzetből is kimen­ti Bradyt, mint ahogy egy tökéletessé fejlődött ellenáll- lóhoz illik. Ennyi talán elegendő a következetes kalandfilm dra­maturgia érzékeltetésére. Igaz, néha a gonosz néme­tek kissé bárgyún viselked­nek, de ennek ők isszák meg a levét. Az is igaz, hogy helyenként túladagolják a paradicsompürét a film ké­szítői. De nem lehetünk ennyire telhetetlenek. A vág­ta hosszú, néhol igen hosz- szú, azonban ezt már a cím­ben megfogalmazták. Ha iga­zán beleéljük magunkat a mesébe, akár tovább is kép­zelhetjük a történetet. Mond^ juk így: Aranka, miután megtalálja a gázlót és fel­ismeri a madárkalitkáról a jugoszláv partizánokat, kér tőlük egy repülőgépet, s ha­zaszállítja wyomingi farm­jára a sebesült Bradyt. Jó­tetteiért pedig legalább any- nyit elvárhat végelgyengü­lésében szerető barátjától, hogy egy jól irányzott lövés­sel átsegítse az égi mezők­re. Virágh Tibor Egy mi születéséről Pannó és táblaképek a hatvani házasságkötő teremben Másfél esztendeje, jelen­tős tanácsi támogatás ered­ményeként, új épületbe köl­tözött a hatvani társadalmi ünnepeket és szertartásokat szervező iroda. Ezzel együtt megkezdődött a tanácsháza udvarán álló házasságkötő terem teljes felújítása, ami­nek eredményeként ma már igen vonzó, esztétikus kör­nyezetben zajlanak itt az esküvők, névadó ünnepsé­gek, kerüljenek ki bár a mátkapárok, a szülők a vá­rosból, vagy a környező köz­ségekből. Egy munka azon­ban — megfelelő pénzesz­köz hiányában — egészen az utóbbi hónapokig vára­tott magára: a házasságkötő terem végét lezáró, nagymé­retű pannó, illetve a terve­zők által elképzelt kilenc kis táblakép megfestése. Akik viszont ezekben a he­tekben erre járnak, öröm­mel láthatják, hogy az ide álmodott képzőművészeti al­kotások születőben vannak. — A tanácsvezetéssel egytértésben Németh József háromszoros Munkácsy-dijas, érdemes ^művészt kértük fel a nagyméretű murális mű és a kilenc „stáció” elkészí­tésére. Szeptemberben fo­gott hozzá, előbb persze a Lektorátus flé kerülő kar­ton, illetve a színvázlat ki­vitelezéséhez, a zsűri egyér­telmű döntése nyomán pe­dig itt, a helyszínen, a ké­pek megfestéséhez — mond­ja Kollár Ferenc, az iroda vezetője. — Tudjuk, komoly feladatról, jelentős művészi teljesítményről van szó, nem is számítunk rá, hogy ápri­lisnál hamarabb örülhes­sünk a most már végső pompáját, fölemelő szépségét elnyerő létesítménynek. Németh József a hódme­zővásárhelyi művésztelep kiemelkedő egyénisége, és a hazai piktorát tekintve azon fiatalabb mesterek közé tar­tozik, akik alkatuk, képzett­ségük szerint — Szőnyi Ist­ván növendékeként diplomá­zott a képzőművészeti főis­kolán. — leginkább alkalma­sak murális, köztérre kerü­lő munkák megfestésére. Két esztendeje például Csongrádon, a városi ta­nácsháza nagytermében ké­szített egy freskót, amelyről „Közelképek” című, idén megjelent kötetében így ír Csapó György, a neves mű­kritikus: „Németh e falfelü­leten tiszteletet parancsoló világot teremtett. Hetven— hetvenöt figura dobban a realitásnak és a stilizáció- nak egyetlen erőteljes üte­mére azzal az emelkedett­séggel, ami kisebb műveit is jellemzi, és a többlettel, amit a nagy méretekben való kifejezés öröme jelent neki. Legújabb freskófesté­szetünkben páratlan ez a mű...!" Az ötvenen felüli, kör- szakállas, deresedő hajú mű­vésszel munka közben be­szélgettünk új feladatáról, a nagyobb vonalakban már falra, alábordázott falemezre vitt motívumvilágról, illet­ve a házasságkötő terem jobb oldali falára tervezett, kilenc kazettába kerülő táb­laképekről, amelyek nagysá­ga egyöntetűen 70X36 cen­timéter. — Itt most méretre ki­sebb, de nem kevésbé igé­nyes megbízásról szólhatok, mint Csongrád esetében. A házasságkötő terem végső, szemközti falát szinte egész szélességében kitöltő munkát tehát sok studirozás, ottho­ni műhelymunka előzte meg, amíg aztán sikerült a zsűri elé kerülő kompozíciót meg­oldanom. Az előkészület so­rán különben mindig azonos vezérelv lebegett előttem: olyan derűs, békés, emberi melegséget és tisztaságot árasztó. müvet szüljek, amely összecseng az életün­ket annyira meghatározó eseményekkel, mint a há­zasság, mint az önmagunk folytatását, továbblépését je­lentő kisgyermek jötte. Ép­pen ezért kisebb-nagyobb, egy-egy családi közösségből kiemelt figuráimat tág ter­mészeti keretbe helyeztem, panteisztikus életörömet igyekezvén sugároztatni a szemlélőkre. A kilenc kazet­tába kerülő táblaképekről pedig csak annyit: az ember­iét állomásait ábrázolják majd, ahogyan halad felet­tünk az idő, és mind a ki­lenc munkát ajándékként juttatom Hatvan városának, amely az utolsó évtizedek­ben úgy felkarolta a miénk­kel rokon, realista szelle­miségű, formanyelvű képző- művészeti kultúrát... A rövid beszélgetést kö­vetően a krónikás feladata még, hogy Németh József és Hatvan korábbi kapcsolatá­ra is utaljon néhány mondat erejéig. A vásárhelyi művész már a Tornyai Múzeum el­ső, 1970-ben rendezett ven­dégkiállításán bemutatkoz­hatott a hatvaniaknak Tor­nyai, Endre Béla, Kohán György, Szalay Ferenc, Fe­jér Csaba és a többi kortárs- művész társaságában. Mun­káiból később önálló tárlatot is rendezett a galéria, 1977- ben pedig ott találjuk nevét az első országos portrébien- nálé aranydiplomásai kö­zött, és kiállított munkája — „Szántó Kovács János arc­mása" — vásárlás útján a városban maradt, a Lenin termelőszövetkezet pártveze­tőségi titkárának irodáját gazdagítja. Moldvay Győzd M. doktor bácsi íróasztala Most, hogy a rendről annyi szó esik, s a „ra­cionalizálásról”, ami meg­mentheti ezt a rendetlen világot, M. doktor bácsi íróasztala bukkan föl a gyerekkor mélyéről, mert a dolgok összefüggenek. Ezen az asztalon min­den vólt. Könyvek, teleírt papírkötegek, mikrosz­kóp, félrebillenve két mé­rőhenger és egy kitömött karvaly között, szetosz- kóp, beöntő gumipumpa. Mondták is mifelénk utcaszerte: ha M. doktor bácsi sört tölt munka köz­ben, s két kortyimtás kö­zött a habja megülepszik, nem meri meginni a ma­radékot, mert nem tudja melyik pohárban van a sör, és melyikben az elemzésre váró vizelet­minta. Mert M. doktor bácsi mindent maga csinált, nem küldözgette pácien­seit szakvizsgálatra, kit hova. Volt otthon rönt­gengépe isi, igaz, nem olyan korszerű, sáikány- nyakú gégecsövekkel, kí­gyótestű fekete kábelek­kel körülfont félelmetes masina, mint manapság az SZTK-ban van, de a kisgyerek tüdejét megmu­tatta,, meg azt a „kis ol­dalast”, ami éppen elég lenne egy fél tányér bab­levesbe”. Emlékszem, egyszer sú­lyos gyomormérgezésre hívta át anyám. Görcsök, s ijesztő lázálmok között is meghallottam sietős lépteit, ahogy végigfutotta a hosszú verandát. Mit ettél össze már megint, ebadta? — kérdezte, s láttam gombja vesztett, ki- vénhedt pizsamáját, me­lyen csak úgy panyókára vetve lógott egy hirtelen felkanyarított kabát. Né­hány nap múlva újra jött. Vernét olvastam éppen, az Észak Dél ellent. Jól van — szólt. — látom élsz. Kívánsz-e egy kis töl töttkáposztát, füstölt szalonnával jól megágyaz­va, s tejföllel nyakonöntve? Azt mondtam: legfőbb vá­gyam, a sok vízbefőtt krumpli, s .rántottleves után. Akkor már ép vagy — mondta. — Jói dolgoz­tunk mi ketten. Te mert élni akartál, én meg mert hagytalak. Hanem ezt a könyvet kölcsönadhat­nád. Tudod, én ilyen kis­gyerekkoromban minden Veme-ikönyvet elolvas­tam, de ez az egy vala­hogy nem kerüLt a ke­zembe. Fiai galambószkodtak, s ennélfogva idejük jó részét a házgerincen töltötték. Szóltak is többen miért engedi? Nem rendes fiú­gyerek az, aki kezét-Lábát ei nem töri. amikor an­nak az ideje van — mondta, s fölnézett a két szőke kisebbikre, kik úgy ültek ott a kémény mel­lett maguk is, mint a ga­lambok. Hű, micsoda felháboro­dás tört ki az utcánk beli ram asszonyok közölt- „M. doktor bácsi meggondolat­lan. Felelőtlen. És ren­detlen is. Meg kell nézni az asztalát, magáért be­szél. Ki milyen rendet tart maga körül, olyan a felfogása is”. Ekkor már híre járt, hogy bombázni fognak. Kertszomszédunk, a szót- Lan tirpák Pampuch bácsi kirakta üres hordóit a ku- koricagóré mellé, hogy le­gyen hely a pincében. Fe­lesége, a volt cirkuszi pe­reces és limonádé árus, akit nagyanyám csak úgy hívott hogy Cifrajuli, ki­állt a ház elé, és felnézett az égre. Hadd bombázza­nak, — mondta. — Elka­pom, és visszahajítom ne­kik. (M. doktor bácsi hallot­ta és megmosolyogta. — Nem tudlak én téged összerakni, te Juli, ha az a bomba az öledbe esik. — Csak mi gyerekek hit­tük, hogy össze tudná. Azon az asztalon, a te­niszlabda, meg a kitömött karvaly között biztos van egy olyan tű, amellyel életre varma minket da­rabjainkból Is. Aztán bombáztak, s az­tán az is elmúlt. Elmúl­tak a gyerekkori gyomor­rontások, a görcsök, a negyvenfokos lázak, amire M. doktor bácsi futva jött, papucsa máig itt csattog emlékeim hosz- szú folyosóján, belép le­dobja hirtelen felkanya­rított kabátját, s megkér­dezi : mit ettél össze már megint, ebadta? S én eb­ben a racionálissá mere­vülő világban csak fek­szem hanyatt, szigorú rendbe rakott, lelketlen tárgyak, riasztó gépek, szörnyű kábelek, gégecsö­vek között, s nem tudok mit mondani, mert nincs kinek, csak a műszerek villognak, tíz... kilenc... nyolc, amíg a ZÉRÓ be nem kattan, s robbantó áramot nem indít gyúlé­kony szerveim felé valami tólvilági jelfogó. Mester Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom