Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-08 / 238. szám

A krapek úgy vonult ki a te­remből, unott mozdulattal maga után engedve a csapóajtót, mint a hajdanvolt neandervölgyi va­dász, miután dolgát végezvén a törzs asszonyaira hagyja a ledö­fött szarvast. Ledöfni az ő dolga, cipelni, felbontani, az már az asz- szonyoké. A kis csaj úgy botor­kált lelombozódva a fölényes kra­pek után, hogy majd hókon vág­ta a visszacsapódó ajtó. Válla kis­sé megroskadva, léptei csusszanó- sak, mintha vonszolná maga után azt a bizonyos ledöfött szarvast. A kis csaj ment tisztelettudóan a krapek után, mint neandervölgyi őseinek asszonyai egykoron, akik még alig emelkedtek túl a nős­tény állapoton, hogy majdan nővé nemesedjenek. Hiába ez a világ rendje: elől a krapek, utána a csaj. A fáma úgy tartja, már nem sok kellett ahhoz, hogy a királyné rútul és a földön végezze fensé­ges életét. Ott feküdt összeesve az ágya előtt, fűzője oly szorosra húzva, hogy elájult emiatt és, ím ott fuldoklik a grandok és az ud­varhölgyek gyűrűjében. A király­né fuídoklik, azok meg kezüket tördelik, látván, mint közeleg a szörnyű vég. Am hozzányúlni senki sem mer. A spanyol etikett sze­rint a királyné testéhez a kirá­lyon, az ezzel megbízott udvar­hölgyön kívül senkinek sem sza­bad. Még az orvosnak sem. Aki vét ez ellen, aki ujjal is érinti a királynéi testet, felséggyalázást követvén el, feje vétetik. Ezért hát a fuldokló, haldokló királyné ott az ágy előtt a földön, s ezért a riadt kéztördelés körötte, mert se udvarhölgy, se király, de még orvos se a közelben. A • távolban sem. Ki bolond hát megsérteni a spanyol etikettet, cserébe a fejé­ért? Mígnem egy lovag merészen, a riadtan felmorajló udvaroncok gyű­rűjéből kilépve, egyetlen mozdu­lattal megoldja a királyné övét, s a következő mozdulattal az ágy­ra helyezi a máris könnyebben pihegő asszonyi testet. A királyné még kettőt sem pihegett, ám a lovag máris usgyi le a lépcsőkön, be a királyi istállóba, fel a nye­regbe és a legvadabb vágtába vit­te az irháját, s felette egyszem fe­jét túl árkon-bokron és országha­táron keresztül. Mert ugye a ki­rálynőt megmentette, de mint mondtam volt, oly mértékben megsértette ezzel az etikettet, hogy a király hálából kénytelen Ifitt volna lenyisszantani a fejét. Hiába, ez volt a világ rendje: királyné egyedül az ágyon, meg­mentve, a lovag, a megmentő, egyedül túl a határokon, végered­ményben ő is megmentve. A neandervölgyi és a spanyol etikett között meglehetősen feltű­nő az eltérés. Az ég mentsen meg mindkettőtől. Dehát emberi társa­dalomban élünk, az egymás mel­lett élést, nemre és korra való te­kintettel, szabályozni illik és kel­letik. Nem tagadom, őseink ne­andervölgyi rendszerében is volt — hogy úgy mondjam — illem­kódex, amely praktikusan és hű­en fejezte ki a társadalom akkori állapotát, a gazdaság fejlettségét, a szükséges voltát a rendnek a fennmaradáshoz. (Minthogy azt sem tagadom, ma már nem foga­dóm szívesen azokat az illemben, a társadalmi együttélésben oly bő­ven tapasztalható idejétmúlt je­lenségeket, amelyek a Neander- völgy horda világának életét és szokásait tükrözik. Mint ahogyan a magasságos ég mentsen meg nemhogy a spanyol, de a hajdan­volt úri Magyarország illemkó­dexétől is. Amely nem elősegí­tette, de megnehezítette az embe­ri érintkezést és lehetetlenné tet­te szinte az osztályok, a társadal­mi rétegek normális kapcsolatát. A férfi és a nő egészséges viszo­nyát is a többek között. Teljességgel egyetértek azzal, hogy korunk enújere, ezen belül a fiatalság fütjS^ön, minthogy fütyül is a felesleges szokásokra, hagyományokra, egyértelműbben és célratörőbben viselkedik, akár szerelme, akár társadalmi be-, és elhelyezkedése végett kelletik a szükséges lépéseket megtennie. Az orrabukós kéznyalás, pardon, kéz­csók, a pihegő női báj nyafogá- sa oly idegen korunktól és ben­ne tőlem is, mint egy marslakó nyájas mosolya. De azért ez a krapek, meg az a kis csaj... Hát azért mégis csak kellenek valamiféle normák az emberek között, és nem is csak azért il­lik illedelmesen e szabályokat meg­tartani és megtartatni, mert akkor mások, az idősebbek jólneveltnek tartanak. Az sem mindegy, per­sze, hogy közösségemnek, környe­zetemnek mi a véleménye rólam, de még kevésbé lehet közömbös, hogy ezek a normák keretet és teret adnak. Hogy velük és ál­taluk szebben éljek, hogy a ked­ves kedvesebb legyen, a szerelem édesebb, tetteink emberiebbek. Nem azért illik csak előre enged­ni a nőt — legyen az kislány, nagylány, vagy nagymama — mert karatézik a csaj és esetleg kupán vág a neveletlenségért, hanem azért, mert a nőt tisztelem ben­ne. Nekem az is jó, hogyha meg­egyezünk a nők társadalmával, s ezentúl mi leszünk a gyengébb nem, nekünk, nekem nyitnak majd ajtót, engednek előre, s kezdik ők rendre az udvarlást. Megegyezés az egész, csak tartsuk majd bér — A dolog nem is ott, vagy abban bosszantó, hogy megyek ki az aj­tón, és jön be a srác, s miután sen be- és előre is megy. Nem azért, mert szemtelen, nem, mert „ilyen ez a mai fiatalság”, vagy mert provokálni akarna tán, hogy valóban erőm teljében vagyok-e, s ha igen, hát akkor is mit ér ez az erő... Nem! Fogalma sincs egyszerűen arról, hogy ez nem illik. Hogy ez mo- dortalanság, hogy ez sokak szemé­ben kihívó szemtelenség. A nő kullogjon hátul, álljon a buszban előttem, az öregebbség állapota még nem jog, hogy eldöntse, ki mehet ki előbb, vagy jöhet be az ajtón. És a dolog itt és ebben bosszantó, azaz, dehogyis bosz- szantó: mélyen elgondolkodtató. Iskola, szülők, senki sem figyel­mezteti a gyereket, a fiút és a lányt, hogy megadja és megköve­telje a cafrangok, sallangok nél­küli, de emberi kapcsolatokat ki­fejező illemszabályokat? Tudom jól, a mai világunkban elképzelhetetlen, hogy egy király­né, legyen az csak bálkirálynő is. érintetlen maradjon, ha egy el­képzelt fűző okán összeesik bár­mely ágy előtt is. De azt miért tartsam elképzelhetőnek, hogy le* lombozódott ki6 csajok kosi ássa­nak a máié srácok után, ma ami­kor nem kell attól tartani, hogy az elöl lépegető vadásznak szük­sége van mind a két szabad kezé­re a zsákmány és a horda védel­mére. A kést nem azért nem il­lik lenyalni, mert az nem éppen esztétikus látvány, hanem mert veszélyes, elvághatja vele az em­ber a nyelvét. Az illem szabályai mögött mindig okszerű és társa­dalmilag szükségszerű igényeket kell keresni. A férfi és a nő, az ember és az ember viszonyát il­letően is. Ezeket a viszonyokat az adott társadalom igényei szerint szabályozni illik, hogy tudni lé-~'r hessék: mi illik. erom teljében lévő férfi vagyok, hát természetesen én állok félre az útjából. A gyengét az ilyesmi Például a hölgyet, mégha az felbosszantja és biztosan nekimegy kis csaj is, csak előre engedi egy az udvariatlan kölyöknek. Én nem, férfi, ha nem akar ázott, szürke én félreállok, és udvariasan be-, krapek maradni, és előreengedem és ő természete­„Kedvencek" ......Szenta, az ir szetter úgy tu­dott rám nézni, mintha ember lett volna. Borostyán színű szeméből szeretet és bizalom sugárzott fe­lém. Ha halkan odaszóltam neki, a térdemre fektette a fejét, s úgy maradt mozdulatlanul, amíg csak cirógattam...” (Koch-Kostersitz, Manfred) Felvételeink Andornaktályán. az országos rókafogó-versenyen készül­tek. (Fotó: Tóth Gizella)

Next

/
Oldalképek
Tartalom