Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-22 / 250. szám

Az ŐSZ

Már a* \ iK szüretnek örül minőén ember,

Mellyel örvendeztet bennünket Szeptember.

Októbert ólly tormán biztatja előre.

Hogy nektár lesz a- bor, és máslás a' lőre. *

Setétől a' setét gohér a' vesszőkön,

Barna színt vér vissza a' többi szőlőkön:

A' mellyeknek által világló kristályba .V nézőt mar édes nektárral kínálja.

< Csokonai. Az ász a mű. társéból részlet)

(Szántó György képriportja)

Ki ne ismerné a közkeletű mondást: ... aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul...

És, aki tud?

Az beszéljen. Azért tud. De mennyien tudnak? Nem arabusul, azazhogy arabul, de mennyien a beszélgetés és mennyien a politika, sót a s

2aks2ói megértés szintjén — mondjuk angolul, franciául? Mennyien igazán jól oroszul, spanyolul, a japánt és a kínait nem is említve? A kérdés meglehetősen szónoki, a válasz meg éppenhogy és sajnálatosan egyszerű: nem sokan. Pontosabban talán negyedannyian sem, mint amennyi nélkülözhetetlenül szükségeltetne egy olyan ország népe számára, amely nyelvileg „kilóg” az európai nyelvek nagy családjából. Sőt, már a hajdanvolt hazában ma élő és ott államot alkotott népek nyelvi közösségéből is. A mindenapok világában a finn-magyar nyelvi rokonság emóció és ápolni való tradíció csupán, mintsem közösen megfogalmazható és megérthető realitás. Más nyelvi rokonaink, a vogulok, vot- játok, a marik és a többiek nemcsak területileg, de ugyancsak a mindennapi nyelvhasználat tekintetében is messze szakadtak tőlünk. .. — vagy hogy inkább mi tőlük.

Ulan Bátortól vagy négyszáz kilométerre egy, az éjszaka hidegétől melegen óvó jurta mélyén lelkesedett házigazdám a magyar- mongol testvériség felett, idézvén és mondván is azokat a közös szavakat, amelyeket mind a két nép használ és ugyanazt ért is alatta: teme, oma, sárga... teve, alma, sárga... Vagy másfélszáz szóból félszázat is felsorolt mongol házigazdám. Ám, ha igaz is lenne, mint ahogyan persze nem igaz e nyelvi testvériség, a nyelvi közös -ős, akkor is, mit kezdene tízmillió magyar kétmillió mongol nyelvével a világban — és viszont?

Az már réges régen nem bosz- szant különösebben, hogy turistáink járják a világot — gazdasági nehézség ide, ugyanaz oda —, eljutnak még Japánba is és a, süketnémák nyelvét beszélik. A mutogatást. Ezt a „ham-ham” nyelvet — magam találtam ki e kifejezést, szívesen átadom bárkinek használatra — beszélve Európa és a világ országútjait, katedrálisait és bazárjait végigmutogató portyá- zó magyarok pedig maguk is látják, személyesen is érzik nyelvi tudásuk hiányának minden hátrányát. Ha van nyelvi tudásuk, hát annak minden előnyét. A2 olcsó bevásárláson messze túl a tartós cikkeknél is tártósabb baráti, emberi kapcsolatok megteremtésének lehetőségeiben például.

Turistáink nyelvtudatlansága turistáink magánügye.

Ám gazdasági, politikai életünk külhoni képviselőinél, illetőleg azoknál, akik erre egyébként rátermettek, ihivatotttak lennének, már nem magánügy a nyelvtudás, vagy a nyelvtudatlanság. Ez már

politikai, gazdasági, társadalmi, egyetlen szóval — népgazdasági ügy. Hiába verjük a mellünket, — higyjék el, verjük bizony —, hogy aki velünk akar tárgyalni, az tanuljon meg magyarul, mert nem fog megtanulni. A világon sok százmillióan beszélik az angolt, miért tanulja meg egy angol, vagy egy indiai avagy egy afrikai gazdasági szakember a magyart, amelyet tízegynéhány millióan beszélnek csupán és amely szívünknek lehet kedves, a más fülének is szép hangzású, de amellyel nem lehet végigutazni az- egyenlítő mentét. Az angollal tudniillik lehet. S erről nem „a” magyar és nem „az” angol tehet, hanem a történelem évszázadai formálták ilyenné a nyelvi világot is körülöttünk.

Azzal a szellemességgel (?) kezdtem, hogy aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul. Csokhagy, ha nem is az arabul tudó magyarok millióira, ám nem is az egy kézen megszámolhatók- ra van szüksége a magyar gazdasági életnek, mikor e térségben a kapcsolataink oly fontosak voltak és lesznek továbbra is minden bizonnyal. Az orosz nyelv tudása, nem egyszerűen egy baráti és szomszédos szocialista ország hivatalos nyelve, nem csak (?) egy nép, egy közösség történelme, irodalma kincseskamrájának

„aranykulcsocskája”, hanem jól felfogott gazdasági érdekeink katalizátora is. Importunk és exportunk döntő hányada a Szovjetunióval zajtik, érthető hát, hogy nagy szükség van az anyanyelvi szinten beszélni tudó magyar.gazdasági szakemberekre.

Japán és Kina, Latin-Amerika, a japán és kínai nyelv, a spanyol és a portugál: nemcsak világtáj, nemcsak nyelvterület, nemcsak etnikum, de gazdaság is, piac is, ahová ezzel a mutogatós ham-ham nyelvvel betörni, ott tartósan meg is maradni, e piacokat magunk számára kedvezően befolyásolni semmiképpen sem lehet. Mondhatnák és mondják is minden bizonnyal, hogy mindez, amit leírtam közhely és közismert és, ha még az iskolai nyelvoktatást is ócsárolni kezdem, akkor meg éppenséggel csak besorakozom az olcsó pénzért szidalmazók táborába. Ami a közhely vádját illeti, azt elfogadom, csak egy a mentségem.-" nem árt néha a közhelyeket is megismételni, hogy — közhelyek maradjanak. Evidenciák, amelyekkel számolni, jelen esetünkben leszámolni kell. Vagy kellene.

Ami az iskolai oktatást illeti, legyen szabad a saját, nem éppen szerencsés példámmal élni. Jómagámnak a hajdanvolt gimnáziumi, későbbi felsőoktatási tanulmányaim során három nyelvvel volt többé-kevésbé szerencsém találkozni. Szerencsés volt, hogy találkoztam a német, a francia és az orosz nyelvvel, mely háromból manapság lásd, vidáman megélhetnék a világ majd minden pontjáéi. Megélhetnék, ha tisztességgel megtanultam volna őket, akkor, amikor megtanulhattam volna, ha nem is társalgási fokon, de olyan szinten mindenképpen, amely alapot adhatott volna a nyelvi magasságok elérésére is.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy az akkori — nem múltszázadi! — nyelvoktatás sem volt jobb a mainál, de rosszabb semmiképpen sem. Akkor is voltak kötelező nyelvek és volt olyan is,

amit választani lehetett. És akkor is volt olyan az osztályban, nem is egy társam, aki ott, az iskolapadban, külön órák és nörszök, más nyelvű rokonok nélkül, szorgalomból és kitartásból elfogadhatóan megtanult németül, franciául, avagy éppen oroszul. Sem helyem, sem módon, hogy bíráljam, elemezzem az iskolai nyelvoktatást. Még azon sem tanakodom, miért hogy tizenkét évi orosz nyelvtanítás — tanulás?! — után alapfokon sem tudnak beszélni igen sokan. Mindennek a vizsgálata szakértelmet igényel, metodikai ismereteket, didaktikát és pedagógiát és még ki tudja mi minden más tudományág bekapcsolását. Ám a szorgalom, az akarat, annak felismerése, ami megint közhely, de hadd írjam le mégis: hogy ahány nyelvet beszélek, any- nyiszor vagyok más és más ember önmagámban —, nos, ennek a felismertetése a mai fiatalokban nemcsak* iskolai ügy. A szülők ügye is, azoké például, akik maguk sem tanulták meg az oroszt vagy az angolt, mert restek voltak, mert nem éltek egykoron a lehetőséggel, és most maguk is bánják ezt kutyául.

A családi nevelés a nyelvi nevelést is szolgálhatja, az igény felkeltést, a szorgalomra és kitartásra ösztönzést is. Mert ha ma száz, akkor holnap ezef, holnapután tízezer olyan emberre lesz szükségünk, aki igenis beszél „arabusul" is, mert beszélnie kell, mert véle és általa akar és tud majd szót váltani oroszul, angolul, spanyolul a világgal ez a nép, amely tíz milliónyi társával együtt magyarul beszél. Oly idiómát használ, amely nem jegyeztetik az ENSZ hivatalos nyelvei között.