Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1983. október 15., szombat Vasárnap délelőtt KÖpeczi Béla művelődési miniszter nyitja meg — a tatai várban — a Taneszközök régen és ma című kiállítást. A sajtó képviselőinek hamarabb bemutatták az anyagot, figyelemfelkeltő tudósításunk a helyszíni tájékozódás nyomán született. Coiiieniusiól a teletextíg A mesterien helyreállított, a Zsigmond által emeltetett, a Mátyás király révén tovább bővített festői környezetű vár három termében kapott 1984. március 31-ig otthont ez a színvonalasan, műgonddal összeállított, értékes, pedagógiai szempontból is számottevő kollekció. A látogató — s ez a rendezők érdeme —, képet alkothat az elmúlt századok nevelőinek szemléltetési törekvéseiről, meggyőződhet arról, hogy a hajdani tanítók és tanárok szintén kiaknázták az egyes taneszközökben rejlő lehetőségeket. Erre már a neves Comenius is rámutatott, hangsúlyozva, azt, hogy a látvány, a vizua- litás megfogja, megbabonázza a gyermekeket. Így aztán nem véletlen, hogy személyiségét idézték, gondolatai előtt is tisztelegtek, egykori művei helyet kaptak ezen a seregszemlén. Az is tudatosulhat az itt szétnézőkben, hogy mi, a stafétaváltók tisztes örökséget viszünk, fejlesztünk tovább, hiszen elődeink sem szűkölködtek az ötletekben. Leleményességükről tanúskodnak a bemutatott tárgyak, a különböző kísérleti eszközök. Külön helyiségben kapott teret a korszerűség, mindaz, Taneszközkiállítás Tatán ami egy kissé már a jövőt idézi. Az iskolai számítgép már a jelen, hiszen ettől a tanévtől minden középfokú iskola rendelkezik vele. E célra mintegy 60 millió forintot áldoztak, csak az a kár, hogy a programok még csak most készülnek,-s ezek sokszorosítását a közeljövőben kezdi meg az Országos Oktatástechnikai Központ. Az viszont tény, hogy ezzel a lépéssel utolértük Angliát, ahol 1982-ben zárult hasonló akció. A teletext már inkább a holnapok világa, bár az is igaz, hogy a tévé képújságának szerkesztősége — kísérleti céllal —, több száz oktató jellegű információs oldalt készített, s ezt közvetíti is. Természetesen az adottságok kiaknázása még hátravan, s ez nem kis részben anyagi kérdés is. A rendező szervek remélik, hogy sok oktatási intézmény szervez csoportos megtekintést, számítanak az ismereteiket bővíteni óhajtó nevelőkre is. Ha igényeiket bejelentik, akkor megnézhetik a különböző filmeket és videoprogramokat. A választék bőséges, hiszen mintegy háromszázötven produkció szolgálja majd a vendégek felvilágosítását. Korszerűség — hajdanán (Fotó: Somogyi László) Nagy munka volt ezt a párját ritkító kiállítást ösz- szehozni, mégis megérte, mert arra inti a jövő nemzedékek szellemi pallérozásával foglalkozókat, hogy soha ne feledkezzenek meg a látvány kínálta lehetőségekről, a kísérletadta élményekről, mert mindennapi tevékenységük csak így válhat hatékonyabbá, gyümölcsözőbbé. Pécsi István Ülök a nézőtéren, látom, mi történik a színpadon és egyre azon töröm a fejem, kell-e, hogy megfejtsem mindazt, ami eljut képben és hangban hozzám ebből a produkcióból? Feltétlenül szükséges-e, hogy valamit megmagyarázzak vagy elég, ha csak hagyom, hogy hasson rám? Ezek a kérdések nem hagytak nyugodni a Népszínház Táncszínházának gyöngyösi előadásán. Végighallgattam az egyes műsorszámok előtt elhangzott bevezetőt is, méghozzá teljes igyekezettel. Néhány megállapításával nem értettem egyet, de ez az én privát ügyem. Azt elfogadom, hogy a tánc nem tud múlt és jövő időben produkálni, azt is elfogadom, hogy a táncos mindig érzelmeket, hangulatokat akar kifejezni és teszi ezt képességei és felkészültsége szerint. Azzal már viszont vitatkozom, hogy kell-e vagy nem kell a történés, az esemény a színpadi tánchoz. Olyannyira vitatkozom, hogy kijelentem, a színpad a történések helyszíne és ha a történés hiányzik róla, akkor a látvány üres, érdektelen, unalmas lesz. Hozzáteszem: általában, mert akad jó példa a hangulati „téma” színpadra állításának sikeréről is. István, a király — Te rongyos élet — Felhőjáték Filmforgatások Befejeződött az István, a király című új magyar film forgatása, a nagyszabású produkciói jeleneteinek zömét az augusztusi, nagy sikerű városligeti koncerteken rögzítették. A felvett anyag most a stúdiókban formálódik: a vágás, szinkronizálás és egyéb munkák után valószínűleg a jövő év tavaszán, a játékfilmszemlén tekintheti meg először a közönség az alkotást. A napokban kezdődött meg a Dialóg Filmstúdióban egy új, magyar—amerikai koprodukciós film forgatása. Makk Károly rendező Játszani kell címmel készíti a filmvígjátékot, amelynek fő szerepeiben igazi világsztárok játszanak: Cris- topher Plummer, Elke Sommer és Maggie Smith különböző filmekből a magyar közönség előtt is ismert. Elkészült, most már a bemutatóra vár Bacsó Péter Te rongyos élet című filmje és Maár Gyula Felhőjáték című munkája is. A prímást — bocsánat: ma zenekari vezető a neve —, régóta ismerem. Még az öreg Karcsinak a bandájában játszott — mert az banda volt, Karcsi pedig prímás: jó humorú, nagyon derék cigányember, itt muzsikált, ugyanebben az étteremben, ugyanezen a pódiumon. Karcsi még prímás volt, a bandája pedig klasszikus cigányzenekar: prímás, kontrás, brácsás, bőgős, klarinétos, cimablmos. Sokszor hallgattam a zenéjüket. Annak idején gyakori vendég voltam itt: Karcsi szeretett bennünket, fiatal újságírókat, büszke volt rá, hogy cimborálunk vele, el-elkérte megzenésítésre a verseinket, a szövegünkre ezután szörnyű giccsmelódiát szerzett (csak úgy emlékezetben, mert a kottát nem ismerte), ezeket sűrűn eljátszotta nekünk — és mi dicsértük is: „Nagyon szép, Karcsi! Ezt Dankó Pista se szégyellné!” De hát ez régen volt. Két-három évtizede már csak itt- ott nézek be ide (ha vendégeim vannak), Karcsi rég meghalt. a banda többi tagja is, csak ez az egy szál muzsikus van már életben — akkor a legfiatalabb volt a zenekarban, brácsás, talán Bélának hívják. Nincs meg a régi banda, de nincsenek az akkori zeneszerszámok sem. Ez itt amolyan szokásos, mai éttermi zenekar: Béla gitáron játszik, kívüle még egy gitár, dob, szaxofon, villamos orgona. Szorgalmasan űzik az ipart. Becsülettel megszolgálják a fizetésüket. Alaposan nyűvik az erősítő berendezéseiket is: olyan ricsajt csapnak, hogy az ember a saját szavát se hallja —, de nem is bánom: alig ismerős hivatalos vendégemmel ülök itt, nemigen akad közös témánk, és most csak udvariasan mosolygunk egymásra: ügye, ilyen hangzavarban beszélgetni... Hanem egyszer csak történik valami. Az egyik zeneszünetben előkerül valahonnan a villanyorgona mögül egy hegedűtök. Béla gondos kézzel emeli ki a hangszert, egyetlenegyszer pengeti végig a húrokat, máris fel van hangolva, szemmel láthatóan valami jóleső rutinnal húzza meg a vonó szőrzetét, zsebkendő az álla alá, s már az egész zenekar feszülten figyel. Figyel a Béla vonójára, mert az most zeneszerszám és egyszersmind karmesteri pálca, dirigál, és maga is hangokat csal elő. Az erősítőket már kikapcsolták, a nagy hangú instrumentumokat pianóra fogták, a dob pihen, s hegedű vezérszólama osztatlanul uralja a termet. Klasszikus darabot játszanak. Brahmsot, és nagyon jól (később megtudom, hogy Béla közben esti tagozaton zene- művészeti szakiskolát végzett). A prímás majd elszáll a zenével. Eddig a fizetéséért játszott. Dolgozott. Becsületesen, keményen. Most pihen, és eddigi munkájáért megjutalmazza magát: hegedül. Hegedül, hegedül, hegedül — az egész zenekart magával ragadja a hevülete: beleadnak apait-anyait. Végighullámzanak a termen az utolsó akkordok. Pillanatnyi csend. És ekkor öt-hat asztalnál felállunk, megtapsoljuk a produkciót. Béla hálásan hajlong. Tagadhatatlanul boldog. Boldogabb, mint Karcsi volt, amikor a szerzeményeit dicsértük. Bállá László Mindezt a táncszínház műsorának ürügyén kellett elmondanom, mert amit a társulat csinál, amit György- falvay Katalin velük csináltat, az egészen más, mint amit eddig megszoktunk és láttunk — táncügyben. Ez a más feltétlenül kiváltja a vélemények összeütközését és nem csupán az ízlésbeli különbségek alapján. Maga az alapfelfogás kényszeríti a nézőt a meditálásra. Előadásukat aligha lehet köznapi szavakkal elmondani. Ezek a címek, mint Bújócska vagy: Függőlegesek és vízszintesek, annak, aki a táncot nem látta, nem eléggé beszédesek, nem eléggé felfoghatók. Hangulatokat, emberi tulajdonságokat, etikai formákat idéznek ezek a táncok, de nem minden történés nélkül. Van tehát elmondható tartalmuk is. Címszavakba sűríthető eseményük. Néptánc és mégsem az, balett és mégsem az, hanem valami, ami eddig még nem volt, valami, ami most (Fotó: Szabó Sándor) keresi az eszközeit és a dramaturgiáját. Jó ez a törekvés, az útkeresés, mert gondolkodásra, véleményalkotásra késztet. Mert arra kényszerít, hogy végiggondoljam az alkotói szándékot és a megvalósítás módját, eredményét. A táncosok tudása kifogástalan, a színpadképek megkomponálása jól szolgálja a szándék érzékeltetését és ugyanígy a hangsúlyokat adó zene és hangeffektusok sora is. A táncszínház törekvését, hogy a hagyományok végtelen bőségéből kiemelve a részeket újat alkosson, ráépítve az évszázadok által kimunkált eredményekre, újjá- és újrafogalmazzon formákat és továbbfejlessze azáltal mindazt, amit a népi tánc már eddig is elért, mindezt elfogadni és helyeselni — természetes. Az is természetes, hogy a táncszínház törekvéseinek egy- egy vonásával vitatkozni is lehet és szabad. (g. molnár) A szakszervezeti fotópályázat nyomán Eredmények, háttér nélkül önmagában az nem kiemelésre méltó, hogy fotópályázatot hirdet meg egy társadalmi szervezet; a megméretés lehetősége az amatőr fotósok számára mindenképpen pozitívum; ha az eredmények ezt igazolják. Ha azonban csak ez jelenti a fatóséletet egy megyében —, ez már sokkal kevésbé lelkesítő tény. Pedig a mai helyzet ehhez közelálló! Két pályázat egy évben elegendő lenne az amatőr fotósok teljesítményének értékelésére. Ha nem lenne elhallgathatatlan tény, hogy épp a minősítettek, a Heves megyei Fotóklub tagjai távol maradtak a két pályázattól. Nem lenne felesleges részletezni az idevezető okokat — például azt. hogy alig egy héttel a jó szakvélemény után, amelyet épp a kilubgazda adott a fotóklub munkájáról, hogyan lehet egy szóbeli üzenettel meneszteni a megye egyetlen szakképzettséggel is rendelkező klubvezetőjét? Ám az önmarcangolás itt már késői; megemlítendő viszont, hogy az eredmények eddig nem igazolták a fenti döntés megfellebbezhetetlen igazságát. Aminek bizonyítására is alkalmat ad a „Szakszervezeti életünk” címmel meghirdetett pályázat anyaga, amely a Szak- szervezetek Heves megyei Tanácsa felhívására immár másodízben gyűlt össze. Mert a teljes választék ismeretében állítható: néhány egyéni jó teljesítmény van, ugyanezen egyéni teljes ítmé-, nyék átlaga is emelkedő — de fotósélet nincs. Nincs két kép, amely között eszmei rokonság lenne kimutatható; nincs két szerző; akinek közös munkálkodását tetten érhetnénk; nincs műhelymunka, szakmai továbbképzése, lehozott kiállítási anyagok, nagy fotósoktól a tanulás szándékával — és e tényezők híján közös eredmény sincs. Pedig e tevékenységért honorált funkció van ... E gondolatok súlyosak; de az elfogadható színvonalú pályázat nem feledtetheti ezeket az alapgondolatokat. Ha például képek tucatjai azért nem kerülhetnek falra, mert rossz nagyítógépen nagyították azokat. Ha elemi lcompozíciós hibák — ferde látóhatár, Ízületeknél elvágott képek, levágott lábakkal, kezekkel és így tovább — ismétlődnek. Olyanok, amelyekért egy fotósnak egyszer is elég szólni, hogy ne ismétlődjenek. Csak legyen, aki szól. Ami végül falra került, kevéssé tükrözi e háttérbeli gondokat. A fődíjas Molnár István kollekciója például kiemelkedő: megkeresi a jó képlehetőségeket, szakmai biztonsággal, képteremtő fantáziával lát megörökítésükhöz — az ilyen középpályásra mondják: lát a pályán! Adamik Miklós nehéz témákat — erdőtelepítést, vadgazdálkodást, egyszóval természetvédelmet — old meg kitűnő színvonalon. A többiek? Dolmányos László — az egyetlen fotó- klu'bos — az élet újjászületését fogalmazza meg képsorában : búzamező, aratás, a tarlón kiserkenő élet, — telitalálat! Lakatos Zoltán Kézbesítőjét már méltattuk e hasábokon, szép munka. Mázán Géza sokszínű egyéniséget tükröztet képein — ha kevés is közöttük a friss fótó. Nagy Péter szervezett látványra tesz kísérletet egy új ház épülése kapcsán — eredménnyel. De ezzel a felsorolással a díjra érdemesek sora be is végeztetett — a zsűri nem volt nehéz helyzetben. Végezetül: jó dolog, ha a Szakszervezetek Megyei Tanácsa a fotóélet mecénásául szegődik, immár másodízben. De ez nem feledtetheti azt, hogy a fotó a köz- művelődés ága, amely nem nélkülözheti az állandó törődést, fejlesztést, mű bírálatot, — szóval a közösségi művelődést. Es a szakértelmet sem a főhivatású irányítóktól. Kőhidi Imre
