Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-06 / 236. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. október 6., csütörtök 5* i íjjíijpp Vientiane, a laoszi főváros központjában álló diadalív Laosz Felfelé az úton A népi Laoszt szocialista átalakulása után hét esztendővel kezdi felfedezni a tőkés világ sajtója. Figyelemre méltó cikkek sora jelent meg az elmúlt időszakban arról a nagyszabású átalakulásról, amely a szocialista útra lépett kis délkelet-ázsiai országban végbement. A Vietnam- és általában szocializmusbarátsággal nem vádolható Time című amerikai hetilap, véleményét cikkének címében is jelezte: Laosz — a jó közérzet országa. A tudósító csodálkozik azon, hogy a népi hatalom keretei között az egyház szabadon tevékenykedik, szavai szerint: virágzik a buddhizmus. A papok szabadon öltik fel sáfrányszínű díszruhájukat, indulnak hajnali körútra. Aki megengedheti magának, kiutazási vízumot kér, s rendszerint meg is kapja. A hongkongi Far Eastern Economic Review vientianei riportja ha lehet, még tanulságosabb. „A piacok tele vannak áruval: zöldséggel, gyümölccsel. Megszűnt a thaiföldi mezőgazda- sági importra utaltság, amelyet a Laosz elleni blokád csak elmélyített annak idején” — írja a lap. A laoszi kormány gazdaságpolitikája 1979-ben új gazdaságpolitikát alakított ki. Felismerve a szövetkezetesítés elsietettségét, a magánkereskedelem, s a nagyon szerény ipar államosításának és centralizálásának túlhaj- tását, átfogó intézkedéseket hoztak a gazdaság felélénkítésére. Liberalizálták a kereskedelmet, s mind az iparban, mind a mezőgazdaságban a kollektív és az egyéni termelés harmonikus összekapcsolására törekszenek. Ezzel párhuzamosan gyors ütemben nőtt a megművelt mezőgazdasági terület, s Laosz újkori történetében napjainkban a legkisebb a rizsbehozatal. Tekintettel a felélénkült magánkereskedelem ösztönös árfelhajtó tevékenységére, az állam saját kereskedelmi hálózat kiépítésével, olcsó árakkal igyekszik ezt ellensúlyozni, szinten tartani az árszínvonalat. Tény, hogy 1979 és 1983 között- a rizstermés 800 ezer tonnáról 1,2 millió tonnára emelkedett, ami a megfigyelők általános véleménye szerint valóban történelmi előrelépés az örökös élelmiszerhiánnyal küszködő ország életében. A kormány sikeres kampányt folytat az írástudatlanság felszámolásáért. Laosz általános és középiskoláinak látogatottsága az elmúlt négy esztendőben a duplájára — 300 ezer főről 600 ezerre — emelkedett. Mindamellett illúziókeltés lenne azt sugallni, hogy a gyarmati múltból örökölt ellentmondások és a társadalmi-gazdasági elmaradottság felszámolásának napja elérkezett volna. Laosz változatlanul súlyos gondokkal, szegénységgel bajlódó ország. Józan ésszel aligha várható, hogy hét esztendő alatt eltűnjenek az évszázados problémák. Souvanna Phouma, az egykori semleges és polgári Laosz ma is aktívan tevékenykedő, a szocialista rendszert támogató miniszterelnöke ezeket mondta a Time munkatársának: „Ki kell alakítanunk egy új szocialista rendszert. Ez nem azt jelenti, hogy mindent le kell rombolni, ellenkezőleg. Igyekszünk megőrizni mindazt ami jó, s megszabadulni az olyan jelenségektől, mint a babona, a lustaság.” Győri Sándor Vietnam A selyemfestészet mestere Nguyen Phan Chanh, a selyemfestészet egyik legnagyobb élő mestere 91 éves. Egyike volt az Indokínai Képzőművészeti Főiskola első hallgatóinak. Ma az agg mestert tekintik a modem vietnami selyemfestészet megalapítójának. Ez a nagyszerű művész még most is fiatalos frisseséggel alkotja műveit. Selyemfestméhyein érdekes módon ötvözi a nemzeti hagyományokat az európai festészet elemeivel. Munkásságát, egész életművét nemrégiben magas állami kitüntetéssel — a Függetlenség Érdemérem első fokozatával — ismerték el. Alkotásait tavaly a külföld is megismerte: Prágában, Pozsonyban és Budapesten állították ki 47 remekét. Egertől Batumiig Egy ebédnyi utazás Azt hiszem, a legtapasztaltabb utazók is úgy vannak ezzel, hogy az időpont közeledtével elkezdik számolgatni a napokat: hányat alszanak még, amíg vonatra, buszra, repülőgépre, hajóra kell szállniuk. Így történt mindez azokkal a turistákkal is, akik megyénkből a Fekete-tengerre igyekeztek. Az IBUSZ még azzal is kedveskedett nekik, hogy különbusszal vitte és hozta őket a repülőtérig — viteldíj nélkül. A hétnapos út kezdete tehát jót ígért. A folytatás pedig? Alánk úsztak a hegyek Ettől kényelmesebb utazást már elképzelni sem lehet. A repülőgép, a TU— 134-es percek alatt elérte a légifolyosót és a tízezer méteres magasságból lenézhettünk az alattunk alig mozduló tájra. Voltak, akik tudni vélték, hogy mikor értünk az egyik vagy másik város fölé. Teljesen biztos csak az volt, amikor a gép egyik csinos utaskísérője a mikrofonon keresztül közölte, hogy Brassó mellett repülünk jel ebben a percben. Soha még ilyen tisztán nem láttam a földet. Térkép e táj, villantak fel előttem a költő szavai. Két falat között csodálkoztam rá a Tiszára, majd az erdélyi hegyekre, hogy később a Kárpátok csúcsait szemléljem, ahogy körvonalaik tarajos cikk- cakkja lassan elsimult, mert alánk úsztak a hegyek és ugyanakkor szinte dombocskává szelídültek. Alighogy befejeztük az ebédet, máris Odesszába érkeztünk. A jó ízű jonatánalma utolsó falatjait többen leszállás közben nyelték le.. Hej, kapitány . .. A Kirgizsztán négyszintes hajó, hossza száztíz méter, szélessége harminc. És aki ezen az „isten után az első”, azt Igor Pavlovicsnak hívták. Utasai tiszteletére kok- télpartyt adott, ahol kedvesen elmagyarázott mindent, amit a szárazföldi lényeknek illik tudni a tengerről, a hajóról, a bruttó regiszter tonnáról és a csomóról, amely utóbbi nem a kötélen található, hanem a haladási sebesség mértékegysége. Oda és vissza összesen kétezer-ötszáz kilométert tettünk meg a tengeren, átlagban kétezer méteres mélység fölött. Eljutottunk a parancsnoki hídra is. Itt Valerij Gurzsij, a parancsnok első helyettese magyarázta el a műszerek működését. Többünket nagy csalódás ért. Vártuk, hogy ott találjuk majd a kormányost, amint meredten nézi az iránytű hegyének kilengését és vasmarokkal szorítja a kerék fogantyúját. Ehelyett ... előre beprogramozott műszerek „vitték” a hajót, tévedhetetlen biztonsággal. A kormánykerék — sehol. A radart is a mi kedvünkért élesztették fel. Bevallom, egy ábránddal szegényebb lettem. Sebaj! Ahány kikötő Ilyen nevek voltak olvashatók a térképen: Jalta, Szűcsi, Batumi. Csupa varázslat, csupa várakozás, csupa ígéret. Aztán jött a valóság. A városok ugyan csodálatosan szépek voltak, mind más és más arculatát mutatta, de a jó magyar turista csak úgy futtában nézte meg a képtárt, a hologramot, az arborétumot, a delfináriumot és minden egyebet, mert sietnie kellett az üzletekbe. Volt aki vasalót hajszolt, volt aki villanyborotvát, többen pedig az aranygyűrűt és nyakláncot keresték. A pultok tömve aranycikkekkel, és el- barikádozva kíváncsiskodókkal. Volt akinek Jalta városi eleganciája tetszett, volt akinek Szocsi tartózkodóan komoly szépsége. Az egyik a pálmákat csodálta meg, a másik a narancsfákat. A delfinek osztatlan sikert arattak játékos produkcióikkal a fedett medencéjükben. Aki szerencsés volt, az, a Szocsi környéki vizeken, fel-felbukkanó „szabad” delfineket is láthatott. Jó darabig kísérték a hajónkat, az utánunk húzódó fehér uszályunk szalagjában lubickolva, száz, százötven méteres távolságban. Egyetlen kikötőben támadt csak riadalom néhány tájékozatlan utas körében. Én is köztük voltam. Amikor a csavargás után fel akartam jutni a Kirgizsztánra, azt láttam, hogy a karcsú orra éppen kifelé tart a kikötőből. A teste már jó néhány méterre eltávolodott a mólótól. Mit csináljak? Mi lesz velem hajó nélkül? Ahogy ott toporogtam, a beszálló kártyámat mutogatva egy mord arcú, kifelé mutogató egyensapkás férfinek, valaki megszólalt néhány méterre a hátam mögött magyarul: — Ne tessék izgulni, a Kirgizsztán most köt ki. Elvitt egy csomó helybeli utast sétahajőzni. Micsoda mennyei szózat volt ez a fülemnek. Naponta háromszor Azt hiszem, nekünk, magyaroknak az a hibánk, hogy akárhová megyünk, mindenütt „otthon” akarunk lenni. Pontosan azokat a körülményeket várjuk el, amiket itthon megszoktunk: ételben, italban, elhelyezésben. Pedig a hajó az hajó, állandóan dohogó gépekkel, kabinokkal, amelyekben mindennek a helyét kicentiz- ték és olyan étteremmel, amelyben ugyan udvarias, figyelmes és feltűnően csinos kislányok hozták az asztalokhoz az enni és innivalót, de ... mindezt hazájuk hagyományainak és szokásainak megfelelően. Csoda-e, ha akadtak, akik mindennel nagyon elégedettek voltak és akadtak olyanok is, akiknek a tea hőfoAbház öreg: mestere a sas- likkészítésnek ka és a levesbe tett tejföl ellen volt felettébb ingerült megjegyzésük. Pedig naponta háromszor mindenki „degeszre” tömhette magát. Esténként még gyertya is égett az asztalokon. Igaz, a kissé zord szelek olykor erőteljesen meg- himbálóztatták a hajót és emiatt néhány utastársunk még két falatot sem tudott lenyelni: rohant ki (rohant ... ?) a friss levegőre. Már Ferihegyen jártunk visszafelé, amikor megszólalt az egyik fiatalasszony: — Nekem még most is olyan, mintha ringana a hajó alattam. Hja, a megszokás. A megszokás? Az odesszai repülőtéren mi is magyar csoporttal találkoztunk kifelé menet, visszafelé pedig miránk köszöntek honfitársaink. Köztök tucatnyi gyöngyösi, akik velem üzenték haza, hogy szerencsésen átvészelték a repülőutat. — Maga mit keres itt? — néztek rám csodálkozva. — Azért küldtek ki ide, hogy tudósítsam az otthonmaradottakat szerencsés megérkezésükről — válaszoltam. Mosolyogtak. Jó kedvük volt. Hétnapi pihenés, kikapcsolódás, világlátás, utazás állt előttük. Ezért jöttek ők is. G. Molnár Ferenc Kuba Krokodilfarm — tessék belépni! A Zapata-mocsár környéke kietlen, vad vidék, a környékén található Kincses-tó mégis kedvelt turista-látványosság. Kubában egyedülálló, de a világon is párját ritkítja az itteni farm és tenyésztelep. Ezen a farmon ugyanis nem teheneket, vagy birkákat, hanem krokodilokat tenyésztenek. A látogatót egy „Krokodilfarm — tessék belépni!” feliratú tábla fogadja. A látvány meghökkentő, mégis lenyűgöző: a hatalmas kiterjedésű parkban egymás hegyén-hátán hevernek a hüllők. Nemélyik a sekély vízben keres menedéket a perzselő nap sugaraitól, s csak széles pofája, dülledt szeme mered ki a pocsolyából. Mások viszont a szá razon he- verésznek, s tátogatják rettentő szájukat a megszeppent látogatókra. Ijedtségre semmi ok. A telepet keresztül'kasul behálózó sétányt magas drótkerítés védi. A telep persze csupán másodsorban turisztikai vonzerő. Kilenc évvel ezelőtt kormányrendelettel hozták létre, főleg kutatási, kísérleti céllal. Akkor a tudósok azt a feladatot tűzték ki maguk elé, hogy emberi felügyelet mellett, de természetes környezetben, iparszerűvé tegyék a krokodiltenyésztést. Az első lépés a különféle krokodilfajok különválasztása volt. A környéken alapvetően két krokodilfajta él: az úgynevezett „kubai”, tudományos nevén rhombifer, valamint az „amerikai” más nevén acutus. Az előző jellemzője a test hosz- szában végigfutó sárga csíkozás, a széles, háromszög alakú pofa és a bőrből kiálló hegyes tüskék, az utóbbit szürke színéről, nyúlánk, hosszú fejéről, s háttarajáról lehet felismerni. A kutató-kísérletező munka eredményeként ma már a két alapfajon kívül létezik egy harmadik, hibridkrokodil is, amely a szakemberek szerint egyesíti az előző kettő jó tulajdonságait. A tudósok azonban állítják: a kísérletezés lehetőségei még koránt sincsenek kimerítve. Hogy mák lehetnek egy krokodil jó tulajdonságai? Amiről a magyar olvasó is tud, az főként tárcák, táskák és cipők alapanyagaként szolgáló bőrének minősége. Ami viszont jóval kevésbé köztudott: húsa ízletes, proteinekben gazdag táplálék, amely Latin-Amerikában csemegének számít. A krokodiloknak egyébként épp nagy keletjük lett a vesztük, s emiatt rendelte el a kubai kormányzat az iparszerű, ellenőrzött tenyésztését és felhasználását. A világ legtöbb olyan országában ugyanis, ahol egykoron őshonos volt e hüllő, a korlátlan vadászat miatt számuk vészesen megfogyatkozott. Így a zapataihoz hasonló krokodilfarm az egyik lehetséges megoldás megóvásukra, szaporításukra. Nagy Csaba összeállította: Gyurkó Géza (Fotó: PL — KSJ Krokodilok egymás hegyén-hátán
