Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. november 26., szombat U Kétes információ alapján terjedt el a hír, miszerint megyénkben az erdei állatok fertőzöttek. Azóta tisztázódott: erről szó sincs. Erről tanúskodik a szakember, az állatorvos írása is. Ezenkívül választ kaphatunk még egyebek mellett arra is, hogy miért nem elegendő a rezervátumok létesítése, és érdekes galamboktatásról is beszámolhatunk. Összeállításunkból megtudhatják azt is, hogy mikor is lett a kutya háziállat, s miként alkalmaznak galambokat a hajótöröttek felkutatására? Összeállította: Kis Szabó Ervin Nincs fertőző betegség megyénkben A vadegészségügy helyzete Megindult az apróvad vadászata megyénkben is, s ez alkalmat kínál a vadgazdáknak, a vadegészségüggyel foglalkozóknak egyaránt arra is, hogy a vadállomány állategészségügyi helyzetéről rövid áttekintést adjon. A vadásztársaságok állategészségügyi felügyeletét a területileg illetékes állatorvos látja el. 1979—80-ban a megyei állategészségügyi állomás felmérést készített a vadásztársaságok segítségével, amelynek során lelőtt, illetve elhullott állatokat vizsgáltak az állategészségügyi intézetben. E vizsgálatok eredménye azt mutatta, hogy fertőző betegséget egyetlen állatfajnál sem lehetett megállapítani. Az esetek döntő többségében különböző parazitás fertőzött- ség fordult elő, második helyen a különböző mérgezések szerepeltek. E vizsgálatok és az azóta eltelt tapasztalatok alapján: a megye vadegészségügyi helyzete kedvező. A veszettség ősidők óta ismert, világszerte elterjedt betegség. Okozója egy olyan vírus, amely iránt az összes melegvérű állat fogékony, elsősorban az emlősök. A vírust a maráskor a sebbe került vírustartalmú nyállal terjesztik a beteg állatok. Járvány- tani megjelenését illetően megkülönböztetnek települési és erdei veszettséget. Az előbbinek fő terjesztője a kutya, az utóbbié nálunk a róka. Az állatokban a betegség tünetei változatosak, lényeges közös vonásuk azonban, hogy a veszett állat viselkedése megváltozik. A rókánál feltűnik az embertől való félelem kiesése, de a „megszelídült”, beteg róka erős hang, vagy fizikai ingerre támadóvá válhat. Védekezés A települési veszettség esetén kutyán széles körű vakcinázással és a gazdátlan, kóbor kutyák irtásával lehet hatásosan védekezni. Erre nemzetközi viszonylatban elsőként hazánkban a 30-as évek végén bevezetett rendszabályok átütő sikere szolgáltatott bizonyítékot. Az erdei veszettség esetén törekedni kell a vírus fő terjesztőjeként szereplő faj irtására. Ez nálunk a róka. Ezt szolgálja tavasszal a rókakotorékok elgázosítása, amikor napközben az anyaróka kölykeivel a kotorékban tartózkodik. Ezzel az eljárással egyes országokban (Ausztria, Svájc) sikerült a veszettségeket jelentősen csökkenteni. Nálunk a vadászok ellenkező hatású anyagi érdekeltsége miatt a rókák számának hatásos csökkentését nem sikerült elérni. Ezért a veszettségesetek száma — amelynek több mint 95 százalékát a rókák tették ki —, az utóbbi években sem csökkent, sőt emelkedett. Az emberi veszettség megelőzése szempontjából leglényegesebb a veszett állattal való érintkezés elkerülése; távol kell tartani a szokatlanul viselkedő állatokat. (Járművek által elütött róka mindig veszettségre gyanús!) Tularaemia Az egész világon előfordul. Elsősorban a. rágcsálók betegsége, de a mezei nyúl is fogékony iránta, s megbetegedhet az ember is. A mezei nyulak azonban közel sem olyan fogékonyak iránta, mint a hörcsögök, pockok, egérfélék. Ez utóbbiak, ha fertőződnek, szinte kivétel nélkül elpusztulnak. A beteg rágcsálók főként vizeletükkel ürítik a kórokozót, amely takarmány, vagy víz közvetítésével jut be a fogékony állatokba. Az utóbbi 4—5 évben figyelemmel kísértük az őszi-téli élőnyúl- befogások során e betegséget, s megállapítottuk, hogy az a nyúlpopulációban nem fordult elő, de emberi megbetegedésekről sem tudunk. Ezt látszik alátámasztani az évente exportra kerülő nyulak egyedi vérvizsgálatainak eredménye is. Az évek óta ismétlődő nyúlbefogás jónak bizonyul a betegség elleni védekezésben is. Ezeket a kedvező eredményeket tovább figyeljük, s elsősorban a keményebb telek idején szerzett tapasztalatok fogják eldönteni jelenlegi védekezésünk helyességét. Mindenesetre nagyon tanulságos, hogy egy, az állatról emberre terjedő betegség esetében a fertőzési lánc adott időben való intenzív megszakítása, mint például az előrehozott tömeges nyúlbefogás, igen eredményes közegészségügyi, állategészségügyi -és vadgazdasági szempontból is. Járványtant ismereteink szerint a betegség nyúlról nyúlra nem terjed. A fertőzés fenntartását, végső soron a rágcsálókban kell keresni. A tularaemia felszámolását tehát nem a nyulak le- lövésével és befogásukkal, hanem a rágcsálók irtásával érhetjük el. Dr. Kőházl István igazgató-főállatorvos A természetes génbankok védelmében • A rezervátum — nem elég... „Az ember leigázza a természetet” — ismerjük a „büszke” jelszót? Meg azt is, ahogy ezt a megszállott ' technikai és gazdasági szakemberek értelmezik . . . Akik legszívesebben betonsivatagokat, géperdőket, egyszínű, egyfajta növénnyel borított alföldeket, mindenütt ugyanolyan, „nagy hozamú” haszonállatot látnának csak szívesen, mert az évről évre növekvő termelési mutatók ezt kívánják? Ök az egyik felfogás képviselői. Azután 'vannak, akik sajnálják ugyan egy-egy növény, madár, vad, hal ritkulását, eltűnését, de a segítséget úgy képzelik: létesítünk néhány rezervátumot, ahol majd csak meglesznek valahogy a fogyatkozó ritkaságok, aki kíváncsi rájuk, menjen oda... És lehet, hogy ez a szemlélet távlatilag még nagyobb kárt okoz, mint az előző, mert elaltatja a lelkiismeretet, ráadásul lehetőséget ad arra, hogy a rezervátumokon kívül az előbbi szemlélet győzzön. Van-e egyáltalán „harmadik út”, reálisabb szemlélet is? A kérdésre egy beszélgetés során kerestük a választ, amelyben beszélgető- partnerünk Vida Gábor, a biológiai tudományok doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem genetikai tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára volt. — A legutóbbi másfél évtized egyik nagy felfedezése a fajon belüli váratlan mértékű genetikai sokféleség — mondja. — Ez biztosítja többek között egy-egy faj alkalmazkodóképességét, ellenállóképességét kártevőkkel, betegségekkel szemben. Az állattenyésztés és a növény- termesztés során az ember saját érdekében „belenyúl” e genetikai sokféleségbe, és azt a gént, vagy géneket őrzi meg, a többi rovására, amely a kérdéses állatban vagy növényben azt a tulajdonságot fejleszti ki, amit a tenyésztő éppen kíván. Viszont az így létrehozott állat, növény alig képes alkalmazkodni, a kártevőknek sokkal kevésbé áll ellen,, és további nemesítéséhez ismét csak vissza kell nyúlni a vadfajok génbankjába... — Közismertek azok a kísérletek, amikor egy sor növénynél, például az almánál, éppen azért próbálkoznak ázsiai vadalma- visszakereszíezéssel, hogy a kártevőknek is ellenálló almát kapjanak. De ez azt jelenti, hogy mégiscsak van hová visszanyúlni ... Vagy mégsem? — Az ember agrárgazdái- • kodása során a természetes élővilágot az éppen alkalmazott mezőgazdasági kultúrának megfelelő élővilággal „cseréli fel”. Ezt nem kell úgy érteni, hogy „ezt kiveszem innen, azt meg ^a helyébe teszem”, bár erre is bőven van példa —, de egyszerűen olyan feltételeket teremt növényvédő szereivel, műtrágyáival, gépeivel, amely csak a kiválasztott növénynek, állatnak felel meg, ‘ a többit háttérbe szorítja. Magyarországon például a természetes „génbank” ennek során már az eredetinek mintegy ezredére zsugoro-' dott. A még megmaradt „félkultúr” társulásokban napjainkban folyik az „intenzív rendezés”, azaz az uniformizálás, és ez újabb jelentős gén veszteséggel jár, aminek egy részét legalább el lehetne kerülni. Mert ha nem kerülik el, lassan nem lesz hová visszanyúlni, amikor egy-egy „kultúrfaj” csődje bebizonyosodik . .. — Növényeknél érthető a genetikai visszanyúlás, a vadfajokkal való keresztezés folyamata. De állatoknál? Nagyon laikus kérdés: a szarvasmarhát talán az őz génállományával javítsák fel? — Nem is olyan távoli jövőben, a génsebészet fejlődése révén ez is elképzelhető ... — A növényeknél is óriási változások következtek be — mondja dr. Vida Gábor. — Emlékszem, gimnazista koromban kimentem a budai hegyekbe, és nem győztem csodálni a ritka virágokat. Ma meg? Ha előveszem a Borbás-féle Budapest flóráját, azt gondolhatnám: a szerző csak hitte, hogy eny- nyiféle gyönyörű növény volt a környéken. De jöttek kirándulók, ámi szép volt, leszedték, ami a következő évben ennek ellenére újra ki tudott hajtani, azt akkor szedték le, végül csak a megbúvó, csúnya növényfajok maradtak meg. .. Lassan már a hóvirág is erre a sorsra jut, különösen, ha a mind szervezettebb vadvirág-kereskedelmet, és az ehhez kapcsolódó irtást is számba vesszük... — Igen ám, de a másik oldal azzal érvel, hogy ■ ez-romantikus siránkozás, a civilizáció fejlődéséért áldozatokat is kell hozni... — Még csak azt sem mondom, hogy szép érvelés. Mert nem az. Az élővilág genetikai elszegényedése először csak a genetikai erőforrások csökkenését, a legtöbb faj fejlődőképességének megszűr nését, egy sor fajta kihalását okozza. De ha messzebbre nézünk, az egész földi bioszféra stabilitása kerülhet veszélybe, végső esetben egy környezeti katasztrófa veszélye is fenyegethet... — Például? — Gondoljunk csak arra: az élővilágnak a természet által szabott „rendje” alakította az éghajlatot is olyanná, amilyennek évezredeken át megismertük, megszoktuk. Leginkább fontos a növényvilág sugárvisz- szaverése, párologtatása, azután a széndioxid-elnyelő képessége, és így tovább. De gondoljunk arra is: egy néhány hónapig termesztett haszonnövény egyáltalán nem tudja azt a hatást ilyen értelemben kifejteni, mint az egész évben tenyésző természetes vegetáció... Vagy véletlenek lennének a mind gyakoribb aszályos-kánikulai májusok és az özönvízszerű esővel beköszöntő júniusok? — Van-e kiút? — Ma még van. Egyrészt gondolkodva „kultúrálni” a természetet, de ennél is többet érne, ha a már meglévő természetvédelmi parkokban, tájvédelmi körzetekben a ritka fajok védelme mellett a ma még közönségesnek számító növény- és állatfajok sokféleségét is megőriznék... Sz. J. /. Mentés galambokkal Az USA tengerparti mentőszolgálata idomított galambokkal kísérli meg felkutatni a hajótörötteket. Honoluluban öt galambot tanítanak be arra, hogy csőrükkel bekapcsoljanak egy rájuk erősített parányi rádiót, mihelyt narancsszínű mentő- csónakot vagy mellényt látnak a vízen. E? a mentőfelszerelések színe, akárcsak azoké a mellényeké, amelyeket a közutainkon dolgozó munkások hordanak. A betanított galambokat helikopterek viszik majd magukkal. Különböző égtájak felé röptetik őket, s azt remélik, hogy- tőlük a pilóták hamarabb megtudják, hol kell keresniük a hajótörötteket. A kísérletek végzői szerint a galambok 90 százalékos biztonsággal találják meg a narancsszínű foltot a tengeren, és adják le a jelzést. Téves jelzés eddig ritkán fordult elő. Mikor lett a kutya háziállat? Eddig úgy tudtuk, .hogy az őskőkorszakban (a paleo- litikumban) még nem volt az ősembernek háziállata. Csak a kőkorszak közepén, kb. tízezer évvel időszámításunk előtt kezdődött meg a háziasítás (domesztikáció): az első háziállat kétségtelenül a kutya volt, ezt követte időrendben a juh, a kecske, a szarvasmarha és a ló. Mikor lett a kutya az ember segítőtársa? Ezt kb. hatvan évvel ezelőtt egy Bonn melletti (Oberkassel) jégkorszaki ásatásnál előkerült csontmaradvány alapján korábban hibásan határozták meg. Nemrégiben a kutatók felülvizsgálták a Canis lupus-nak (farkasnak) meghatározott alsó állkapocsmaradványnak a korát, s azt kb. tizennégyezer évesre becsülték. Az anatómiai vizsgálatok és mérések is azt igazolják, hogy a Canida- lelet nem farkastól, hanem egy igazi házikutyától származhatott. Feltételezik, hogy az Oberkassel környékén hajdan élt fiatal paleolitikus kutya már elkísérte a cromagnoni embert halászó-vadászó portyáira, és a mai. farkaskutyához hasonlíthatott. Egy magdaléniai lelet is azt erősíti meg, hogy i.e. tizenegy- ezer évvel a kutya már háziállatként élt. Zerge és zergebojt A szerencsés turista a Magas-Tátrában furcsa, kecskeszerű állatokkal találkozhat, főleg a nagyobb sziklacsoportok környékén. Mintha tudnák, hogy ők szigorúan védett állatok, tehát nem eshet bántódásuk, nem túlzottan idegesek a találkozáskor. Inkább csak óvatosan oldalaznak el az ember közeléből, közben bámulatos akrobatamutatványokat végeznek a sziklákon. Kizárólag a magas hegységekben élnek, Európában a Pireneusoktól a Kaukázusig. Mivel a magas hegységeket síkságok, dombságok választják el egymástól, a zergék pedig ragaszkodnak a meredek ormokhoz, minden magas hegységnek megvan a maga zergepopulációja. Az alpesi és a hozzá hasonló kárpáti zerge őzbarna színű, nyári szőrzete sima, gyapjúrétege vékony, lábai söté- tebb színűek, < s ugyanilyen a hosszanti gerincvonala is. A téli szőrzet barnásfekete, s vastag, finom gyapjúrétege van. Érdekes a patájuk: ennek felépítése teszi lehetővé a sziklákon való vakmerő ugrálást. Az erőteljes, széles pata önmagában is biztos járást kölcsönöz viselőjének. Szélén egy kiálló sáv a pata legkeményebb része. Ha maga a pata meg is csúszik a szikla peremén, a pata kemény széle megakad a szikla egyenetlenségeiben s visszatartja az állatot á le(MTl Külföldi Képszolgálat — KS) zuhanástól. Ezenkívül a pata két fele egymás felé is elfordítható, ez is elősegíti a sziklákon való megmaradást, de az álcsülköknek is fontos szerepük van a kapaszkodásban. A zergék szarva, amelyet a vadászok „kampó”-nak neveznek, igen sajátos alakú. Nem csupán a bakok, hanem a nőstények is viselnek szarvat. A zergék a természetben a 20 éves kort is elérhetik. Csapatokban élnek, 700—3500 méter magasságban lakják a hegyeket. Régebben a zergebakok nyakán ékeskedő szúrós sortéból készült bojt fontos dísze, kiegészítője volt a vadászkalapnak. Ma már alig van készítője, az utolsók egyike az a berchtesgadeni mester, aki a képen látható zergebojtokat készíti egy va- dászöltözet-kiállításra. PÁLYÁZATI FELHÍVÁS! A GYÖNGYÖS—DOMOSZLÖI ÁLLAMI GAZDASÄG 3201 GYÖNGYÖS, Vármegyeház tér 1. sz. Pf.: 70. Átszervezés miatt megüresedő TERMELÉSI IGAZGATÓHELYETTES MUNKAKÖR BETÖLTÉSÉRE pályázatot hirdet. A termelési igazgatóhelyettes feladata: a gazdaságban folyó termelési tevékenység összefogó irányítása, kiemelt fontossággal a szőlő- és bortermelés, a fejlesztés és a beruházás. PÁLYÁZHATNAK AZOK, AKIK: — vállalkoznak a gazdaság termelési szintjének és a gazdálkodás eredményének növeléséce; — egyetemi (főiskolai) végzettséggel és megfejelő felsőszintű vezetői gyakorlattal rendelkeznek. Pályázatokat 1983. december 15-ig kell benyújtani a gazdaság személyzeti vezetőjéhez a fent közölt címen, amely tartalmazza az eddigi vezetői tevékenységét és eredményeit, a vállalkozással kapcsolatos elképzeléseit, valamint a személyes feltételeket. A pályázathoz önéletrajzot kell csatolni. Havi alapfizetés: 5650—10 000 Ft között, nyereségtől függő prémium, jutalom,^illetményföld ültetvényben. Szükség esetén szolgálati bérlakást Gyöngyösön biztosítunk. A munkakör betöltésének tervezett időpontja: 1984. január 15., ötéves meghatározott időtartamra szól» amely közös megegyezéssel meghosszabbítható, illetve véglegesíthető. A pályázattal kapcsolatban részletesebb felvilágosítást a személyzeti vezető nyújt. Telefon: 11-134
