Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-23 / 276. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. november 23., szerda § Kezdődik a Color-koncert. Felszabadultan, nevetgélve sétálnak a klubosok a művelődési ház felé. Gondolván, hogy esetleg elkeverednek a tömegben, a bejáratnál kicserélik cüneiket. Találkoznak még! (Nem jó egyedül.) Hogy ez így alakult, köszönhető a minden téves híresztelés ellenére ma is élő klubmozgalomnak, annak irányítóinak és az egész napos egri járási klubtalálkozó szervezőinek. Száznyolcvanhét fiatal érkezett vasárnap Tarnalelesz- re, hogy végighallgassa Do- lák Sáli Róbert sokatmondó dalait, fórumon beszélgessen a klubmozgalomról, vetélkedőn mérettessen meg tudása, ügyessége (még tojásdobá- lásban, sörcumizásban is), Ki mit tud?-on mutassa meg, mire képes, végignézze az aerobic-bemutatót, zenét hallgasson, táncoljon, — vagyis hogy vidám szórakozás során adjon életjelt magáról, arról a közösségről, amelyhez tartozik, s közben ismerje meg helyzetét, lessen el ötleteket, tanuljon továbblépni. ★ Kása Mihállyal, a járási klubtanács titkárával, a nap egyik főszereplőjével a nonstop program szünetében sikerült beszélgetni. Nem túl mosolygós a tekintete. Egri járási klubtalálkozó A sírok! klub „Este a székelyeknél" villám- tréfája meglehetős közönségsikert aratott A borsodnádasdiak diszkótánccal rukkoltak A tarnalelesziek citerazenekara elő szerep jut az ifjúsági kluboknak. Sok helyütt nincs jól működő művelődési ház, nincs megfelelő színterük a fiataloknak. Érdekes tapasztalat, hogy ahol jól működik a KISZ-alapszervezet, sikeres klubot is könnyebb létrehozni. Persze a fordítottjára is volt már példa: KISZ- munkát alapozni jól működő klubokra. Nagy szükség van olyan örökmozgó emberekre, akik összefogják a fiatalokat. Nekik igyekszünk minden lehetőséget megadni közösségkovácsoló munkájukhoz. — Az egri járásban milyen a helyzet? — Szabó Sándomé, országos klubtanácstag éppen a mai fórumon ismertette hazánkra vonatkozóan a klubokat érintő örömöket-gon- dokat. Az általa vázoltak lényegében megfelelnek a helyi viszonyoknak. — Fáradt vagy elégedetlen? — Is, is ... Valójában egyik sem, csak ilyenkor minden apróság bosszantja az embert. Technikai szünetek, helyszínváltoztatások miatt kicsit vontatott lett a rendezvény, bár a hangulat így is jó. — Hogyan értékeli a klubmozgalom jelenlegi helyzetét? — Hajlamosak vagyunk a közönyre, ez vonatkozik a fiatalokra is. Sokan kizárják magukat abból a lehetőségből, hogy egy igazi közösségnek lehessenek tagjai. így azt sem tudják, mit veszítenek. Ezért érdemes felkarolni a spontán létrejövő baráti közösségeket a közművelődés szakembereinek. Viszont csak úgy szabad segíteni, hogy ne intézményesítsük túl együvé tartozásukat. Azzal mindent elronthatunk. Hangolni kezd a zenekar, aztán elhallgat. Kása Mihálynak mennie kell, hátha valami probléma van. Tuza Ferenccel, a KISZ járási bizottságának politikai munkatársával folytatjuk a beszélgetést. — A községekben fokozott Együtt — (de ne csak) egy napig A Color együttes tagjai rendhagyó hangulatban, rendhagyó közönség előtt pengették a gitárt, csörgették a dobot Tarnaleleszen. Itt is zömében tizenévesek hallgatták a zenét, tőlük megszokott „uniformisokban”, itt is „csapol tak”, fütyültek, rágóztak, miközben élvezték, vagy unták a szokásosnál se nem jobb, se nem rosszabb Color-muzsikát. Mégis rendhagyó volt, mert a szemlélő olyannak láthatta a közönséget, mint sok-sok barát gyülekezetét, mint egy együvé tartozó tömeget, amely már majdnem közösség, akiket valami összetart: közös cél, vagy csak egy együtt eltöltött kellemes nap emléke. Makiárról popzenekar érkezett (Fotó: Köhidi Imre) Szabó Péter Várnak és számítanak rám! Diák Kabulból Évszázadokig alig hallatott magáról a fennsíkok és bércek birodalma: Afganisztán. Turbános növénytermesztők és juhnyájakat terelő pásztorok, villogó tekintetű nomád törzsfőnökök országaként élt tudatunkban. Romantikus útleírásokból szedegethette össze ismeretét az, akinek felgyújtotta fantáziáját a karaván utak ősi földje, ahová már repülővel utazhatunk, de a dzsippak és teherautók mellett ott még ma is a legfontosabb fuvarozó alkalmatosság, a teve. Az 1978^as áprilisi forradalom óta Afganisztán népi demokratikus állam. Kormánya elszánt igyekezettel, de tapintatosan, a társadalmi hagyományok tiszteletben tartásával számolja fel évszázados elmaradottságát. Bár világhírűek szőnyegeik, karakül prémből készült kucsmáik és hegyeik ásványkincsekben gazdagok, — az ország maga mégis szegény. Ennek oka többek között az írástudatlanság és a szakemberek hiánya. Ahhoz, hogy továbblépjenek, mérnökök, tanárok, orvosok kellenek. így, a két kormány között fennálló egyezmények alapján, jutott el hozzánk Egerbe, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola történelem—népművelés szakára a 28 éves Makszud Naszrulah is. — Miért választottad az egri főiskolát, hiszen korábban otthon egész más területen dolgoztál? — Valóban, a forradalom után határőrszolgálatra jelentkeztem. Állomáshelyeim Beludzsisztán területén, az afgán—pakisztáni határon volt. Miután leszereltem, a pénzügyminisztériumban vállaltam állást, s a munka mellett továbbképzéseken, tanfolyamokon vettem részt. Nálunk nem osztályzatokat, hanem pontokat adnak a vizsgákon. Sikerült negyvenhét pontot elérnem, amely igen jó eredménynek számít, így külföldi ösztöndíjra javasoltak. Szükség van jól képzett tanárokra, ezért a nyelvi előkészítő után Egerbe jöttem. — Nehéz volt-e a beilleszkedés? Hisz országainknak nemcsak nyelve, hanem hagyománya, kultúrája is eltérő? — Kezdetben, amíg nem tudtam jól magyarul, nem ment könnyen a kapcsolat- teremtés és a barátkozás. S hogy bizonyítsa, milyen jól beszél, a továbbiakban nem anyanyelvén, farsziul, hanem magyarul beszélgetünk : — Nagyon segítőkészek a magyarok és vendégszerető- ek. Ebben is hasonlítanak honfitársaimra. Itt a Kun Béla Kollégiumban szobatársaim kérés nélkül elmagyaráznak egy-egy számomra nehezebben érthető szakkifejezést és nyugodtan mondhatom, otthonosan, jól érzem magam köztük. Nemcsak megszoktuk egymást, hanem barátok is lettünk. — Tudom, hogy egy harcedzett férfitól nem illik ilyet kérdezni, de néha nincs honvágyad? Elmosolyodik. Úgy tűnik, most egy-két pillanatig gondolatban otthon jár. — Azt hiszem nincs olyan ember, aki ha huzamosabb ideig él távol az övéitől, ne gondolna haza gyakran. Ez alól én sem vagyok kivétel. Édesapám nem él, öt testvérem közül nővérem Indiában, bátyám a Szovjetunióban tanul. Én Magyarországon vagyok, két öcsém pedig otthon, Kabulban egyetemista. A nyári vakáció idején találkozunk, s akkor tőlünk hangos az egyébként már csendes szülői ház, egymás szavába vágva meséljük élményeinket édesanyámnak. — Terveid, tanulmányaid befejezése után? — Természetesen hazatérek, hisz várnak és számítanak is rám. Sokszor ez a tudat ad erőt egy-egy nehezebb szigorlat vagy vizsga előtt. Igyekszem helytállni minél jobban. Hazámnak szüksége van a tanult szakemberekre, hisz Afganisztán jövője rajtunk is múlik! Soós Tamás A Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán 443 elsős, azaz diákzsargonban gólya, kezdte el az 1983—84-es tanévet. Tervekkel, reményekkel jöttek ide, hogy majd négy év múltán érett tanárként hagyják el az alma mater falait. Megváltozott életükről, beilleszkedési gondjaikról kérdeztem néhányu- kat. — Nagyon tetszik a város és a főiskola — kezdi a beszélgetést Kákos Marian. Budapesten, a Fazekas Mihály Gimnáziumban végeztem. A fővárosi nyüzsgés után szokatlan volt az itteni nyugalom. Az emberek nem rohannak az utcán, nem lökdösődnek az üzletekben, nem kell órákat utazni egyik helyről a másikra. Megszerettem Egert, és ez a néhány hét elegendő volt ahhoz, hogy örökre a szivembe zárjam. Benczúr Judit is az ország központjából érkezett, ő a .Jedlik Ányos Gimnáziumban tett érettségit. Helyeslőén bólogat „honfitársnője” szavaira, majd mosolyogva hozzáfűzi: — Az iskolában sokáig nem találtuk a helyünket, csak bolyongtunk az épületben, kerestük a termeket. Most már úgy ahogy kiismerjük magunkat, bár még néha eltévedünk a „labirintusban”. — Milyen lényeges különbséget éreztek a középiskola és a főiskola között? A két lány tanakodva egymásra néz, a válaszadást Marian kezdi meg: — Nincs olyan kötött óraelosztás, mint a gimnáziumban volt, én ilyennek képzeltem el új munkahelyem. Az előadások, szemináriumok minősége változó, de általában jegyzetelhető. A félévi négy vizsgától nagyon félek, hiszen az lesz majd a vízválasztó. Testnevelésből teljesíthetőnek tartom a követelményeket, a biológia már nehezebb. — Nem vagyunk annyira rákényszerítve a mindennapos tanulásra — mondja Judit. Riának igaza van, hogy az első vizsgaidőszak sok mindenre fényt derít. A siker érdekében én próbálom azt a szisztémát követni, hogy folyamatosan olvasgatom az anyagot, ismételek. Ha az orosz nyelvet tökéletesen el akarom sajátítani, kénytelen vagyok naponta 1—2 órát a könyvek, szótárak társaságában eltölteni. A másik szakom a matematika, amit szintén a felszínen kell tartani. — Eddig csak a tanításról beszéltünk. Milyenek a tanárok? — Kedvesek, belátóak — válaszol Marian. — Segítőkészek, ha érzik, hogy valamilyen téren rések vannak a felkészültségünkben, szívesen pótolják azokat. Judit nem teljesen ért egyet ezzel a megállapítással. — Én két részre osztanám a tanárokat. A többség olyan, amilyennek azt Marian leírta, de tanítanak olyanok is, akik szeretnek élni a megfélemlítés eszközével. Azt hangoztatják, ha nem vesszük komolyan a tanulást, fél évtől felére csökkenhet a csoport létszáma. Persze emögött is egyfajta buzdítást, jószándékot látok. A legfontosabb azonban az, hogy felnőttként kezelnek bennünket. — Elégedettek vagytok a kollégiummal, illetve az albérlettel? — Én a Kun Béla Kollégiumban lakom — folytatja Judit. — Tágas, kényelmes, tiszta a szobánk, a tanulási feltételek is biztosítottak. No persze néha akad egykét későn hazatérő, aki éjjel 11—12 óra körül veri ki az álmot az ember szeméből. — Sajnos, nekem csak az albérlet jutott — veszi át a szót Marian. — Ezer forintot fizetek, amit átlagosnak tartok. Szerencsére jók a szobatársaim, megértjük egymást. — Hogyan gazdálkodtok a szabad idővel? — Az biztos, hogy önállóbbnak kell lennünk — mondja Judit —, hiszen nincs anyu, apu, aki gondoskodik rólunk. Rengeteg a program, klub, Ifjúsági Ház, szakestek, tehát lehet válogatni. A hétvégeken pedig irány haza; de most, hogy egyre több a barát, ismerős, már nem szállók olyan sűrűn vonatra, mint a keizdeti időkben. — Mi tesisek — teszi hozzá Marian — a nap 24 órájából tízet az uszodában, az atlétikai pályán, vagy a tornateremben töltünk. Órák után ki-ki edzésre jár, estére holtfáradtan zuhanunk az ágyba. Kedvenc időtöltésem az úszás, a könnyűbúvárkodás, és az Eger SE női vízilabdacsapatának is a tagja vagyok. Szeretek moziba járni, bár eddig nem •sok alkalom volt rá. Itt kapcsolódott be a beszélgetésbe a kisebbség képviselőjeként Balogh József, akinek arcán még tükröződött a nemrég véget ért edzés fáradalmának jele. — Azt hittem — lihegi —. hogy itt a főiskolán több időt szentelhetek majd kedvenc hobbimnak, a gitározásnak, de ha hetente 2—3 alkalommal leülhetek játszani, már elégedett vagyok. — Tetszik ez a diákélet? — Ó, nagyon — lelkesedik Marian. A felsőbb évesek annyira a szívükön hordozzák a sorsunkat, hogy eleinte ki sem látszottunk az ismerkedési estekből. — S végül egy utolsó kérdés. Ha sikeresen elvég- zitek a négy évet, tanári diplomát kaptok, feltett szándékotok, hogy a pályán maradtok? — Igen — bólogat Judit. — Azért jelentkeztem tanárképző főiskolára, mert pedagógus szeretnék lenni. Egyébként ez nálunk családi hagyomány. — Én inkább a testnevelés felé orientálódom — mondja Marian. — Bár még sohasem kerültem szorosabb kapcsolatba gyerekekkel, úgy érzem, ez lesz az a hivatás, ahol megvalósíthatom elképzeléseimet. — Egy évig képesítés nélkül tanítottam Alsózsolcán — veszi át a szót Balogh József. — Szerintem mielőtt valaki elhatározza, hogy ezt a pályát választja, tegye próbára önmagát. Hogy kiből milyen pedagógus válik, azt az iskola, a gyerekek döntik el. Bennem az az egy év érlelte meg végleg a gondolatot, hogy tanár legyek, és minden erőmmel azon leszek, hogy ez az álom teljesüljön. Reméljük, valamennyien így gondolkodnak! Budai Ferenc összeállította: Németi Zsuzsa
