Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-13 / 242. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. október 13., csütörtök Igazodnak az atomkorí tempóhoz Beszélgetés a magyar levéltárügyről Egy kocka a filmből (Fotó: Perl Márton) Magyar József: „Nem megdöbbenteni, rádöbbenteni akarok. A közvélemény meglehetősen keveset tud azokról a szakemberekről, akik a régi korok s a legújabb időszak iratanyagát őrzik, gondozzák, holott türelmet, hozzáértést követelő tevékenységük rendkívül fontos, ök segítenek minket ahhoz, hogy eligazodjunk a múlt útvesztőiben, s hiteles képet alkossunk elődeink törekvéseiről. Sokrétű elfoglaltságuk eredményeiről és gondjairól beszélgettünk Molnár Józseffel, a Művelődési Minisztérium közgyűjteményi főosztálya levéltári osztályának vezetőjével. Döntő fordulat — Miként összegezné a felszabadulás óta eltelt időszak törekvéseit? Arra kérjük, érzékeltesse a menet közben adódó nehézségeket is! — Levéltársaink két csoportba oszlanak: az általános gyűjtőkörűekre és a szak jellegűekre. Az előbbiekhez tartozik többek között az Országos és az Űj Magyar Központi Levéltár. Az egyikben az 1945 előtti anyagot összpontosítják, a másikban az ezutánit. Ebbe a körbe sorolható a húsz tanácsi, azaz a 19 megyei és a fővárosi intézmény. A második kategóriába hét létesítmény — az egyik a SZOT-é — minősíthető, ösz- szesen 180 ezer folyóméter — ez irdatlan mennyiség — forrás jellegű feljegyzést őriznek. Ennek 30—35 százaléka a II. világháború után keletkezett, a többi a feudalizmus és a kapitalizmus periódusában született. Döntő fordulatot az 1950-es törvényerejű rendelet hozott, ez előírta, hogy minden értékes dokumentumot számon tartsanak. Ezzel magyarázható, hogy azóta duplájára nőtt a tárolandó kincs. Ebből következik a szükségraktárak kialakítása, az állandó, a ma is kísértő helyszűke. Örvendetes fejlesztés — Mindez dicséretes buzgalom volt, de hogyan igyekeztek úrrá lenni az előbb említett, az olykor aggasztónak tűnő bajokon? — Az 1970-es évek elejétől lendületes fejlődés bontakozott ki, azaz megnyugtatóan javultak a tárgyi adottságok. A megyei centrumok fenntartását 1968-tól vállaló tanácsok nem húzódtak az áldozatvállalástól, más szóval: megértő és vérbeli mecénásoknak bizonyultak. A legtöbb helyütt régi épületeket adtak át hasznosításra. Szolnokon viszont 1980-ban új otthont avattak, olyat, amely megfelel a legkorszerűbb előírásoknak is. Az sem mellékes, hogy a foglalkoztatott létszám mintegy háromszorosára nőtt. Ennek ellenére nem állíthatom azt, hogy már itt van a „Kánaán”, mert az elhelyezés jelenleg sem ideális. Hadd jegyezzem meg, hogy a Heves megyei állapotok különösképp kritikusak. Reméljük, a már meglevő tervek egyszer csak valóra válnak, s akkor az itteni kollégák csak rossz emlékként említik a mostani bosszúságokat. Tartalmi előbbre lépés — Kiaknázták-e a jobbuló adottságokat a levéltárosok? Milyen adalékokkal érzékeltetné a tartalmi előbbre lépést? — A 650 alkalmazott közül 280 egyetemi végzettségű. Azt hiszem, ez a statisztikai mutató nem kíván semmiféle kommentárt. Ez a felkészült gárda komoly adósságot törlesztett. Szinte teljesen áttekintették, csoportosították a korábban rendezetlen anyagot. Országos szinten mindössze egy-két százalék felmérésével kell még megbirkózniuk. Az önök megyéje e tekintetben is jeleskedett. Ez nemcsak a jelenlegi vezetés rátermettségével magyarázható, hanem dr. Soós Imre hajdani levéltárigazgató alaposságával is. A rövid távra szóló feladat az, hogy az érdemi tevékenység mind színvonalasabbá formálódjék, s a feldolgozás korszerűsödjék, hogy a kutatók könnyebben eligazodjanak. Ismét az egriek példamutatására utalok: ők már a számítógép alkalmazásának lehetőségeit latolgatják, méghozzá ötletesen. Mit ígér a jövő? — Jelezte a gondokat. Véleménye szerint mikorra számolhatók fel ezek? Melyek azok a tennivalók, amelyek a holnapok során a szakemberekre várnak? — A minisztérium 1980- ban átfogó vizsgálatot végzett, s ennek tapasztalatait miniszteri értekezlet összegezte. Később az MSZMP KB illetékes osztálya is mérlegelte az anyagot, s megszabta feladatainkat. Két területen óhajtunk előbbre jutni. Szeretnénk javítani a tárgyi, a technikai feltételeket. Ezzel kapcsolatban ki is alakítottuk elképzeléseinket. Sajnos, a pillanatnyi gazdasági helyzet ennél jóval lassúbb tempót tesz csak lehetővé. Könnyíteni kell a raktározást, az anyagvédelmet szolgáló mikrofilmtechnikának polgárjogot kell nyernie. Természetesen nem máról holnapra. Bővíteni szükséges a restauráló kapacitást is. Nagyon lényeges a tartalmi munka szintjének emelése. Ennek nincs különösebb akadálya, hiszen — mint már említettem — kitűnő kollégák dolgoznak ezen a poszton. Tőlük joggal várjuk azt, hogy az adatszolgáltatási rendszer lépést tartson az idővel, igazodjék az atomkori tempóhoz. Lelkiismeretességük a garancia arra, hogy ez az egészséges óhaj mihamarabb megvalósuljon. Pécsi István A mi iskolánk Találkozás Magyar József filmrendezővel Az egri pedagógusnapok rendezvényeinek sorában az elmúlt napokban láthatták a tanítók, tanárok A mi iskolánk című dokumentumfilmet az Ifjúsági Házban. Bár az országos bemutató csak a jövő év januárjában lesz, máris igen sok néző ismeri a filmet, s nemcsak a szű- kebb szakmai körökben. Magyar József alkotása számos ankéton váltott ki nagy vitát, s így volt ez Egerben is. A film rendezőjével a vetítés után találkoztunk. — Eddigi munkássága során több ízben foglalkozott a magyar oktatásügy égető kérdéseivel. Izgatja ez a téma? — Nagyon is. Egyébként e film születésének személyes indíttatása volt. Tizenhárom éves fiam nevelése során nemegyszer lettem ingerült az iskolai dolgok miatt. Sok pedagógus barátom is van, akik szintén vallják: a mai magyar társadalom egyik legnagyobb problémája a pedagógia, a nevelés. — A film igen kemény kritikát fogalmaz meg, s az állításokat mindig több példával igazolja... — Egyfajta féltés, félelem, ami arra késztetett, hogy „harangozzak” ezzel a munkámmal. Nagyon sok iskolában jártam, ahonnan az anyagot gyűjtöttem. Megdöbbentett, amit tapasztaltam. — A filmmel is megdöbbenteni akart? — Nem. Rádöbbenteni. Arra, hogy apolitikus lett a fiatalság. Ennek okát az iskolában is keresnünk kell. A filmből is kiderül, hogy a tizenévesek egyszerűen nem tudnak választ adni arra, mi a szocializmus. Vagy például több felső tagozatosnak nincs fogalma róla, mit jelent az: fizikai munkás. Ugyanakkor a gyerekek, akikkel beszélgettünk, kifejtették, irodában akarnak dolgozni, mert ott megfőzik nekik a kávét, és nem kell „megszakadniuk a munkától”. — Egy korábbi filmjében már szólt róla, hogy nem igazán célszerűek, jók a tankönyvek ... — E munkám készítése során is erről győződtem meg. Nem véletlen, hogy a pedagógusok felháborodását is szalagra rögzítettük. Főképp az alsó tagozatos könyvekkel, olvasmányokkal „kínlódik” sokat tanuló és tanító egyaránt. — Űjabb iskolareformot szeretne ezzel az alkotásá- val? — Nem reménykedem abban, hogy a film elegendő lenne ehhez. De az igaz: mindannyian, akik úgy érezzük, közünk van hozzá, nem egy új, hanem egy jó iskola- reformot szeretnénk. — Sokat vitatkoznak arról, hálás-e a dokumentumfilm. Az ön véleménye szerint ... ? — Legutóbb, amikor a moszkvai filmfesztiválon zsűritag voltam, több újságíró kérdezte meg tőlem, hol a dokumentum helye a filmművészetben, van-e igazából hatása? Van, hogyne volna, csak éppen nem szabad „elengedett kamerával” dolgozni. A hazugság veszélyét hordozza magában az, ha az esetlegességre bízza a dolgot az alkotó. — Sajnos, nagyon sok dokumentumfilmből az derül ki, hogy készítője nem döntötte el, mit akar mondani. Hiányzik az előzetes elgondolás. — Ez valóban tapasztalható napjainkban. S annál is inkább veszélyes, mert az ilyesfajta nézőpont eleve kizárja a rendezés lehetőségét. Ügy nem mondhatunk el semmit, ha ötletszerűen szólaltatunk meg embereket, kérdezzük véleményüket. — Filmjéből világosan kitűnik, hogy sokkalta többet kellene törődni oktatásunkkal ... — Nemcsak én érzem égetőnek a mai magyar nevelés problémáját. Amit ehhez az ügyhöz hozzátehetek, saját eszközeimmel megteszem. — Nagyon természetesek, őszinték a gyerekek a filmben. Rejtett kamerákkal dolgoztak? — Nem. Úgynevezett késleltetett technikával. Volt úgy, hogy két-három órát is „tétlenül” töltöttünk az osztályban, s amikor már megszoktak minket, kezdtük a forgatást. — Min gondolkodik most? — A neurózis foglalkoztat. Valószínűleg Alapszint címmel készítem filmem. Társadalmunk létrehozott egy neurotikus alapszintet, kezdve a lakótelepi pszichózistól a kis falvak megszüntetéséig ... Az emberi közelség újraélesztését szeretném segíteni új munkámmal. Mikes Márta Muhamed Abd Al-Malik*: Ne»ff emlékszik T udós vándorbottal II/2. Ahogy elterpeszkedett a székben, ahogy az utolsó szavakat megnyomta, azzal egyszerre megfagyasztotta a reményt az előtte álló boldogtalanban. Az osztályvezetőt egyre messzebbre csalogatta az emlékezés — az eltűnt évek homályba hajló boltívei alá. Hiszen az egész élete délibáb volt; látomás a vendéglő az éj sötétjében, titok ez a furcsa öregember, álom, amit az irodalomról gondolt és csalfa fény, ami után ifjú éveinek az idealizmusával futott... A hétköznapok megalkuvása kiszikkasztotta a lelkét. Csak a múlt volt benne eleven. Alakok és emlékek rohantak át a képzeletén. Az öreg pedig várt türelmesen. ö meg tenyerével a homlokát dörzsölve idézgette ifjúkorát. Látta magát mint nagydiákot, aki habzsolja a tiltott olvasmányokat. A „haza” szó puszta hallásától fellobogott benne a hazafi- ság; égett a vágytól, hogy a szabadságmozgalomban áldozhassa életét... — Hol találkoztam veled? — ön téved — felelte le- horgasztott fejjel az öreg. — Én velem nem találkozott. • A Perzsa- (Arab-) öböl menti kis olajillam (Bahrein) első Jelentős prózairója. Arab nyelven ír. Eddig három elbeszéléskötete jelent meg »73-ban, 1375-ben és 1979-ben. De az lehetetlen: ő már látta valahol ezt az arcot. Igen, valamikor régen ... Hol, mikor vajon? Az öreg szemébe nézett — és egyszerre rátalált az emlékezetében. Most már tudja! A tüntetők lezúduló árként özönlötték el az utcát. Ám a tömeg kiabálását egyszerre másféle hangok dörögték túl. Az emberek a házfalakhoz lapultak. Puskacsövek meredtek rájuk, kattogva, tüzet fújva. A combjába golyó fúródott, célba vette a halál... Ez az ember vonszolta ki akkor sebesülten a véres tülekedésből. Az ő szegényes házikójában tért magához, ki tudja, hány napos eszméletlenség után. Ez a kérges kéz törölgette gyöngéden a homlokát. Amikor talpra állt, az öreg a szülői házig kísérte őt, olyan utcákon, ahol nem vehették észre. — Nem ismersz engem? Az öreg megrezzent. — Nem. „Emlékeztessem, hogy mi történt akkor? Kockáztassam a karrieremet?” Az osztályvezetőt különös szorongás kerítette hatalmába Erőlködött, hogy visszaterelje gondolatait az esti mulatság kellemes tervezge- téséhez. A múltat úgy fedi a feledés, mint halottat a lep>el, semmi értelme, hogy napfényre kerüljön. És mégis, önmagát is meghökkentve, kimondta a kérdést: — És azok az ... események? Nem emlékszik rájuk? Az öreg hallgatott. — Emlékszik a meglőtt lábú fiatalemberre? — N ... nem. Nem emlékszem. — Hogy lehet az? Hiszen maga ott volt! — Ne haragudjon, nem emlékszem — felelte csökönyösen az öreg. — Maga vonszolt ki engem a tűzből. Lehetetlen, hogy erre ne emlékezne! Most az öreg feledkezett bele az emlékeibe. Az osztályvezető várta a választ. De az öregember nem sietett: hallgatott, gondolatai régmúlt évek elüszkösödött emlékei körül jártak. És a főhivatalnok egyszerre szinte megdermedt; ilyen köny- nyelműség — mi lesz, ha ez az ember kibeszéli az ő szörnyű titkát? Az efféle vétséget nem szokták megbocsátani. Megfoszthatják a vagyonától, a kiváltságaitól. Semmivé válhat! Nem várna rá díszesen terített asztal. Vége lenne örökre a boldog kábulatoknak, a kacéran csillogó lámpáknak ... Hogyan másszon ki ebből a kínos helyzetből, amelybe a saját meggondolatlan locsogása miatt került? Elakadtak fejében a gondolatok, nem tudta eldönteni, mit tegyen. Az öreg azonban rendíthetetlen nyugalommal nézett a szemébe. — Az valaki más lehetett. „Nem mondja, de elárulja a tekintete, ami a fejében van: fickó, ismerlek jól, emlékszem, hogy húztalak magam után hason csúszva, körülöttünk meg pattogtak a golyók, mint a jégeső. A halál leselkedett minden sarkon. Ügy cipeltelek: a szívemen voltál, a karomon hoztalak vissza az életbe, ott lestem napokon át, mikor nyitod ki a szemedet... Akkor a világon mindennél drágább voltál nekem. Az ország a szabadságért harcolt, várta a szabadulást. Elhatároztam, hogy összeszedem és megmentem a sebesülteket. Mi történt? Most is egy a hazánk, mint akkor. A szeretet mindig szeretet, és a becsület az becsület marad...” Az osztályvezető nem kockáztatott meg további kérdéseket. Az öreg most mintha föléje magasodott volna, akár egy hegy, amelynek a csúcsa felleges magasságba nyúlik. Ök formálják az emberi létet és a történelmi korszakokat, az ilyenek, mint ez az öreg. Aki most itt áll, büszkén, kiismerhetetlenül. Egy kis alamizsnáért kell könyörögnie? A kezében sorsok sokaságának a szálai futnak össze, hatalmas városok vannak hatalmában. Életet tud teremteni. A haza első szavára, ha ismét jön a vihar és lecsap az orkán, ő megint a golyózáporba rohan, hogy kimentse a sebesülteket. De azok mások lesznek ... Az osztályvezető bűntudatosan motyogott valami értelmetlenséget, és felállt, hogy egy széket vigyen az öregnek. De mire visszafordult, az öreg Oszmán már észrevétlenül kiment a szobából. Az utolsó, amit a főnök még észrevett és meg- jegyzett mindörökre: a kőkemény arc és a lefelé görbülő, mégis széles váll — egy hős válla, amely mindent elbírt és mindig is el fog bírni. Bán Ervin fordítása Az iskolás gyerekek is ismerik a vándorbotot fogó ifjú tudós legendáját, aki hihetetlen tudásszomjtól és akaraterőtől hajtva egy lapos tarisznyával elindult megkeresni az őshazát. S ha az őshazát nem is találta meg, egy addig ismeretlen világot fedezett fel a tudomány számára. Az első európai volt, aki elmélyedt a buddhizmus lényegében, megismerhette a tibeti lámaizmus rejtelmes titkait, s megvetette a tibetisztikának nevezett tudományág alapjait. Ismerjük Körösi Csorna Sándor legendás történetét. Iskolák, kulturális intézmények, szocialista brigádok viselik nevét. Alapvető munkáit — például Nagy Tibeti Szótárát és Nyelvtanát — megkerülhetetlen forrásként használja a meglehetősen szűk körű szaktudomány ; rendkívüli vállalkozása azonban tartogat még érvényes tanulságokat a tá- gabb közvélemény számára is. Reméljük, sikerül ezeket tudatosítani most, születésének 200. évfordulója megünneplésére készülve. A jövő év áprilisában lesz kétszáz esztendeje, hogy megszületett ez a világszerte ismert hazánkfia, akit számon tartanak és tisztelnek tudományos körökben Angliától Japánig, az NSZK-tól Indiáig. Az évforduló méltó megünneplésére hazánkban — mint a lapokiban megjelent — emlékbizottság alakult. A Körösi Csorna Sándor Emlékbizottság program- tervezetében a tudományos rendezvények, események természetesen megfelelő hangsúlyt kapnak: 1984 áprilisában a Magyar Tudományos Akadémián ünnepi díszülést és tudományos konferenciát rendeznek, szeptemberben pedig nemzetközi tibetisztikai kongresszus lesz Budapesten. Megjelenik az évfordulóra Körösi Csorna Sándor összes műveinek díszes, reprint kiadása angolul, és leveleinek gyűjteménye magyarul. Nem maradhat, és nem is marad azonban csak egy szűk tudományág ügye az évforduló méltó megünneplése. Tartalmasán viszont csak akkor ünnepelhetünk, ha ismerjük is ünneplésünk tárgyát — nemcsak a legendáját. E felismerés vezette a különböző társadalmi szervezeteket (az emlékbizottság, KISZ, szakszervezet stb.), amelyek pályázatokat, vetélkedőket írnak ki különböző korosztályok számára, külön az általános iskolai tanulóknak, a középiskolás diákoknak, s a dolgozó kollektíváknak. (A felhívások szövegét a sajtó a közeljövőben közreadja majd.) Az évforduló alkalmat kínál tehát arra, hogy jobban megismerjük Körösi Csorna Sándor rendkívüli egyéniségét, hajlíthatatlan jellemét, fáradhatatlan munkakedvét. Példa erejű élete és munkássága, mert eredeti célját el nem érve, de soha fel nem adva, egyetemes értékeket tudott teremteni — hihetetlen önfeláldozás, odaadó munka árán — hazájának és az egész világnak. A. J,
