Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
\ NÉPÚJSÁG, 1983. november 12., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM A vármúzeum gótikus palotájának egyik földszinti termében látható a besztercebányai Stredoslovenské Múzeum néprajzi anyagából készült vendégkiállítás. E bemutató két múzeumi szervezet között kialakult baráti kapcsolatot reprezentál. Az összeállító néprajzos: Dr. Daniela Komarova és munkatársai arra törekedtek, hogy áttekintést nyújtsanak Közép-Szlovákia néhány hagyományőrző vidékének: Hont, Garam-mente, Polyána-aija és Nógrád népének jellegzetes haj- és fejviseletéről. A Közép-Szlovákia vidéki gyűjteményeiből válogatót anyaghoz a paravánokon archív fotók és a nép- költészetből vett stílszerű idézetek kapcsolódnak. A legszebb fejviseleti együttesekkel természetesen a fiatalabb nők, lányok, menyasszonyok, menyecskék büszkélkedtek. Remek darabok láthatók a hajba font pántlikákból és szalagokból, a nagylányok pártáiból, a menyasszonyi koszorúkból és a menyecskék számtalan változatban viselt és díszített főkötőiből. A férfiak mindig is egyszerűbb viseletéi közül kitűnnek az ünnepeken hordott kalapok, amelyeket — főleg a legények és az ifjú házasok — láncocskákkal, szalagokkal vagy szőttes csíkokkal díszítettek. A különböző méretben, anyagból és színekkel készített kendők és más viseletkiegészítők mellett a bemutatót páratlan szorgalommal és türelemmel hímzett ingvállak és blúzok, valamint vőlegényi ingek teszik még teljesebbé. A tárlat márciusig tekinthető meg. Kriston Vízi József Két születésnapja és két születési helye van Sulyok Máriának. Pontosabban: mindegyikből csak egy, de kettő van forgalomban. A Színházi Kislexikon szerint ugyanis április 24-én látta meg a napvilágot, de ez csupán egy hiba a sok közül, az egyébként is jó ideje elavult kézikönyvben. Az igazi dátum: november 5. S a szülőhely? Kirólyhida. No dé melyik ország? Mert ez, az osztrák—magyar monarchiabeli település valójában katonai gamizon volt, a Lajta folyó két oldalán. — Oly mértékben a határon — mondta egyszer mosolyogva Sulyok Mária — hogyha édesanyám tovább lép, már odaát születtem volna Ausztriában... Tíz- esztendős koromban Király- hidát Ausztriához csatolták, s így kétnyelvű lettem. Az iskolában németül, odahaza meg hol magyarul hol németül beszéltem. Amikor mint 17 éves ifjú leányzó látogatóba jöttem Budapestre, nővéremhez, — aki itt volt férjnél — gondoltam egy nagyot... és maradtam. Jelentkeztem a színiakadémiára, fel is vettek, de tanáraim már az első órákban lelkemre kötötték: egy ideig meg se szólaljak németül. Bizonyára akcentussal beszéltem a magyart. Ezért parancsnak tekintettem tanácsukat, hiszen a színészetért akár némasági fogadalmat is tettem volna. Akkoriban az volt a szokás, hogy a növendékek — és az elsőévesek is — statisztáltak a Nemzeti Színháznál. — Az ember tragédiája előadásain Hevesi Sándor rendezésében, Oláh Gusztáv díszletei között tehettem meg pályámon az első lépéseket. .. — emlékezik. — Emellett még valami pénzt is kaptam. Ami persze jól jött villamosjegyre, olykor egy-egy cipőre, ruhadarabra is. Tanulmányai befejezése után Debrecenbe majd egy évvel később Miskolcra került. De a már akkor kiugróan tehetséges, izgalmasan szép, orgonahangú ifjú színésznőre csakhamar felfigyeltek Budapesten is. 1931- ben a Vígszínház szerződtette. Ám nyughatatlan természete továbblendítette: játszott a Magyar Színházban, a Royal Színházban, 1941.-től pedig Pünkösti Andor legendás hírű Madách Színházában. A felszabadulás után az akkori Művész Színház majd a Bárdos Arthur vezetése alatt álló Belvárosi Színház társulatának lett tagja. 1947- ben a Nemzeti Színház szerződtette, s hat évvel később visszatért első budapesti sikereinek színhelyére, a Vígszínházba. Néhány évvel ezelőtt innen ment nyugdíjba — de nem nyugállományba. Továbbra is fellépett a Vígben, a Pesti Színházban, a Madáchban és a Nemzetiben. Mostanában ismét a Madách Színházban láthatjuk, Mikszáth Kálmán a Noszty fiú esete Tóth (Marival című Karinthy Ferenc új drama- tizálásában színre hozott vígjátékban. S ha kedvére való szerepet talál, úgy szívesen vállal új meg új feladatokat a filmgyárban és a televízióban. Hosszú lenne felsorolni egy több mint fél évszázados pálya valamennyi állomását, de még legnagyobb sikereit is. Inkább csak a nagy korszakokra, illetve szerepkör-változásokra emlékeztessünk. 1959-ben mutatta be a Vígszínház Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című színművét. Claire Zachanas- siant a bosszút forraló milliomosnőt, Sulyok Mária megformálásában sohasem feledheti aki látta, ö maga is pályafutása addigi legjelentősebb alakításának tartotta, s ezt mondta róla. „Félelmetes! asszony, akit a gleccserek jegéből faragtak”. Ismét néhány év, s újra egy fontos dátum: 1971. Ekkor mutatkozott be először Orbánná szerepében, Örkény István Macskajátékában, a Pesti Színházban. A darabot csaknem egy évtized, több mint félezernyi előadás után is alig lehetett levenni a műsorról. Orbármét egyébként nemcsak magyarul, németül is eljátszotta a berlini Volksbühne színpadán, az ot_ tani társulattal. Ilyen bravúrt aligha jegyez fel még egyet a színháztörténet. Nem csak szellemi, de komoly fizikai megterhelést is jelentett a vendégszereplés. Az egyik este Berlinben lépett közönség elé, másnap Budapesten, s harmadnap repült vissza a Volksbühnébe. Nem maradhat ki még e kurta felsorolásból sem Strindberg Haláltánc című drámájának főszerepe, a Pesti Színházban, no meg egyik legutóbbi zseniális alakítása a Madáchban: Szabó Magda Régimódi történetében. Amikor most születésnapja előtt interjút kértünk tőle kissé szabódott: _Nagy rumliban vagyok. M ost renoválták a házat, amelyben lakom, s ha már felfordulás van, — gondoltam, legyen még nagyobb — így hát felújíttatom kedvenc bútoraimat, egyúttal átrendezem a lakást. Jön- nek-mennek a mesteremberek, délelőttönként pedig próbálok a Madáchban, mert a nyári szünet miatt fel kell frissíteni a Noszty fiút. De azért semmi baj mindjárt megnézem az előjegyzési naptáramat. No lássuk csak... Igen... Jövő kedden délután van egy szabad félórám. Ha van kedve, hogy egy öregasszonnyal kávézzon, szívesen látom... Garai Tamás * országokban, akkor azt válaszolnám, hogy ez még a jelenlegi helyzetre sem érvényes, a közeljövőben pedig komoly lépésekre kerülhet sor ebben az irányban. A szovjet balkáni propagandája már ma is sokkal inkább nacionalista, mint kommunista, a fasiszta Olaszország pedig kihasználja az újonnan létrehozott államokban mutatkozó nemzeti széthúzást. A magyar irredenta szinte vallási dogma lett az új Magyarországon, s a német közvélemény befolyásos része teljesen átmenetinek tekinti a keleti határokat. Az Anschluss-mozgalom gyorsan teret nyert az osztrák tömegek körében, s Albánia átvette Szerbiától az európai viharsarok szerepét. Az újonnan létrehozott államokat ugyanazok a veszélyek fenyegetik, mint a volt Habsburg-monarchiát: a túlcentralizálás és a mesterséges asszimiláció rendszere. A helyi, etnikai, kulturális, és gyakran vallási különbségeknek nincsenek megfelelő alkotmányos levezető csatornáik, míg az új uralkodó nemzetek helyenként ugyanazokat a politikai és kulturális módszereket alkalmazzák, amelyekkel a háború előtt a németek, magyarok és lengyelek próbálták fenntartani hegemóniájukat az alávetett népek rovására. A mesterséges asszimiláció régi politikája terén teft új kísérleteknek az elemzése nem tartozik könyvünk témájához. Elég itt annyit mondani, hogy néhány győztes nép nem tanult a Habs- burg-birodalom tragikus sorsából, és a‘ régi módszerek nagy része tovább él mind az oktatás, mind pedig a köziigazgatás terén. Néhol a nacionalista láz legkirívóbb túlzásai mérgezik a légkört! • Egy nemrég megjelent kiadványban magyar pedagógusok egy csoportja kritikai áttekintést ad a Magyarországtól az új államokhoz csatolt magyar lakosság közoktatásáról. Adataik és tájékoztatásuk pontosságát nem áll módomban megítélni. Mindenesetre bizonyos óvatossággal kell kezelni az áttekintést, mert néhány szerző a háború előtti időkben lelkes híve volt a mesterséges asszimiláció magyar politikájának. Mindamellett nem kétséges, hogy a közszellem sok esetben nem változott meg, csupán megfordult. A könyv sok fejezetéből szinte ugyanazoknak az eljárásoknak a szolgai ismétlése bontakozik ki amelyekkel e könyvben bt .«itattam a nemzeti türelmetlenség és megalomá- nia módszereit és szellemét Tudom, hogy az új államok sok politikai vezetője és államférf i a elítéli ezt a magatartást, de a kormányok sok esetben nem akarják vagy nem tudják korlátozni a hirtelen győzelem, a múlt emlékei és a jelen nehézségei által felerősített soviniszta tendenciákat. A nacionalizmus új illúzióinak és az új irredentáknak a veszélye igen nagy. (1929) A filozófus író Hetven éve született Albert Camus Albert Camus most lenne hetvenéves, de már több mint huszonhárom éve halott. Korunk pusztító járványa: autóbaleset ölte meg. A svéd akadémia jelesei mintha tudták volna, hogy nem soká él: negyvennégy éves korában Nobel-díjjal tüntették ki. Idősebb barátja, mestere, Sartre, csak, hét évvel később kapta meg ezt az elismerést és rögtön visz- sza is utasította. Camus alighanem azért kapott hamarább Nobel-díjat, mint a vele legalább egyenrangú Sartre, mert az egzisztencializmus nyolc évvel idősebb írófejedelmétől jobbra húzódott. Hosszú történet ez, amit sok tekintetben Camus életpályája magyaráz. Algériában született, s ez az ország 1913-ban (s még sok évtizedig) francia gyarmat volt. Camus-t többek között épp az vitte jobbra, hogy képtelen volt belátni: hazájának joga van a Franciaországtól való elszakadásra, a teljes önállóságra. Az ottani fehérek kettős kötöttségét kellett átélnie, mindenesetre azt is, hogy az európai kultúra részese. Nos, valamiféle „magasabb- rendűség” érzete Camus írásaiban sose nyilvánult meg, de mint életérzés ott élhetett lelke mélyén, hiszen már a családban is lehetett némi francia büszkeség — egyéb okuk semmiképp nem lévén az önérzetre, mert a családfő nagyon szegény földműves volt. Fia meg sem ismerhette: elesett a mame-i csatában. A megmaradt család egyrészt tehát „kiváltságos” volt mint fehér, másrészt nyomorúságos, mint az algíri szegénynegyed lakója... A proletársorból kitörnie csak rendkívüli tehetsége révén sikerült: az iskolában ösztöndíjas volt, s fiatalon újságíró lett, ám akárcsak évtizedekkel korábban Kafka, ő is folyvást a régi kórral, a tüdőbajjal küszködött, amely szintén és okkal az állandó létbizonytalanság érzésével töltötte el. Ezt a helyzetet; a teljes kiszolgáltatottságot, az általános szorongást fejezte ki két 1942-ben írt müvében. Az egyik az Idegen (Illés Endre magyarításában: Közöny) című kisregény, a másik egy filozófiai esszé, a Sziszüphosz mítosza. Az ember bele van vetve a világ- ' ba, a Semmibe, ahol mindig az abszurd, szégyenteljes halál árnyékában vegetál, bármikor megsemmisülhet — így kell a létet „minden mindegy” alapon elviselnie, mint a Közöny hőse, vagy — noha remény nélkül — sziszüphoszi módon küzdenie a Sors ellen. Mindkét magatartás kiúttalan, érzelmi töltése pedig a megvetés. Ez távirati stílusban az egzisztencializmus filozófiája, amely korántsem új, hiszen a dán Kierkegaard majd száz éve, az öncélú hősiességet hirdető Heidegger már a húszas években megfogalmazta. A tant a jó ügy, a többi ember elkötelezett vállalására biztató, az elnyomott tömegekért, s velük együtt harcoló Sartre igyekezett más, pozitív társadalmi tartalommal megtölteni. Az ő etikus, baloldali egzisztencializmusának lett követőjévé Camus, főként a nyomasztó német megszállás idején, úgy is mint az ellenállás aktív harcosa, és ezt a valóban hősi tevékenységet értelmezte filozófiai tekintetben A pestis című főművében (1947). Mindkét regénye sokkal inkább direkten ideologizáló, mintegy filozófia-népszerűsítő szépirodalmi alkotás, mint a legtöbb akkoriban keletkezett szocialista tendenciájú írás — az olvasói közvélemény mégsem utasította el Camus közvetlenül eszméket illusztráló műveit. Miért? Egyrészt mert az egzisztencializmus divattá vált a tőkés világ értelmiségi köreiben, és (épp Sartre meg élettársa, Simone de Beauvoir szándéka ellenére) a marxizmus ideológiája ellen használták fel. Hogy Camus írásait százezrek máig szívesen olvassák, annak legfőbb oka kétségtelenül az, hogy említett két regénye remekmű rangú: ki felejtheti el a Közöny szikrázó afrikai napban lezajló, abszurdan nyomasztó jeleneteit, amelyeket a páratlanul szűkszavú, szenvtelen előadásmód tesz különösen szuggesztíwá, vagy A pestis nyitó képsorait a csatornából föltörő, döglődő patkányokkal meg az orvos és az önkéntes ápoló éjszakai fürdőzését a nyugodt természet ölén, a csöndes tengerben ... Camus később nem is írt hasonló műveket. Persze meg kell még emlékeznünk elbeszéléseiről, s meghökkentő történetfilozófiai drámájáról, a Caligulá-ról is. Hogy mit várhattunk volna tőle, az már sohase derül ki. Kristó Nagy István
