Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-17 / 271. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. november 17., csütörtök 3. Új lakások még az idén Hatvanban a Vas Gereben úton magasodik az idén átadásra kerülő alagútzsalus épület. Gyöngyösön a Tanácsi Építőipari Vállalat a Pacsirta telepen 48 lakást ad át az idén, az alattuk létesülő boltok csak jövőre készülnek el. A Mátrai úton 60 lakás készül el, ugyancsak még ebben az évben. A Vörösmarty úton Egerben pedig befejezés előtt áll a sokféle lakástípust — garzontól a többszobásig — tartalmazó 53 lakásos épület. (Fotó: Szabó Sándor) A település pénztárcája A települések fejlesztésére fordítható tanácsi költségvetés kisebbik részét a lakosság adóiból származó bevételek teszik ki. Ezzel az ösz- szeggel a helyi tanács szabadon rendelkezhet. Nem így a nagyobbik porcióval, amit felülről kap a település. (A vállalatok, szövetkezetek nyereségük arányában többféle adót fizetnek be az állami költségvetésnek. E forrós újraél os irtásából részesednek a megyék, amelyek meghatározott szempontok szerint, a települések népessége, ellátó szerepköre..., alapján juttatnak pénzt á városoknak, falvaknak.) Ez utóbbi, nagyobbik porciót célirányosan kapja a település. Az úgynevezett felsőbb tanácsi hozzájárulást arra kell elkölteni, amiré adják: iskolára, óvodára, orvosi rendelőre, vagyis általában a legszükségesebb beruházásokra. Kiváltképpen pénzszűke időben kell szigorú rangsort tartani az igények kielégítésében. Ám sok közgazdász vélekedik úgy, éppen a pénzszűke okán, hogy a túlzott kötöttségek béklyóba kötik a helyiek érdekeltségét lakóhelyük öntevékeny fejlesztésében. Főként a községekben, ahol a tanács saját bevételei csekélyek, ahová a felülről kapott pénzek csakugyan konkrét rendeltetéssel érkeznek. S így a tanács testületé nemigen tehet egyebet, mint hogy megszavazza az éves tervre vonatkozó, lényegében már a megyénél kialakított elgondolásokat. Hogy a községek is felzárkózzanak Mert igaz ugyan, hogy szükség van arra a felülről kapott pénzből megépítendő iskolára, orvosi rendelőre... De sok egyéb dologban is szűkölködik a falu, amire mozgósítani lehetne — sőt, akár anyagi támogatásra is ösztönözni — a helybelieket. Ezért vetik fel mind többen, hogy gazdaságilag is jobban meg kellene alapozni a helyi tanácsok régóta meghirdetett önállóságát, ön- kormányzatát. A társadalmi összefogás is általában ott bontakozik ki, ahol a tanács ehhez elegendő lendítőerőt tud adni, ahol a lakosok kézzelfoghatóan felismerik érdekeltségüket. A kisközségekben a helyi üzemek településfejlesztő támogatása is vékonyan csörgedező forrás, hiszen többnyire a termelőszövetkezet jöhet számításba patrónus- ként, az is gyakran háromnégy falu munkaerejére támaszkodik, tehát a segítséget is meg kell osztania. Félreértés ne essék: vég nélkül lehetne sorolni a társadalmi összefogás szép példáit, a tanácsok és az üzemek együttműködésének eredményeit. S hogy előtérbe került a falu népességmegtartó erejének fokozása, azt az is jelzi, hogy a VI. ötéves terv időszakában már 20 százalékot meghaladó a községek részesedése a tanácsi fejlesztési alapokból (az V. ötéves terv idején ez az arány még tíz százalék körül alakult). A tanácsgazdálkodással foglalkozó pénzügyi szakemberek is tudják azonban, hogy a településfejlesztésre költhető pénz elosztási logikáján változtatni kellene valahogy. Főként azért, hogy a nehezülő gazdasági körülmények között se rekedjen meg a községek felzárkózása. Az Országos Tervhivatalban, Pénzügyminisztériumban, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalában meg is kezdődött ez ügyben a műhelymunka. A feladat nem könnyű: a keveset kell jobban elosztani. Az úgynevezett nagy kalap ugyanis az ország ismert gondjai miatt egyelőre nem nagyobbítható. Az viszont megvalósítható, hogy a helyi tanácsok a nekik juttatott pénzek nagyobb hányadával rendelkezzenek szabadon, vagy legalábbis kevesebb kötöttséggel. Jobban elosztani a keveset Hogy még a községek kezében is legyen akkora summa, amivel már lehet kezdeni valamit (mert néhány százezer forintos évi fejlesztési kerettel mozdulni sem tudnak, hiszen egy hidrogló- busz is vagy kétmillióba kerül). Hogy fel tudják karolni a lakosok kezdeményezéseit, társulásait, s érdemleges partnerei lehessenek a helyi üzemeknek, amikor a település közös érdekű fejlesztése kerül szóba. De hogyan valósítható meg ez a fordulat? A pénzügyi szakemberek eképp töprengenek: mi lenne, ha a helyben keletkező jövedelmeknek az eddiginél nagyobb részét használhatnák fel a településeken. Ha a vállalatok, szövetkezetek egyes adóit közvetlenül a helyi tanácsok címére postáznák. Méghozzá úgy valósulna meg ez az átutalási művelet, hogy ne csak azok a települések részesedjenek ezekből a jövedelmekből, ahol az üzem, a szövetkezet székhelye van (mint jelenleg a városi-községi hozzájárulás esetében), hanem a bejáró dolgozók érdekeire is figyelemmel a lakóhely szerint illetékes tanács is. Mert a munkahely és a lakóhely nem feltétlenül ugyanazon a településen van. Az pedig természetes igénye az állampolgárnak, hogy az általa megtermelt jövedelem mindenekelőtt ott hasznosuljon, ahol a szükségleteinek zömét kielégíti. A városban dolgozó falubeliek igényei érthető okokból növekednek: ahogy gyarapodik a bérük, azt szeretnék, ha ezzel arányosan javulnának lakóhelyi élet- körülményeik is. Nagyon is kézenfekvőnek tűnik tehát, hogy az a jövedelem váljék a településfejlesztés fő forrásává, amely a bérekhez kötődik. Ez az adótétel eddig sem került bele a dolgozó borítékjába, a munkahely a költségvetésnek fizette be. A bérek azonban — ez intézkedés dolga — bruttóvá tehetők. A növekmény persze ezután sem kerülne bele a borítékba, viszont fel lenne tüntetve a levonások között, hogy X. Y. állampolgár fizetéséből bizonyos összeget lakóhelye tanácsához utaltak át. Vagyis nem tűnne el az állampolgár látószögéből az az ösz- szeg. Sőt, mozgósító erővel hatna rá az a tudat, hogy amennyiben jobban dolgozik, akkor nemcsak a keresete növekszik, hanem a lakóhelye is ennek arányában gyarapodik. iEz a forrás képezhetné a tanácsok stabil pénzalapját, amellyel a helyi tanácsok szabadon gazdálkodhatnának, s ez már lehetővé tenné, hogy a községek is lényegében önfinanszírozókká váljanak. S csak a valóban legégetőbb és legköltségesebb fejlesztésekhez (iskola, orvosi rendelő) adnának felülről konkrét célokhoz kötött hozzájárulást. Illetve az ellátottságban mutatkozó különbségeket egyenlítenék ki, mert az egyes vidékek adottságai nem egyformák. Arra is szükség lenne, hogy a település pénztárcájának egyes rekeszei között ne legyenek merev válaszfalak (költségvetés, fenntartás, felújítás, fejlesztés ...), hogy a pénzek igény szerint rugalmasabban átcsoportosíthatók legyenek. Az érdekeltség mozgatóereje Mindez azt eredményezné, hogy a tanácsi gazdálkodásban, (a vállalati gazdálkodáshoz hasonlóan) nagyobb szerepet kapna az érdekeltség. A kölcsönös érdekek felszínre kerülése, egyeztetése. Ha ugyanis a lakosság tudja, hogy jövedelme arányában részese a települése fejlődésének, akkor érthető okokból az is érdekelni fogja, hogy mire és mi módon költik el a tőle származó jövedelmet. Joggal igényel nagyobb beleszólást is a szűkebb környezet fejlesztésének dolgaiba. És ha nagyobb a szava, bizonyos, hogy nagyobb áldozatra is kész. Lám, így válhat a pénzek feletti szabadabb döntés további hajtóerővé. Ilyen alapon könnyű elképzelni, hogy a jelenleginél lényegesen nyitottabb lenne a helyi tervezés gyakorlata. Hiszen, ha szabadabb a pénztárca forintjainak felhasználása, akkor előbb széles körű közvélemény-kutatást kell tartania a tanácsnak, hogy számba vegyen minden lehetőséget: hol, mit tart a legsürgetőbbnek a lakosság, mi az, amire maga is szívesen áldozna, milyen formában, s mértékben. A tanácsülés pedig igazi vitafórummá, az érdekegyeztetés színterévé válna. A helybeliek ekkor mondhatják el igazán: mi döntöttünk. Palkó Sándor Sorsregélő M iska megkeseredett ember lett. Jobban mondva: elszomorítóan boldogtalan. — Egyedül vagyok barátom, akár az ujjam — bigy- gyeszti le ajkát utánozha- tatlanul, miközben a jobb kezével az állát masszírozta. — Bizonyára tudsz róla, hogy elváltam? Három éve találkoztunk utoljára, de ezt nagyon is gyanítottam. Pont ennyi esztendeje küldtem nekik karácsonyi üdvözlőlapot, de csak az asszony viszonozta a jókívánságokat, a kártya aljára pedig leírta Miska szülőfalubeli címét. Ennyit, nem többet. Azóta nagy a csend körülötte. S most itt ül velem szemben a fotelben, s mintha még jobban összetöpörödött volna amúgysem szálfa termete. — No és miért? — bugy- gyan ki számon a kérdés, de máris tudom, rettentően illetlen, tapintatlan vagyok. Épp én kérdezem, aki Gyurival együtt már akkor falra festette az ördögöt? Mindkettőnk emlékezetébe villannak a régi idők. Hármunk közül Miskának nem volt lánybarátja. Többször próbáltunk keríteni neki az egyetemről, de egyikből sem lett semmi. Eleinte az volt az érve, tanulnia kell, meg kell kapaszkodnia. Bár mindig jelesre vizsgázott, mi mégis megértőek voltunk. Ismertük már-már beteges rendszeretetét, de gátlásait is. Az utolsó évre azonban megváltozott. A diszkókat járta folyton, hajtotta a lányokat. Egyebet sem hallottunk tőle, minthogy: „meg kell nősülnöm, meg kell nősülnöm!” Ha szóba került a dolog, mindig készen állt. a válasszal, hogy ez a szülei kívánsága, és a faluban is sustorogják, vajon miért nem házasodik meg. Mi viszont sejtettük, hogy nem ez van mögötte. Miskában elhatalmasodott a félsz, mi lesz, ha visszakerül a falujába. Talál-e megfelelő partnert? Az iskolavárosban százával kínálkozik jó lehetőség, nem szalaszthatja el az alkalmat! Az sem lehetett mellékes, amit a rokonok, a szomszédok, ismerősök hoznak az esküvőre. Miskáék is rengeteget áldoztak már a másokéira. Ez a szokás! Vele persze, erről soha nem beszéltünk. Tudtuk, hogy csak még jobban begubóz- na, talán meg is haragudna ránk. Április közepe táján ismerkedett meg Zsókával, az utolsó éves főiskolással. Kedves lány volt, Miska teljesen belehabarodott. Csodálattal figyeltük, amint napról napra mind magabiztosabbá válik: elmaradtak a jól begyakorolt pózai, az érthetetlen kapkodása, amiket oly sokszor kifiguráztunk. Az utolsó vizsga után jelentette be a nagy hírt: összeházasodnak. Először csak mosolyogtunk rajta. De mert annyira mondogatta, kezdtük komolyan venni. Gyuri járt az élen a lebeszélésben, neki már bőven volt tapasztalata, hisz menetközben egy asszonyt már „elfogyasztott”. Ám, Miskára semmi sem hatott. Akkor megjósoltuk, úgy is szakítás lesz belőle, mert alig ismerik egymást. Megsértődött, de hamar elszállhatott a haragja, mert azért meghívót kaptunk a júliusi lakodalomra. S most egy összetört fiatalember meséli nekem élete nagy csalódását. — Ne hidd, hogy meggyűlöltem Zsókát, vagy bármi rosszat mondhatnék rá — emeli fel beszéd közben a mutatóujját.----ö egy nagyszerű asszony! Az anyjától azonban nem tud és nem is akar megválni. — Szóval, az anyós volt a baj? — Nem egészen — ingatja a fejét. — Az esküvő után Zsóka szüleihez költöztünk. Jó állásom is volt, szóval nem panaszkodhattunk. Aztán jött a gyerek. — Gyerek? — Persze. Fiunk született. Úgy gondoltam, most már nem ártana önállósítani magunkat. Telkeket néztünk, egyet meg is vásároltunk. Azt terveztük, hogy két év alatt felépítjük rá a házat. Volt egy kis összegyűjtött pénzünk, meg jól is kerestem. Már minden sínen volt, amikor Zsóka megmakacsolta magát. Kijelentette, hogy ő nem hajlandó elmenni hazulról! Többször veszekedtünk emiatt, egyszer aztán nem bírtam tovább, elrohantam. — Szinte ugyanaz történt, mint Gyuri első feleségénél, emlékszel? — Hogyne emlékeznék — simít végig a homlokán —, de ki az aki elhinné, hogy vele is megtörténhet hasonló? — Semmiképp nem lehetett visszacsinálni? — Hagyd el! Ké évig éltünk így. Hol láttuk egymást, hol nem. Várom hogy újra megszólaljon. — Hazaköltöztem, kétszer állást változtattam. Semmi nem jött be. Tavaly nyáron váltunk el. Péterke maradt az anyjánál. — És most? Széttárja kezeit, és hosz- szan hallgat. Fáradtnak tűnik, és sokkal öregebbnek a koránál. — Ismered őt? — szólal meg váratlanul, s egy lányról készült színes fotót vesz elő az autós táskájából. — Vele találkozom ma, ezért jöttem ide. — Tehát házassági hirdetés? — Persze! Végtére is nem maradhatok egyedül! — mondja rezignáltan. — Hét hónapig katona voltam, most már itt az ideje, hogy új asszony után nézzek. Minden hét végém be van táblázva, járom az országot... Egyébként csak fényképes levelekre válaszolok... Elmosolyodik, mert rádöbben, hogy ez úgy hangzott, mintha mentegetőzne. — Ez sem a legbiztosabb megoldás — szólal meg bennem a jogos aggodalom. — Tisztában vagyok vele, barátom. De hát ez van. Vagy tudsz valami okosabbat? — feleli hányavetien, majd sze- delőzködik. — Most már mennem kell. EGY TELJES NAPOT kértem és kaptam a megismerkedésre. — Ez a három év nagyon kikészített — magyarázza, miközben kikísérem. — Mostanában kezdek csak talpra állni. Osztályvezetővé neveztek ki, ahol dolgozom, és valamelyest lelkileg is egyensúlyba jutottam. Ezzel elköszön, és a kis emberek jellegzetes apró- gyos léptű járásával pillanatok alatt elvész a szemem elől. Azért bízom benne, hogy mi hamarabb megszűnnek Miska „egy teljes napjai”. Szalay Zoltán
