Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-17 / 297. szám
NÉPJÚSÁG, 1983. december 17., siombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM *• Kálnoky László új kötetéről Miért fekszenek a bálnák a parton? Kálnoky László új kötete, a téli könyvvásár irodalmi csemegéje, Bálnák a parton címmel jelent meg. Sohasem véletlen, Kálnokynál különösen nem, melyik vers címét illeszti a kötet fölé. Vezérmotívumként, vagy azért, hogy mondanivalójának lényegét — csepp a tengerből! — már a tipográfiai kiemeléssel is jelezze. Tartalma, terjedelme miatt is idézzük az egész verset: Bálnák a parton (XII. 16.) („H. Sz. Jelenései”-ből) Mikor » kerti törpék útra kelnek az égetőkemence felé, honnan egykor világra jöttek; mikor a bálnák partra úsznak, hogy ne az olajtól bűzlő habokban, hanem a levegőn fulladjanak meg; mikor a költők kiejtik kezükből a tollat, mert látják, úgyis hasztalan a szó: akkor majd lészen •írás, jajgatás és fogaknak csikorgatásaI József Attiláról ... Átok kísérte életét, kísérje hát átok mindenkiét, aki és ami az ő életével roncsoló kapcsolatba került ... Pusztuljon, roncso- lódjon hát ez a világ, vesz- szen és süllyedjen, ha legjobb fiai egyikét így veszni és süllyedni hagyta... A nők, akik hosszú évéken át rombolták nagy költőtársunk öntudatát, kicsinyítették hitét, a nyilvánosság előtt és maga előtt is sokszor megalázva, legyenek magtalanok, kódorogjanak utcákon a festéktől megkopott hajjal, vagy megkopaszodva, ocsmány szájukból kihullott fogakkal, szavuknak eddig is kétes hitelét végleg elveszítve, kifolyt gonosz szemekkel... Nagy költőtársunk is legyen átkozott, halálában éppúgy, mint életében volt, az értelembe és a jóságba vetett hite váljon semmivé egy gonosz kor ostoba kalapácsainak csapásai alatt. Tiszta emléke, amely él és élni hivatott, váljon legendává és elrettentő példaképpé,, élete és munkái pedig váljanak vádló és soha szűnni nem akaró bizonyítékaivá ennek a lucskos, gonosz, sárban és ködben hentergő világnak.” Remenyik Zsigmond évtizedekkel később az Élet és Irodalom 1962. január 13-i számában emlékezett utóljá- ra József Attilára, utalva arra is, hogy a költőt búcsúztató nekrológja a Korunk után a Szép Szóban is megjelent. A József Attila és a Szép Szó című írás méltatja József Attila emberi-szerkesztői erényeit és személyes emlékeket elevenít fel. A cikk befejező részét idézzük: „ ... Szerkesztőtársaihoz és a lap munkatársaihoz való viszonya baráti volt, mondhatnám azt is, hogy szerény és a végtelenségig megértő, kollegiális. Hiányzott belőle az a szörnyeteg egocentriz- mus, amely általában lírikusokra jellemző, sőt, mi több, ami még egy Shelly, egy Heine, egy Byron emberi és költői lényének is alapvonása, hogy a többieket ne is említsem. A Szép Szó szerkesztőiből és munkatársaiból összeverődött kis csoportunkban talán én voltam az egyetlen, aki nem hitt betegségében, míg a szerkesztőtársak és barátok már kétségbeesetten szemlélték ijesztő hanyatlását, leromlott testét szemlélve, és figyelve idegeinek és feldúlt lelkének minden megnyilvánulását. Betegségének elhatalmasodása idején, Szárszón írt töredék-soraiból egy kétségbeesett, hűség, barátság és szeretet után szomjazó gyermeknek szinte már-már megalázó könyörgése hallható: Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal, nektek írok most, innen a tűzhely oldala mellől, ahová húzódtam melegedni s emlékezni reátok. Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével bennem a lassúdon s alig oldódó szomorúság. Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva rám, aki közietek éltem, s akit ti szerettetek egykor — ez volt az utolsó hangja a költő-szerkesztő-barátnak, de ezt már, mint távoli mennydörgést, megsüketített és elnyomott a mind jobban közeledő, dübörgő tehervonat. Pusztulásának körülményeit ma sem értem — hisz levelet vitt az állomásra, kiadójának, Cserépfalvinak. Hogy elhatározott szándék előzte-e meg szörnyű tragédiáját, vagy pedig ostoba, őrült, vak véletlen — hisz halála előtti napon, a szerkesztő-társakkal lenn jártam Szárszón, és Attilát jó állapotban találtuk. Komoly volt és nyugodt. Külföldi utazás és a Szép Szó ügyei foglalkoztatták. Hogy beteg volt, hogy élete utolsó hónapjaiban elszakadt egy szörnyű világ realitásaitól — ma természetesen már tudom. De ezt a titkot már nem fejti meg senki, soha! Első megrendülésemben habzószájú, vad átkot szórtam, ha gazdátlanul nem is maradt, de fényétől megfosztott lapjában, a Szép Szóban, saját személyünkre, baráti körét sem kímélve, vádolva boldog-boldogtalant nemtelen pusztulásáért. Ezek az átkok azóta jórészt megfogantak, tanúknak, érdekteleneknek, bűnösöknek hovatovább hírmondójuk sem maradt, úgy ahogy vagyunk, előbb-utóbb mindnyájunkat feledés borít be, mint akiket betemet a köd. Vele kapcsolatos emlékeink elhalványodnak, munkánk értelmét veszti, és ha valami kis fény még ránk sugárzik valamikor — legalábbis a Szép Szóval kapcsolatban —, az az ő fénye, a láthatatlan Napé, aki szerencsétlen, szörnyű példájával tanúsította, hogy egy kétségbeejtő, esztelen korban, amikor ő maga is élt és amely pusztulását okozta valamikor, mit ért az ember, ha költő, humanista, európai és magyar!...”. A vers mindössze tizenegy sor. Ha nagyon szigorúan vesszük, mintha a kötött- és szabadvers határán lebegne ez a miniatűr remeklés. A zárójeles alcím, mármint az, hogy ez a lendületes lírai képsor „H. Sz. Jelenéseiből” vett idézet, arra utal, hogy Kálnoky László halálosan komolyan veszi azt az „én- árnyjátékot”, amelyet évek óta űz lírájában. A három első sorban az élettelen kerti törpék jövőbeni útjáról értesülünk: valami okból otthagyják földi őrhelyeiket. Visszaindulnak az égetőkemence felé, ahonnan világra jöttek. Minek mennének oda vissza? Hiszen a letelt szolgálat után az égetőkemencében már nem kapnának újabb erőt a létezésre. A pusztulás az élettelen tárgy esetében is riasztó képet rajzol az ember elé. E talányos kép után jön a bálnák nem is képtelen „utazása”! Az újsághírek már híradással szolgáltak aról, hogy a bálnák öngyilkos szándékkal csapatostul kiúsztak a vízből a levegőre, hogy „ne az olajtól bűzlő habokban, hanem a levegőn fulladjanak meg”! Ezeknek az állatoknak végső elhatározása már az emberi lelkiismeretet veszi célba. Erre a két képre, erre a kétszer három sorra zúdul rá a harmadik, amely már erkölcsi, szellemi magatartást is közvetít, egy pontját határozza meg az emberiség tragédiájának: mikor a hasztalanság miatt kiesik a költő kezéből a toll: „akkor majd lészen / sírás, jajgatás és fogaknak csikorgatása.” A harmadik kép sem több három sornál. De kegyetlen csattanással zárja egybe a három egymástól teljesen független, mégis összetartozó látomást. A bibliai átok méretéig kitartva a kiáltás lényegét, amelytől nem tudunk szabadulni. Vannak a kötetben nagyobb lélegzetű írások; ko- morabbak, derűsebbek, iro- nikusabbak, talán a költő lelkialkatát árnyaltabban idézők. De talán ez a vallomás az, amelyben leginkább megmutatja tartását, félelmeit és — tanítását! A kötetet nyitó versében, a „Hangok szólítanak”-ban szelí- debb, türelmesebb hangnemben, nyugalmasabban hangzik a dallam: „Bennem zeng a világ, / ki a világot visszazengem. / Évek óta kongatom a harangot / azokért, akik az örökkévalóság / telhetetlen bendőjében tűnnek el.” Mekkora ellentét feszül e most idézett vallomás hangja, érczengése és aközött a vélemény között, amely szerint Kálnoky László Thomas Mann-i figura, Hans Castorp lenne Egerből ? (Kenyeres Zoltán: A lélek fényűzése.) Ez az alig százoldalas verseskötet, bár a régi szanatóriumi nagy verset mai nap- ság is csúcsteljesítményként „olvassák a költő fejére" a kritikusok, arról győz meg bennünket, hogy sokszor a harag támaszt vihart a szenvedő lélekben, hogy ezeket a forró, hűlni nem akaró alkotásokat „kiszórja”! Szerepjátszás ez? Bizonyára az is! De nem öncél, nemcsak a formák, a képek, a gondolatok meg- csillogtatása ez a játék, hanem a lelkiismeret ünmar- cangolása is. Vallomás. Ügy, hogy még éppen az érett időben elhangozzék az a bizonyos szó, amiért ez az ember a világra jött. Vitája van kicsiny és nagy dolgokkal, mindennel és mindenkivel szemben, az „érted haragszom, nem ellened” alapállással. S valahol mindig a végső kérdések nyomasztják, az élet teljessége, „abban a pillanatban”. Talán az irodalmi közélet nem fogadja egyértelmű helyesléssel, ahogyan az Összegyűjtött versek után, három év alatt három kötettel — és mennyi újdonsággal — „megfejelte” vallomásait ez a költő. Az oldottabb formát gyakrabban kézbe vevő írót talán elmarasztalják, mert éppen azt a fegyelmet és mí- vességet engedte ki a kezéből, amelyet sokáig annyira tiszteltek benne? Ezeket a meggondolásokat nem érezzük elfogadhatónak. Főleg a szenvedélyesség mértéke, a vallomástevő őszinteség miatt nem. Néhány túlzásával együtt is komolyan vehetjük. Az Adósság ódái zengésű lírája, elégikus hangja és a Fülszövegek kedélyes iróniája között nagy a távolság; a „felszín” és a „mély” gyakorta váltják egymást, de leginkább a változatosság kedvéért. Ezt a kötetet újból és újból elő kell venni: érdemes végiggondolni a megszenvedett, megtalált tanulságot. Az élet és az álom határán lehet így elidőzni: „Arról álmodott, amit már megélt” valaha. Ébredés után / azt élte meg, amiről álmodott.” Miközben élnie kell H. Sz.-nek, az alteregó- nak is, a költőnek is; nekünk is; ott, akkor, úgy, ahol, amikor és ahogyan megadatik. (Magvető Könyvkiadó) Farkas András Kálnoky László: A Szabadsághoz (XII. 7.) Szabadság, te tépett Ingű, puskapor-foltos arcú, örök-fiatal Istennő! Látom, amint gyönyörű tagjaid elővillannak rongyaidból. Látom szépségedet a rád kent mocskon át, ahogyan — nő létedre is — kivont karddal suhansz holttestek közt a csatatéren.
