Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-01 / 232. szám
A fekete, istentelenül kattogni is képes géppisztoly csöve fenyegetően mered rám: — Papa, most lelőlek... Jó? A nála is kisebb másik unokám kandi szemmel figyeli a jelenetet, vajon lelő-e a nagyobb, vagy sem. Mert a papákat lelövik, ugye? Vagy talán mégsem? — Hát volna szíved lelőni a papát? — kérdem szívrehatóan és a hangomban lehet valami olyan rezdülés, amely még egy ilyen kétarasznyi kisemberhez is eljut, mert lám, elkomolyodik, s úgy válaszol: — Csak vicceltem papa... Ugye Adámka. csak vicceltünk? A válaszom már nem is érdekes, vágtatnak ki a szobából a folyosóra, onnan le az udvarra, ahol szó szerint is gyerekhadsereg várja őket: cowboyok, gerillák, partizánok, terroristák, indiánok természetesen, és még ki tudja milyen nációi a gyermekvilágban visszatükröződő valóság képviselőinek. Rablópandúr? Már az én gyermekkoromban se volt az igazi, most meg hát a harmincas, meg negyven hónaposok között im már oly világ járja, hogy a tizenéven inneniek számára is terra incognita, ismeretlen terület ez. Hallom, akarva akaratlanul is. felkúszik a szobámba, befészkélődik minden formálódó gondolatom közé a gyermekzsivaj, kattognak a műanyag géppisztolyok, tüzelnek a kézifegyverek, vijjognak az indiánok, harci zaj, csatazaj, játszanak a kicsik, az éppen lábra álltak. Háborúsdit. Ahol ugye a papákat is lelövik. És nem viccből. Morgok magamban, önmagamat szidván, hogy minek „nevelem” már az unokáimat is ilyen harci szellemben. Külföldről érkezvén is a jó közelmúltban, mit hoztam nekik?... Tüzetokádó harckocsikat! Hát persze, mit vegyen egy békeszerető nagyapa a még csak arasszal mérhető unokáinak ? Fegyvert. Sőt fegyvereket. Ugyan, az egész csak játék... Felugat a géppisztoly, s ahogyan beállnak a ház sarkához, ahogyan fogják a csupa maszatból álló kezeikkel e játékfegyvereket, hát azt bármelyik háborús film hősei megirigyelhetnék. Jöhetnének leckét. sőt viszontleckét venni e pöttömöktől, akik tőlük tanulták, akiket mi tanítottunk meg a képernyőn és valamiképpen a valóságban is háborúsdit játszani. Megjátszani az ölést. Mert az olyan jó játék. És különben is csak vicc az egész. Ámbár a gyerek halálos komolyan veszi a játékot, olyan komolyan, mint amilyen játékosan soha sem tudja elfogadni a felnőtt a halált. Nem szeretem a pedagógiai cikkeket, töredelmesen bevallom, s nem szeretem a televízió Családi kör rovatát sem. Engem ne oktassanak arra, hogyan neveljem gyermekeimet, unokáimat, ne bizonyítsák be, hogy roßsz apa, de jó nagyapa vagyok, vagy fordítva, avagy mind a kettő vagyok, és ez hol meglátszik egyenes ági leszár mazottaimon, hol meg nem. Aszerint persze, hogy milyenek: ha jók, akkor jól neveltem őket. ha valami rossz fát tesznek a tűzre, akár nagyok, akár kicsik, akkor lám, ugye ilyen az én nevelésem. Hát ebből nem kérek. Nem szeretem a pedagógiát, de kénytelen kelletlen a nevelést, mint e tudomány részét be kell fogadnom életem tárházának használandó értékei közé. Nem úgy, hogy „nevelni tudni kell!”, de úgy igen. hogy önmagam léte, viselkedése, társadalmi lénybeli volta, egymagában és önmagában is nevelő tényező. Azt hiszem eléggé tudományosan fogalmaztam most, hogy elhiggyék: a nevelés valóban fontos dolog a számomra. De hát, akkor miért nevelek én, aki még a parittyát is irtózva tolom félre, én, aki számára a leghűvösebb fegyvertusa is forrónak tűnik, mint az izzó vas, hogy szóval akkor miért nevelek én, vagy- hogy inkább én i s gerillákat, sziú harcosokat, hős partizánokat, vakmerő terroristákat, a játszótér örök vadászmezői és harcterei számára? Miért nem vettem pirospettyes labdát, összerakható várat — hopp, ez sem jó! —, traktort, apró kis esztergapadot számukra, miért e szénfekete, kattogó géppisztoly-micsodát? Ott kezdődne a hazafias nevelés, hogy még ha játékgéppisztolyt is, de fegyvert nyomok az óvod ista kezébe és rámutatok valakire: az az ellen, bántja a magyart! Valamelyik hős, ott lenn az udvaron, harcoshoz méltatlán böm- bölésre fakad. A bömbölés tárgya és oka innen nem világos, vagy elesett és az fáj, vagy elromlott a géppisztoly és az okoz mély fájdalmat tulajdonosának, de mo6t mindenesetre hallgatnak a fegyverek és bömbölnek a múzsák. Akarom mondani: a kiskölykök. Van nyugalmam most már tudatosan is végigtöprengeni az iménti gondolatat: valóban, az új meg új generáció is génjeiben és játékaiban is változatlanul ott hordja a fegyverkezést? Avagy hordja is ott? A békére nevelésünk mi, felnőttek, többszörösen megnőttek, egy olyan társadalomban, amely a béke jegyében fogant és amely számára hisszük és valljuk, hogy soha el nem koptatható, frázissá nem süllyeszthető fogalmat takar e szó: béke. Arra nevelünk és mégis már játékból is fegyvert adunk a legkisebbek kezébe. — Papa, most lelőlek, jő? Tudom, hogy vicc. Tudom, hogy száznyi, ezernyi, milliónyi gyerek, szerte a világban talán éppen ugyanabban a pillanatban fogja saját nagyapjára a játékautomata- pisztolyt, s talán mind ugyanabban a pillanatban ki is jelentette, hogy vicc volt az csak és semmi más. Mint ahogyan az is volt. De. ha megnőnek a gyerekek? És. ha nem a saját nagyapjukra fogják a nem játék és már nem is automata, de lézergéppisztolyt? Semmi baj, megtanultak vele bármi. A papák tanították meg rá, akik a békére esküdtek. Messze szaladnak a gondolataim és valahogyan hamis vágányra is futnak. Amióta a világ világ, a gyerekek mindig harcoltak, vívtak, voltak keresztes lovagok, tol- di mikiások, lettek winnetouk, hogy aztán vadnyugati hősök, bjelorusz partizánok, vagy maláji tigrisek legyenek. Nem a gyerekkor játékaival van baj — azzal is persze, nem is ritkán —, hanem a felnőttek felelőtlen játékaival. A harc miért is mondana ellent a békének. Nem kizárja, feltételezi egymást. Csak az tudja, hogy mi a béke, mit ér a béke, aki tudj», hogy mennyit sem ér a háború és, hogy mennyit és hogyan kell harcolni a békéért. Ha nem lenne profán és nevetséges, valahogy így dúdolnám: békeharcos lesz az én kisunokám. Ám oda a béke, oda a tűnődés, újabb toppantó rohamai a gyermeki lépteknek: most indiánokként jelennek meg mind a ketten. Háromszor-négyszer tenyerem a szájam elé csapkodva, felvijjogok, mint ahogyan az egy öregedő törzsfőnökhöz illik, erre rohan,vást vissza, vitték az udvarra a képzeletbeli békepipát. Fegyver nem is volt náluk. A papákat mégsem lövik le, ugye? 2* A szemek beszédesek, a kezeknek kifejező gesztusai vannak, de hogy a lábak ... ? I (Fotó: Pintér Márta) * L Á B A K
