Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-17 / 297. szám
Néptánc: egri lábakon Méltó módon: eddigi eredményeiket összegző bemutatóval ünnepelte jubileumát az egri néptáncegyüttes: a forgatag pillanatait rögzítették képeink. őhidi Imre képriportja) IflCn&taJ, Esetleg: hivatás és munka? Uzembéli barátommal meglehetősen ritkán találkozom. Furcsának hathat, hogy valakit barátomnak nevezek — s valószínűleg ő is annak tart engem — mégis találkozásaink esetlegesek, majdhogynem véletlenek, egyszóval, ha nem is ünnepi alkalmak, de nem is éppen gyakoriak. Ütőn, útfélen szó szerint is, esetleg jómagam látogatom meg az üzemben, szakmám lehetőségénél fogva, még an-' nál is ritkábban ő tér be a szerkesztőségi folyosóra, szabad napján, vagy éppen más ügyei intézése közben. Nem érünk rá gyakrabban találkozni; ő a munkája én a hivatásom miatt. Aki most azt hiszi, hogy a megfogalmazás finomsága mögött nem is árnyalatnyi, de kifejezett és tudatos gúny rejtezik, miszerint neki munkája van, nekem meg hivatásom, s e két fogalom minőségi különbsége mintegy emberi minőségbeli különbséget is jelezni óhajtana, nos, aki ezt hiszi, az bizony téved. Egy alkalommal, ama ritkák közül, amikor hosz- szabb beszélgetésre is mód nyílott, kéretlen prófétaként lelkes előadást tartottam a hivatássze- retetről, az ember és a hivatás fogalma összecsengésének szépségéről. Am üzembéli barátom dü- hödten mordult rám, kérdezvén, hogy próbáltam-e már éveken, évtizedeken keresztül, télen, nyáron, fagyban és cipőt áztató őszi latyakban hajnali háromnegyed ötkor kelni, hogy hatra elérjem a műszakot? Ugye, hogy nem? Mert, ha próbáltam volna, kevesebbet fecsegnék a hivatásról és többet arról az átkozott munkáról, amely úgy bilincsben tartja az embert, mint a legrettenetesebb feleség: se vele, se nélküle. — Hát miért nem hagyod ott? — Mit? — A munkádat, azazhogy a munkahelyedet... — És, ha otthagyom, mi van? Az én melóm olyan, hogy az mindig reggel hatkor kezdődik, vagy este tízkor, de az sem jobb. Bárhová mennék is hivatásból, mindig rám akadna a munka — tette hozzá és nem éreztem ki irigységet szavaiból, mert lám, nekem megadatott, hogy hivatásom legyen, míg neki csak munkája van. Hivatás, vagy munka? Esetleg: hivatás és munka? De hát, hol végződik a hivatás, és hol kezdődik a munka, vagy fordítsuk meg a kérdést és tegyük fel így: hol lesz már hivatás a munka és lesz-e az egyáltalán? Nem vagyok naiv ember, s bár némely tekintetben egykori szemináriumain lelkes naivságot igyekeztek belém plántálni, miszerint a munka teszi az embert emberré, aki nem dolgozik az nem is eszik, de legalábbis ne is egyék, és egyáltalán a munka és a lelkesedés, a munka és a hit sziámi ikrek, nem is édestestvérek. Az eltelt évek megtanítottak a nem szemináriumi, hanem az életbeli, az igazán tudományos, egzakt igazságra: munka nélkül ugyan nincs emberi társadalom, de az emberek egy része egészen jól meglenne munka nélkül is a társadalomban. Igaz, hogy csak a kisebbik része! Csőtörés volt a szomszédban, a „vizes ember” felül fázott, alul ázott, a sár már egyformán iszapé pá sikamlósodott alatta és körülötte. Sem nem esztétikus, sem nem könnyű munka ez, amelynek még látszata sincs, hiszen e megjavított csövet visszatakarják a földkupaccal. És most menjek oda, kérdezzem meg tőle, hogy milyen a hivatástudata és van-e egyáltalán? Ha bolond lennék. Olyan hatalmas kulcsok, fogók és kalapácsok hevernek körülötte, de a keze ügyében, hogy bölcsebbnek vélem az ilyen kérdést nem feltenni. Jókedélyű ember vagyok, avagy csak talán inkább kedélyeskedő? Felrikkantok az épülő ház valamelyik emeletére, ahol még keményebben fúj a szél és ahol éppen a szigeteléssel bíbelődnek az építők a nem éppen embernek való időben. — Aztán torony lesz-e rajta? — Ha följössz haranglábnak, te... — tegeznek válaszképpen, és még néhány jelzőt hozzácifrázva, hogy tréfálkozzak a jó nagyné- némmel, s ne velük, akiknek már a foguk is kihull a vacogástól. És most még rikkantsam vissza a kérdést, hogy van-e és, ha igen, hát milyen a hivatásérzetük? Valóban szerencsés ember az, aki elmondhatja magáról: a munkája és szenvedélye egybeesik. Valóban kevés az olyan ember, vagy legalábbis nem számol hadsereget az, aki ennek az egybeesésnek megadhatja a titulust: hivatástudat, hivatásszeretet. Vagy egyszerűen kijelentheti: hivatásom van. Nemcsak a munka önmaga jelent sokak számára gyakran egy életen át kemény és verítékes küzdelmet, kevés örömet, de a munka körülményei is lehetnek olyanok, hogy belerokkan hát, derék, ideg és még kedv is: hivatásnak indult és a körülmények folytán ím robottá lett. Nekem megadatott — akár henceghetnék is vele, ha értelme és tisztessége lenne a dolognak —, hogy azt tegyem, amit szeretek, s azt szeressem, amit tennem kell. Ám, még így is, még én is hányszor átkoztam el már tisztes hivatásom, hányszor éreztem robotos robotnak azokat a körülményeket, melyek miatt a tükröm előtt tettem magamnak szent esküvést: elég volt. Pedig nekem a munkám a hivatásom és a hivatásom nemcsak határos, de egybeesik a munkámmal. Mit tehet hát egy társadalom, egy korszerű, egy emberközpontú társadalom az emberrel és a munkával? Teheti azt, hogy nem kergetve naiv illúziókat igyekszik megteremteni annak a lehetőségét, hogy a munka és a hivatás, a munkás és az önkifejezésre törekvő ember közelítsen egymáshoz, Netán leljen is egymásra, minél többször és minél több helyen. Ahol csak lehet, mindenütt! Mert, hogy a legvadabb, a legátkozot- tabb, a legszidottabb munkának is magvan valahol, valami módon a szépsége, de az értelme, ha értelmesen végzik és végeztetik, az mindenképpen. A szomszédos házakban felsóhajtanak a háziasz- szonyok, a gyermeket fürdetni akaró kismamák, amint újra csobogni kezd a víz a csapból. S ez a megelégedett sóhaj miért is ne adná meg az embert próbáló munka szépségét, sőt: diadalát? És, a felépült ház, ahol szerelmek fogannak, boldogságok szövődnek, a felépült ház, amely önmagában véve is lehet esztétikum — néha bizony, sajnos nem az — és lehet egyben valamiféle emlékműve a tisztesen végzett építő munkának, nos, szóval, hogy ez a felépült ház miért ne adhatna kielégülést, megelégedettséget annak, azoknak, akik a földszintről a magasba emelték az immár léttel telítődött falakat? És miért ne lehetne minden munka, amit szépen, ahogyan a csillag megy az égen, úgy végzünk el, miért ne lehetne a befejezettség boldogító érzésének záloga, miért ne lehetne több és más, mint robot, amelybe csak belerokkanhat az ember, mert ember és nem gép? Ritkán találkozom üzembéli barátommal, én a hivatásomnak élek, ő a munkájának. Ha találkozunk mégis, én a munkáról fecsegek, ő a munkájáról beszél szüntelen. Annyiszor és oly sokat, hogy néha már kezdem irigyelni: nincs mégis ennek az embernek is hivatása? Ám, megkérdezni nem merem, mert megint rámmordulna! ídi
