Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-25 / 252. szám

4. bob* .fiWfüy^f^ryi B k M ■*! y BL M Ji *-f| M w A *i5t4‘ JÉ ll)Ígiợ#£^MgWyLi||fi£^ NÉPÚJSÁG, 1983. október 25., kedd Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Ä BARÁTSÁG SZOLGÁLATÁBAN Tízéves a Szovjet Tudomány e$ Kultúra Háza A Semmelweis utcai palota Méltó hajlék a tudomány és a kultúra számára — ez az első gondolata annak, aki befordul a zajos budapesti belvárosi Semmelweis utcáról, a mindig nyitva álló kapun. Bent márvány lépcsőház, tágas termek, ünnepélyes csend és — ha ellentétnek hangzik is — a termekben szinte állan­dóan történik valami: hangverseny, klubösszejövetel, film­vetítés, kiállítás — sorolni is sok volna. A Szovjet Tudo­mány és Kultúra Házában vagyunk, ahol éppen évforduló­ra készülődnek. Művészi újjászületés Mi tagadás: Teleki László Kegyence nem a magyar irodalom legbravúrosabb re­meklése. A művet tizenéves koromban olvastam, mégis tetszett, mert megbabonázott a szerző emberi nemessége, s munkájának konfliktusgaz­dagsága. Akkor talán több értékkel is felruháztam ezt az alkotást, mint amennyi megillette. Nagyot nem tévedtem, mert Illyés Gyula is felfi­gyelt rá, méghozzá olyannyi­ra, hogy érdemesnek tartot­ta teljesen átdolgozni, újra­írni. Valószínűleg a csiszo­latlan gyémántban rejlő le­hetőségek ragadták meg, s a szakavatottak biztonságá­val fogott hozzá a káprá­zatos briliáns felvillantásá­hoz. Az elegyes rangú darabból kivételes kincset formált. Felvillanyozhatták a végle­tekig kiélezett helyzetek, s ráérezhetett arra, hogy ezek művészibb megfogalmazása napjaink számára tanulsá­gok regimentjét kínálja. Elsősorban arra keresett választ, hogy hol a közös ügyért hozott áldozatok ha­tára. Főhőse Maximus pat­rícius, a bukás előtt álló római birodalom egyik te­hetséges vezető személyisége, aki nemcsak az államot, ha­nem vele együtt a kultúra, a civilizáció hagyatékát is menteni kívánja, s ezért harcol a széthúzás ellen, emiatt küzd az egységért. Eltűri a szeszélyes, a per­verzen zsarnoki Valentinia- nus császár önkényeskedését, még attól sem riad vissza, hogy a tisztes cél érdekében feleségét is feláldozza, s az élvhajhász uralkodónak en­gedje át. Más szóval: a szá­mára legdrágábbról is le­mondott, nem sejtve, hogy ezzel saját összeomlását idé­zi elő. A példabeszédet nekünk Mpostázták. Ezért kellett té- vésíteni, a tizenöt esztendő­vel ezelőtt színpadra állí­tott tragédiát. Mindkét változatot Vámos László -rendezte, aki bo­szorkányos ügyességgel iga­zodik el a képernyő világá­ban. Épp ezért alapozott a közelképekben levő adottsá­gokra. Tehette, mivel olyan művészeket 'választott part­neréül, mint Sinkovits Imre (Maximus), Trokán Péter (Valentinianus); Almási Éva (Júlia); Papadimitriu Athina (Edoxia császárnő); Mádi Szabó Gábor (Fulgentius, el- lenzési szenátor); Inke Lász­ló (Heraclius, a heréit). Kö­zülük a vívódó patrícius lel­ki rezdüléseinek megjelení­tése sikeredett legtökélete­sebbre. Ezzel a csorbítatlan össz­munkával magyarázható, hogy újjászületett egy las­san elfeledett dráma, gaz­dagítva nemcsak minket, ha­nem az utánunk következő nemzedékeket is ... (pécsi) Vox humana Vagyis: emberi hang. Az, amelyik annyi szépet és jót tud. Sokszor még feleslege­sen is. De miért is mondom ezt? Láttam egy rendkívül gyenge angol filmet, amely­nek Anne volt a címe, s az Isten veled, drágám so­rozat részeként mutatták be szerdán. Aki látta, tudja: a történet ósdi volt és gyen­gécske, nemkülönben a meg­valósítás. Egy feleség vívó­dásairól szólt mindez, s a tévéfilmek ócskapiacáról származhat ez a széria. Per­sze lehet emberi jelensége­ket, családi konfliktusokat szellemesen is ábrázolni, de ez messzi állt attól. Csak hát... A szinkron némileg feledtette a szerep­lők és a sztori gyengesége­it. Nézem, nézem, s közben hallgatom, valami miatt le­köt ez az egész. Legszíve­sebben hangjátékként él­vezném. Nem tévedés e szó, hiszen a vox humana, az emberi (asszonyi!) hang, amit hallok, Ruttkai Éváé, aki elbűvölően tolmácsolta a középkorú nő esetlen mon­datait. Ellentmondás, de lám csak, ilyen „csodák” is vannak. Bár nem tudom, hogy ez a filmecske megérdemelte-e ezt a segítséget? (-bor) Tíz éve, 1973. november 9-én nyitotta meg kapuit. Ötmillió látogató Nem volna unalmas a fel­sorolás, mégsem lehet vál­lalkozni arra, hogy elmond­juk: mi mindennek adott otthont egy évtized alatt az a ház, hányféle rendezvé­nyen szórakoztak és műve­lődtek itt az ország minden részéből érkező vendégek. Számokból talán elég annyi: az elegáns, belvárosi épület­ben fél magyarországnyi, mintegy ötmillió látogató fordult meg. Az itt és or­szágszerte tartott rendezvé­nyek száma meghaladta a tízezret, a filmbemutatóké pedig a nyolcezer fölött jár. Talán ennyiből is kitűnik: itt mindenki otthon érzi ma­gát. Elsősorban azért, mert a Szovjet Tudomány és Kul­túra Házában figyelmes vendégszeretettel fogadják a látogatót. De nem utolsó­sorban azért is, mert annyi­féle program között lehet válogatni, hogy aki egyszer akár csak betévedt ide — attól kezdve törzsvendég lesz. Kezdve a legifjabba- kon, akik közül egyre több­nek kedvenc vasárnapi idő­töltése a rajz- és bábfilmek nézése a Napocska gyermek­klubban. Még a legnehezebbnek tartott korosztály, a tizen­éveseké is megtalálja itt azt, ami érdekli, ók a Kortárs ifjúsági barátsági klubot lá­togatják, miközben az apák a szovjet—magyar sportba­rátok klubjában vitatkoznak az újabb és emlékeznek a régebbi sporteredményekről. S hogy az egyenjogúságon se essék csorba — ugyancsak itt működik a Vörös Szegfű klub, amely a magyar és a szovjet asszonyok barátságát szolgálja. Folytathatnánk a sort a szocialista' brigádok, a volt szovjet ösztöndíjasok, az orosz és szovjet zene kedve­lőinek klubjaival, illetve kö­reivel. Természetesen olya­nok is vannak — nem is kis számmal —, .akik fel­váltva látogatják a klubo­kat vagy egyikből a másik­ba látogatnak át, hiszen szá­mosán kedvelték meg az orosz zenét ösztöndíjas éveikben, s most hol a régi tanulótársak közt töltik a kellemes órákat, hol a zene élvezetében mélyednek el. Ismét másokat a könyvek érdekelnek — s itt kielégít­hetik ezt a kulturált szenve­délyüket is. Az egyik könyv­tárteremben szépirodalmi és társadalomtudományi műve­ket találnak, a másikban a műszaki-tudományos isme­reteiket bővíthetik. A két könyvtárban összesen több mint negyvenezer kötet áll az olvasók rendelkezésére. A rendszeres olvasók kívánsá­gának tesz eleget a ház ve­zetősége a közeljövőben: megalakítja az orosz és szovjet irodalom barátainak klubját. Művészeti központ Az olvasni- és hallgatniva- lókon kivül — s mintegy kiegészítésükként és illuszt­rációjaként — gyönyörköd- nivaló is akad mindig a Semmelweis utcai palotá­ban. Tíz év alatt a Szovjet­uniónak több köztársasága mutatta be képzőművészei­nek alkotásait és iparművé­szetének termékeit. Volt itt kiállítás litván grafikákból, lett fémművesmunkákból, szemelvények az üzbég kép­zőművészetből, s természe­tesen több kiállítás mutatta be a legnagyobb szovjet köz­társaság népének, az oro­szoknak sokféle művészeti alkotásait. S a legújabb: október kö­zepén rendkívül érdekes és művészeti értékekben gaz­dag kiállítás nyílt meg itt: magyar festők, grafikusok és szobrászok munkáit mutat­ják be. Ezekben egy a közös: a Szovjetunióban tanult vagy ott járt művészek a földrésznyi országban szer­zett élményeiket örökitették meg és mutatják be a tize­dik évforduló tiszteletére. Híven és következetesen szolgálja a ház a szovjet és a magyar nép barátságának ügyét. Egyre szélesíti a kap­csolatokat, amiből követke­zik, hogy ez a legkevésbé sem szorítkozhat Budapest­re. Ezért hívott meg már több megyét önálló kiállítás­ra. Elhozták ide értékeiket a Vas megyeiek, legutóbb a dunaújvárosiak — s a soro­zat még hosszan folytatódik. Ugyanennek a másik oldala, hogy a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában bemu­tatott játék-, dokumentum- és rajzfilmeket eljuttatják a városokba és falvakba is. Találkozások szovjet alkotókkal S akik a filmeken megje­lennek, akiket alkotásaik alapján vagy akár hangle­mezről ismer a közönség — ellátogatnak személyesen is. Járt már e falak között Gri- gorij Csuhraj filmrendező, Jevgenyij Nyeszterenko ope­raénekes, Robert Rozs- gyesztvenszkij és Csingiz Ajtmatov író — hogy csak néhány nagy nevet említ­sünk a sok közül. De voltak és a közeljövőben ismét lesznek űrhajós vendégek is, itt találkoznak a kozmosz titkai iránt érdeklődő ma­gyar barátaikkal. Mindez a legszebb, legkul­turáltabb környezetben. Az első, már a belépéskor meg­ragadó látnivaló a márvány­oszlopos előcsarnok. Onnan halkan suhanó liftek viszik a vendégeket a felsőbb eme­letekre, ahol kényelemben, hangszigetelt termekben él­vezhetik a filmeket, a zenét, társaloghatnak egymással a klubtagok — kinek mihez van kedve és hajlama. Számos magyar társadal­mi szerv, egyesület műkö­dik együtt a Szovjet Tudo­mány és Kultúra Házával, segíti munkáját. így a Haza­fias Népfront, a KISZ, a Magyar—Szovjet Baráti Tár­saság. Tíz esztendő eredmé­nyei azt mutatják, hogy a közös munka máris sok szép gyümölcsöt hozott. További hasonlókat kívánunk az újabb évtizedekre. (V. E.) Nem örömében dörzsöl- gette tenyereit egymáshoz Téglásy. Csak ücsörgött bá­gyadtan öreg íróasztala mögött, s zavartan pislo­gott körbe. A' teremben le­vők, ügyet sem vetve rá, görnyedtek aktáik fölött. A szokásos kedélyes cseve­gés helyett idegesítő csend honolt. Téglásy már csak azért sem értette a helyzetet, mert tíz éve — mióta az osztályon dolgozik — ilyen még nem fordult elő! Már- hogy az évnek ezen a nap­ján — születése évforduló­ján — ne köszöntsék őt munkatársai. Hagyomány lett ugyanis, hogy amikor október 17-én átlépi az iro­da küszöbét, kollégái tré­fás szöveg kíséretében rendszerint valamilyen íz­léses adománnyal várják. Egyszer például előre cso­mózott ajándéknyakken­dővel adták tudtára, ideje lenne már kicserélni azt az egy régi kopottat. Egy másik évben vadonatúj át­meneti felöltővel lepték meg: nem bírták tovább nézni, hogyan didereg a csípős őszi szélben — lé­vén ruhatárának mindösz- sze egyetlenegy kabátja, az is téli. De kapott már az egy évtized alatt szép var­rókészletet, gombokat, kö­röm- és hajápoló szereket, illatosító kenőcsöket és sprayket. Mert bizony Téglásy iga­zi agglegény volt világéle­tében.' Kevés érzékkel meg­áldva a finomságokhoz, rá­adásul hajlamos arra is, hogy könnyen elhagyja magát. A kollégák gyen­géd figyelmeztetései két­ségkívül hatottak a külön­ben jóvágású férfira. Jóin­dulatú jelzéseiket pironkod­va fogadta ugyan először, utóbb azonban sohasem fe­ledkezett meg róluk. Sér­tődés sem lett soha a do­logból, ehelyett ilyen al­kalmakkor az ünnepelt mindenkit meghívott hét­végi házába születésnapi zsúrra. Szóval, Téglásy most ott feszengett egész nap az asztalánál. Várta, hogy végre történjen valami — mindhiába. Kezdetben arra gondolt, társai elfelejtkez­tek a születésnapjáról, s most —, hogy nemrég meg­érkezett — eszméltek fel és próbálják valamiképp meg nem történtté tenni mulasztásukat. Am, ahogy múltak a percek, úgy vált mind izgatottabbá. Csak nem bántottam meg vala­melyiküket — morfondíro­zott magában. Ezt a gon­dolatot is hamar elvetette, hiszen városszerte köztu­dott volt: ez kivételes munkahely, ahol nem kap­nak lábra alantas intrikák, Téglásytól származtatYiatók meg különösen nem! Meg­fordult a fejében az is, hogy talán a munkájában követhetett el olyan bakit, aminek esetleges Súlyos kö­vetkezményeiről már csak ő nem értesült. De nem! A főnök titkárnője a tele­fonban nyerítő kacaj köze­pette oszlatta el ezt az ag­godalmát is. Csüggedése hirtelen me- hetnékbe csapott át. Meg sem várta, hogy az óra­mutató a munkaidő végét jelző számra ugorjon. Gyors mozdulatokkal vette le a fogasról fénylő ka­lapját, legújabb divatú bal­lonját, s az ajtó felé sie­tett. Ott azonban útját áll­ta legjobb barátja, Mérei, aki látszólag nagy komo­lyan érdeklődött: — Mi van veled? Már meg sem hívsz bennünket a születésnapodra, úgy mint szoktál? Majd látva Téglásy elké­pedését, s hogy épp kitör­ni készül belőle a méltat­lankodás, mosolyogva foly­tatta: — Csak nem gondolod, hogy megfeledkeztünk ró­lad? Az idén ez az aján­dékunk, — hogy nincs mit adnunk. Nincs mire felhív­nunk a figyelmedet, mert most már szerintünk töké­letesen pedáns ember vagy... Szalay Zoltán Rövid ősxi antológia „...kép képhez hogy Az Egri Irodalom- és Ze­nebarátok Társasága — hosszú szünet után — ismét jelentkezett és a Helyőrsé­gi Művelődési Otthon szín­háztermében zenés irodalmi műsort adott a vers és a kamarazene híveinek. A műsor címét Georg Trakl Tündöklő ősz ... című versé­ből kölcsönözték. És ez a verseim találó is az elhang­zott műsorra. Mint ahogyan az is jellemző, hogy a fel­hangzó Petőfi-, Berzsenyi-, Ady-, Babits-, Kosztolányi- és Tóth Árpád-versek mel­lett a témakörön belül ran­gos költőktől idézett a baráti társaság. Hiszen az aranyló, a sokszínű őszi kavargásban, ahol nemcsak a fülledt, lo­bogó sárgák, barnák, rozs­damarta erdők és parkok és szőlődombok és gyümölcsök csábítanak az élet élvezeté­re, a hangulatok ki- és át­élésére, de el is lehet gon­dolkodni. Olykor szomor- kodni is a múlás valósága és látomása felett. A századelő túlérett érzelmei, szimboli­kája jól megfértek Shelley légies soraival, Francis Jammes mindig is ünneplő áhítatával, Tyutcsev elme­rengéseivel, Rimbaud össze­téveszthetetlen képével, ahogy éppen sebzett cipőié zsinórját pengeti kóborlá­saiban. Idevág a bort és a szerelmet himnikus szavak­kal ünneplő Anakreon verse is, aki ezer éveken túlról üzen nekünk a bor gonosz hatalmáról, de jókedvűen, jói ismerve az emberi ter­mészet titkait. Ennek a tarkaságában is kitűnően összeválogatott verscsokomak a hegyében azért mégis Kosztolányi Dezsőt éreztük. Talán a té­makör is az oka, de inkább az az olvadó zeneiség, az a ritmusvilág, a nyitott szemmel végiggondolás a magyarázata, hogy a nagy vers, a Szeptemberi áhitat most is telibe talált. Van ebben a versben pátosz és lemondás, az európai ember megbántott idegrendszeréből valami betegesen érzékeny. És mégis megindító, meg­tisztító élmény hallani eze­ket a hintázó-lendületbe jövő szép sorokat; „az ifjú­ság zászlóit” úgy látni, aho­gyan az ünnepi magasban röpülnek. S talán csak a képzeletben. És ennek a versnek a hatása akkor is megvan, akkor is önálló, ha előtte már elhangzott, értő, igényes tolmácsolásban Shelley Ódája a nyugati szélhez. A versmondók, Jónás Zol­tán, Juhász Csaba, Kakuk Je­nő,. Kalmár Péter, dr. Nyíri Beáta, Pászthy Mária és Vi- rágh Tibor még mindig a régi Egri Irodalmi Színpad jó hagyományait ápolják. Az egyéniségükhöz közel álló szerzőktől veszik át a mondanivalót és azzal az átéléssel formálják meg azokat, hogy a szépen csengő szavak hatása ne hervad­jon le idő előtt. A műsor zenei részét Vi­simul...” valdi Évszgkokjából az ősz részleteivel tették von­zóvá, derűssé. Kodály Esik a városra című kompozíció­ja utalt a súlyos járású no­vemberi időre, de Csaj­kovszkij Édes álmodozása, Chopin Forradalmi etűdje, Lisznyay ősze különböző érzelmi oldalakról támadta a közönséget. Mintha a szá­mok is vallották volna, hogy a könnyű járású nyár után a lassúbb lépésű ősz is hoz­hat, hoz is meglepő hangu­latokat, melankóliát, pezs­gést, szerelmet. Kalmár Gyula, Kiss József, Pálvöl- gyi Agnes, Radnóti Tibor és Szepesi György szólisták­ként működtek közre, míg az Egri Szimfonikus Zene­kar tagjaiból alakult alkal­mi kisegyüttes főként Vival­di muzsikájával ötvözte jól a műsort. A zenei anyagot Farkas István gondozta. Egy ilyen zenés irodalmi matiné légkörét, ennek a napfényes délelőtti órának a hangulatát inkább baráti megbeszéléseken lehet visz- szaadni, végigcsemegézni. Azt azonban a nyilvános­ság előtt is el kell mon­danunk, hogy ez a lelkes irodalmi-zenei társaság hé­zagpótló szerepet tölt be Egerben. És biztatnánk őket arra, hogy gyakrabban lép­jenek fel, a sűrített mű­sorokkal is szervezzék, gya­rapítsák ezt a lelkes hall­gatóságot, amely érti, tá­mogatja törekvéseiket. Farkas András

Next

/
Oldalképek
Tartalom