Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
(Köhidi Imre képriportja) Vízállásjelentés: a Duna Passau- nál, a Tisza Vásárosnaménynél, a Sebes-Körös Csúcsánál, a Maros Soborsinmál, a Velencei-tó Agárdinál ... De hogy a Tisza Kiskörénél, — ilyet nem ismer a vízállás- jelentés. Pedig Kisköre, ez a néhány ezernél is kisebb lélekszámú község, diadalmasan bevonult a köztudatba. Neve lett a térképészetben, vonzereje a turizmusban, rangja és talán még tekintélye is származott a voltaképpen még nem is hozzá tartozó „Kiskörei üdülőkörzet” jóvoltából. A felduzzasztott Tisza jóvoltából. Annak a tónak köszönhetően, amely kiterjedésére való tekintettel már a nagyobb léptékű térképeken is elfoglalta, vagy elfoglalja majd a méltó helyét. A Tisza Kiskörénél Tisza is, meg nem is, folyó is, meg nem is. Egyszerre mind a kettő. A sodrásban lomhán hullámzik lefelé a zöldes-sárga üvegszín hátú folyó, míg a régi medret hagyván, elterülve az új gátak között, inkább a parti művek szorgos csapkodásával, mintsem folyása se- rénységével jeleskedik már a víz. Amelyet Tiszának hívnak és kiskörei tározónak, a legmagyarabb folyónak és a legújabb tónak is, a legtisztább természetes víznek és egy új ökológia honának tartanak. Ennyi minden és még mi minden más a Tisza Kiskörénél. Mégha neve így nem is szerepel a vízállásjelentésekben. A kis hajó, amelyen a folyóról, a tározó történetéről, a közelebbi és távolabbi elképzelésekről, üdülőtervekről, programvágyakról oly lelkesen beszél útimar- sallunk, a kiskörei párttitkár, Szász János, ez a kis hajó, amely a vízügyiek jóvoltából kapaszkodik most velünk felfelé a folyón (tavon?) nem tartozik a jachtok luxuskategóriájába. Kicsit ütött- kopott, fakófehér, tüdeje meglehetősen hangosan zihál, ám orra mégis kitartóan választja szét a habokat. A kétfőnyi személyzetnek nem sok gondja van, úgy hi* szem, hiszen a hajócska annyiszor tette már meg ezt az ütat a vízi- mérnökökkel, vegyészekkel, hajózó szakemberekkel és olyan hivatalos személyiségekkel, mint éppen most velünk, néhány újságíróval, hogy fejből, azazhogy kormányállásból is tudja, hol, milyen messze a parttól. Ha nem zakatolna olyan kitartó hévvel, a csend csodálatos birodalmában hajózhatnánk. Onnan tudom, érzem és értem is meg a csend szavát, amikor halászok, horgászok csónakjai előtt és között dohogna tova a hajócska, az elő nem írt és mégis kötelező vízi illem szabályai szerint, leállítják a motorját, hogy néhány pillanatig, egy csónak, — két csónak múltáig csak a lendület vigye tovább. Ekkor a Tisza nem csobog, mert még az is hangosnak tűnik, suttog és még azt is halkan súgja a hajó oldalának, hogy a vizek szava se verje fel a parti erdők fenséges csöndjét. Minden bizonynyal láttak már igazi expedíciós filmet, legyen az játékfilm, vagy tudományos útibeszámoló, láttak, de nem hallottak semmit. Mert a rendező, az operatőr minden hangot, még az emberi sóhajt is kiszűrte, hogy érzékeltesse: milyen is az igazi, az érintetlen, az ember nem járta, a civilizáció kikerülte őstermészet. Ilyen film pereg most lassan el a szemem előtt. Az imént még — félórája, egy hete, ezer éve? — korunk egyik mérnöki, technikai leleménye elől és mellől indultunk, az elektromos áramot is fejleszteni képes duzzasztóműtől. Félórája, egy órája, örök idők óta? — dohog velünk visszafelé az időkben, vissza az egykor még érintetlen vadon vízi világába civilizációnk e kis lelkes törpéje. Az imént még ütött-kopottnak mondtam, most már úgy érzem, hogy belesimult a tájba, belevaló a vihar és a víztörte ágak, a baltákkal is szembeszálló vad gubancú erdősávok, a parti füzes, a nádasok, a szövevényes parti növények ősi világába. Hogyan is nézne itt kj egy hófehér, modern jacht, vakító és vadító eleganciájával, antenna- és árbocerdejével, radarjaival, rádióval, televízióval és természetesen a fedélzeten üvöltő diszkózenével? Sehogy. Nevetségesen. Elriasztóan. Mint egy fehér szmokingos gentleman a pecázók között. Mert a folyó minden kanyarulatában, « tóvá szélesedett víz megmaradt szigetein, valósággal beleolvadva, egyesülve a természet e pompás vadságával — nem is tudom, miért e csendre, meghittsége, érintetlensége ez a jelző: vad? — mindenütt, ahol a természet tenyérnyi helyet hagyott: csónak, sátor, földből épült ágakkal, bokrokkal borított enyhely. Vagy egy autó, amely most csodák csodája megszelídülten sem hangot, sem benzinbűzt nem mer okádni szerte szét. A fiatal vízimérnök — én neveztem így magamban a vizekhez értő vegyészt, látva csodálkozásomat, megnyugtat: ezek, mármint a horgászok, halászok nem szennyezik a vizet. Sőt! ök vigyáznak rá a legjobban. És most már érdemes is. — Hazánk legtisztább folyója a Tisza. Lényegesen javult a víz minősége, felerősödött minden itteni szakaszán az öntisztulóképessége is ... — A közepén, aki nem finy- nyás, akár nyugodtan ihatna is, olyan fertőzésmentes már — bizonygatja lelkesen Szász János és már-folytatja is, szerintem még látni is véli, hogyan fog majd kinézni a Tisza, meg ez az egész vízrendszer röpke néhány év múlva. Mennyi ezren és tízezren keresik fel a partjait mind a két oldalon, hol lesznek az autóparkolók, hova terveznek szabad strandot, hol lesz motel, étterem. Hallgatom és közben egyre szomorúbb szemmel nézem a kipusztíthatatlannak tűnő erdőket, az öreg és fiatal fákat, a vízből föl- és kiugró kishalakat, amelyeket csuka, vagy süllő hajszol: mi lesz belőled élő természet? Kisköre üdülőkörzet lesz. De hát Kisköre voltaképpen most is az. Motelek, szállodák, autóparkolók, céllövöldék, éttermek, italboltok* nélkül is. Kisköre, vagy az, amit e . gyűjtőnéven fog át tekintetünk egyetlen tájegységként — most az. Az igazán felüdülni, igazán pihenni vágyók paradicsoma. A kishajó, nem ez, egy másik, egy luxusabb kivitelű, már feljár Szolnoktól a duzzasztóműig. Idegenforgalom. Az bérli, dohogtatja elegáns vonalú, jó vízfekvésű testét. Magyarok és jobbára külföldiek hajókáznak a szőke Tiszán föl- és lefelé. Uram ég, borzong belém a tudat, mi lesz itt, mi lesz ebből, ha a hajók majd följárnak Tiszafüredig, ha be- és kiépítik ezt az üdülőkörzetet, ha a csend, a víz, az erdő, a madarak, az őzek, szarvasok, a vidrák és a vadvirágok, a vadvizek országa a modern üdülés birodalma lesz? Egy országot egy birodalomért? De milyen országot egy milyen birodalomért? Nemcsak költői, de naív, majdhogynem ostoba is a kérdés, tudom én jól. Az üdülési kultúra, a civilizáció könyörtelenül és törvényszerűen betör e ma még alig érintett világba és megteszi mindazt, ami tőle telhető. És nagyon sok telhető! — Ez a dzsungelnek beillő környezet voltaképpen azóta burjánzóit így el, amióta az ember tóvá formálta át itt a Tiszát — fogalmaz olyan precízen Szász János, hogy pillanatok alatt visszazökkenek a vadromantika hangulatából a realitások világába. Hiszen ez az őstermészet nem is ős, csak természet. Hiszen már ezt is az ember teremtette meg, azzal, hogy merészen új utakat szabott a vizeknek. Hogy milyen hangos és mennyire ütött-'kopott ez a kis hajó! És kényelmetlen is. Hiába, egy fehér, modem jacht, az mégis csak más. Természetesen egy kis diszkómuzsikával. 2<ft W8&$&> ■«. ^ ^ jfeg ^«WaMI'l xM&SSaást *"*5 ■ v* ' Éfe^i * frff Pl pjiiB
