Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-10 / 214. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 10., szombat 8. Teremtő újraalkotás Beszélgetés Pesovár Ernő néptánckutatóval Budai Lakásának kis zu* gában halkan kattog a gép, ahogy továbbítja a diafii* meket. A Pesovár Ernő által összeállított tánctörténet képekben a magyar tánchagyomány és az európai tánckultúra kapcsolódási pontjait, egymásra épülését, ugyanakkor sajátos elkülönülését mutatja be korabeli illusztrációk segítségével. Egy váza rajzán ókori görög kultikus tánc fázisait látjuk, németalföldi körtánc képei bontakoznak ki, magyar ver- bunk és csárdás bukkan föl. Az összefüggések még a hozzá nem értőnek is egyértelműen világosodnak meg a képekkel. Talán nem véletlen, hogy ezt a filmet használják Finnországban és Franciaországban is a néptáncok oktatásánál. — A néptánckutatónak mit jelentenek az elmúlt korokban tett kalandozások? — Hadd idézzem Berzsenyit! Igaz. így visszafelé indulunk, de talán szemléletesebb lesz. Berzsenyi azt írja A táncok című versében: „Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel a népek lelkét, s nemzetek íz- leteit.” Nagyon jó ez a kifejezés, pontos. Az egyes népek, nemzetek táncaiban ugyanis valóban „ízletek”- ről van szó. Ha a közös gyökereket vizsgáljuk, akkor a különböző országok táncai, így a mienk is, egy nagy európai kultúrába tor* kollanak vissza. Ez egyértelműen jelzi számunkra, hogy európaiak is vagyunk. Hangsúlyozni szeretném az is szót. Mert a tánccal szét- fejthetetlenül egybetartozó zenei világból példának említhetném a kvintváltó ázsiai eredetét. Hagyományaink nem válnak el élesen a szomszéd népek tánckultúrájától sem. Ám ha tetszik, hozhatok még távolabbi példát. A körtánc minden természeti nép táncában alapforma. Nálunk körbetáncolják a májusfát, az imént látott képeken látta, hogy Németalföldön egy élő fa körül kari káznak. — A magyarságnak mik voltak, vagy mik lehettek a legősibb táncai? — Hát, hogy mik lehettek, azt nehéz volna megmondani. Valószínű, voltak a honfoglalás előtt is. Az első „dokumentumokat” Anonymus- nál lelhetjük meg, aki győzelmi torban járt táncokról, szól. Bonfini jegyzetté le, hogy a kenyérmezei csata után győzelmi táncot jártak a harcosok. Az egyértelmű, hogy tánckultúránk középkori. Kör és fűzértáncok jellemzik a XVIII. századig. Ekkor van nálunk a vízválasztó. A XVI. századtól átszínezi kultúránkat a forgós páros, e reneszánsz réteg él a XVIII. századig, és aztán jön a verbunk és a csárdás. — Ez tipikusan magyarnak tekinthető? — Itt kell visszakanyarodni ahhoz a bizonyos Berzsenyi idézethez. „Nemzeti íz* letű” ez a verbunk, bár a táncos toborzás nem volt ismeretlen a hajós népeknél. Európai elődjének tekinthető a matróztoborzás. Tulajdonképpen itt megint oda érkezünk vissza, amit már érintettem: ugyanazok a típusok, történeti fázisok mutathatók ki nálunk, mint Európában. Nagyor érdekes például, hogy visszafelé a részből egészre is lehet következtetni. A Kárpát-medencében nyomon lehet követni például, hogy volt valamikor egy agresszívabb páros tánc. Én úgy nevezném ezt, hogy pre lírai páros. Amikor a férfi és a nő táncában nem a költői szerelmi jelzésrendszerek dominálnak, hanem inkább a két nem harca, a küzdőjelleg uralkodott. Ez a peremvidékeken fennmaradt. Spanyolországban és a Kaukázus körül is. Ám Európa szívében átszőtte a polgáriasodás. felváltotta és kiszorította a finom líra. — A néptánckutatásnak tehát jól kivehetően vannak történelmi, társadalomtudományi dimenziói. A népiek egymás iránti tiszteletére, a közös múlt és hagyomány megbecsülésére felhívó funkciói. — Igen, persze. Ez nagyon fontos dolog. Hogy egy történelmi szem fjem tot említsek: a balkáni népieknél például a néptáncon keresztül is kimutatható, a török hódoltság korszaka. A Balkán t korban elzáródik az eu- rópiai tánckultúrától, marad a körtánc, és erre épül rá a későbbiekben minden. — Nálunk mit lehetne említeni ilyen tipikus példaként? — Jellemző, hogy a nyugat-európai polgári táncok meghonosodtak ugyan nálunk, de nem asszimilálódtak. Mondhatni, bizonyos mértékig idegen testként, bár teljes természetességgel benne élnek a tánckultúránkban. — Lépjünk át a múltból a mába. Mi a mai néptánc funkciója? — Én úgy gondolom, hogy egyetlen nemzet sem lehet meg néphagyományaik ismerete nélküL Rólunk azt mondják: népzenében és néptáncban nagyhatalom vagyunk. Nagyon sokan és egyre többet foglalkozunk népi múltunk e rétegével, ez örömmel tölt el. Valóban vannak nagyszerű eredményeink. Nem ünneprontásként, de azért hadd említsem meg, hogy nálunk a néptáncmozgalomban harmincezren vesznek részt. A svédek százhúszezer résztvevővel dicsekedhetnek. Ügy gondolom, hogy az elmúlt egy, másfél évtizedben felfedeztük magunknak a néptáncot, és az azzal való élni tudás korszaka most következik el. Szigethy András Lőrinczy István: Van Gogh szobája egy álmaim évvel halálom előtt s a falon szobám fala halványlila egy ablak ágyamon rőtszín zöld haja Markó Pál: Láztulipán Nem sétálhatok ki csak úgy az életemből, de lassan elmosódik a szó is, és álomba merül a bennem megmaradt világ. Emlék, amit túl sokáig tartogattam, éjjelt csitít nappali fényre. Bogyófürtök közt kék sebet vág, kutat csikorogtál, a sziszegő szél, ablakom előtt sötét éj ugat. Tanít a táj, az égbolt, a rövidhullámú, rezdülő világ. Valahol árva bálnát szoptat magányos jéghegy, hosszú vándorutak, határkövek jelzései felett vadászgépek röpülnek. Lenn berkenyefa vergődik, homály sír az ablak üvegén. Szemem láztulipánokat ringat, s felhorkanok, mint halott vitéz bóklászó lova. ÉLŐ VILÁGIRODALOM Egy elkötelezett művész portréja John Berger: Korunk festője A szerző neves — Francia, országban élő — angol marxista művészettörténész és író, aki korábban festőként és rajztanárként is működött. Hazánkban sem teljesen ismeretlen: a magyar tévé is bemutatta egyik remek művészettörténeti ismeretterjesztő sorozatát, az utóbbi évtized legizgalmasabb modern angol regényének 'tartott G. című művét pedig két, ízben is megjelentette az Európa Könyvkiadó. Legújabban kiadott mun. kája, a Korunk festője tulajdonképpen nem is olyan új: először 1958-ban jelent volna meg — egyébként ez volt Berger első regénye —, ám akkor, két esztendővel az 1956-os magyarországi események után az angol kiadó — feltehetőleg politikai bot- tánytól tartva —, összesze. dette a könyvesboltokból a kész példányokat. A regény főhőse egy „János Latnn” nevű, a Tanács- köztársaság leverése után Berlinbe emigrált, majd Londonban letelep>edett magyar festő, aki 1956 októberében — miután sok évtizedes küszködés jutalmául ép- p>en a befutás kapujában áll —, hirtelen eltűnik: valószínűleg hazautazik Magyar- országra, ahol nyoma veszik. Barátja, a műkritikus („John”, akiben szerzőnk feltehetően önmagát mintázta meg) megtalálja Lavin 1952 óta vezetett naplóját, amely — a festészeti problémák mellett — főként Magyarországgal, ill. a magyar kommunista mozgalommal foglalkozik. Lavin mélységesen megdöbben, amikor megtudja, hogy régi barátját, Lacit árulóként kivégezték, de akkor is, amikor 1956 tavaszán megjelenik a hír, hogy ártatlan volt... Lavin hirtelen hazatérését minden ismerőse a maga élethelyzete szükségleteinek megfelelően magyarázza, így a naplójegyzeteket kommentálp John is, aki reméli, „hogy ha még életben van János, akkor Kádár mellé állt”. Az emigráns Lavin naplója — Gauguin tahiti naplójához hasonlóan — szenvedélyes, intim vallomás életről, művészetről, politikáról, melyből fokról fokra kibontakozik előttünk a festő jelleme. Az elpolgáriasodott dzsentricsalád már kora ifjúságában kommunistává lett sarja a Tanácsköztársaság bukása után nem Moszkvába menekül, hanem Nyugatra, mert nem akar „olyan országba menni, ahol már nem kell harcolni a szocializmusért”. Váltakozó színhelyű emigrációja során mindvégig megőrzi kommunista elkötelezettségét, hű marad ifjúsága eszményeihez. Vallja az emberi egyenlőség, a humánus osztály nélküli társadalom szükségszerű eljövetelének gondolatát: „Én egy olyan országért élek és dolgozom, amelyben annál kevésbé kell félnie az anyának, minél becsületesebb a fia, amelyben minden munkás felelősnek érzi magát, de nem azért, mert rákényszerítik, hanem azért, mert valóban van felelőssége; amelyben csak az öregek vannak kivételezett helyzetben, amelyben minden tragédiát beváltanak; amelyben a nőket nem azért alkalmazzák, hogy a nemiségükkel vonzóbbá tegyék az árucikkeket — végső soron ez sokkal megalázóbb, mint a prostitúció; amelyben a szabadság szó elvesztette jelentését, mert minden emberi képességre szükség van; amelyben nincsenek előítéletek és mindenki első pillantásra képes megítélni a másikat; amelyben a művész elsősorban kézműves; amelyben minden imperialista vezér egykori áldozatának ítélőszéke elé kerül, és ha bűnösnek találják, az a kivégzőosztag lövi agyon, amelynek életét külön ezért kímélték meg.” Hiszi, hogy a művészet nem egyszerűen a műkereskede. lem tárgya, hanem világátalakító cselekedet: „A modern művész azért harcol, hogy valamit hozzátegyen az emberi boldogsághoz, az igazsághoz és az igazságossághoz. Azért dolgozik, hogy tökéletesebbé tegye a világot.” E hitét nem zúzza össze azoknak a megdöbbentő híreknek a nyomasztó súlya sem, amelyek az ötvenes évek derekán a szocialistának tudott Magyarországról érkeznek. Egykori költőbarátjának, a (nyilván Révai József és Rajk László alakjából összegyúrt) Lacinak — aki moszkvai emigrációjából hazatérve a magyar kulturális életet irányító politikus lett — az egyik beszédéből Lavin azt olvassa ki, hogy László az ő művészetét alkalmasint nem tartaná szocialistának, mert szerinte csak az a művészet- ér valamit, amivel acélgyárakat lehet építeni. Ha meg is inog egy pillanatra, a következő percben már újra tudja, hogy: „öt vagy tíz év alatt nehézipart teremteni hősies, de nem elképzelhetetlen vál. lalkozás. De képtelenség ugyanennyi idő alatt nehézsúlyú művészetet teremteni”; meg hogy „nem szabad erőltetni a szocialista művészetet”, hanem „inkább a művészeket kellene kommunistává formálni”. A Laci kivégzéséről tudósító hírek további töprengésekre, kínzó vívódásokra késztetik, ám a torzulások ellenére is a szocializmus ügyének elkötelezettje marad, és valószínűleg a barátja rehabilitálásáról érkező információ érleli meg végérvényesen benne a — Londonból való titokzatos eltűnését is magyarázó — szándékot: neki, a kommu- nisíd művésznek otthon a helye, ahol harc folyik a szocializmusért. Berger meglepő pontossággal, hitelesen vázolja föl hőse „magyar hátterét”: Alföld, délibáb, Kun Béla, Népszava, Erzsébet-hid, Hortobágy, Lukács könyve- a drámáról, „Szeretnék szántani .. ”, „Laci te, jer ide” — egész sor jól használt magyar szó és fogalom bukkan fel a szövegben, amelyek nem díszítő egzotikumként szerepelnek, hanem szervesen a regény lényegéhez tartoznak. (Modern Könyvtár) Zahcmszky László Emlékezés Fadrusz Jánosra Fadrusz János százhuszonöt esztendővel ezelőtt, 1858. szeptember 2-ám született Pozsonyban. Üstökösként érkezett, úgy is távozott. Nagyot és gyorsan emelkedett a zseldérszüilök gyermeke, aki mindig büszke maradt arra, hogy laka- tosinas volt. Georg Raphael Donner Szent Márton oltárát csodálata meg először a pozsonyi dómban, később Tilgner Viktor és Edmund Hellmer tanítványa lett a bécsi akadémián 1886 és 1891 között. 1890-ben elkészítette lendületes vonalvezetésű Perseus és Medusa szobrát. Stróbl Alajosnál már kiiktatódik a másik test, a hős diadalában mái a fejet mutatja fél csupán, Fadrusz a küzdelem hevében ábrázolja őket. Kész szobrászként, hiánytalan felkészültséggel. Nem Rodin eszményeit folytatja, hanem a magyar szobrászat sodrában alkot, Ferenczy István, Izsó Miklós hagyományait követi Stróbl Alajos társaként, — s győzelemre viszi Mátyás ábrázolását, ami még Ferenczynek nem sikerült. Nem ismert gátlásokat, olyan rendkívüli képességgel rendefllkezett, hogy az adott pillanatban mindig optimális szoborművet hozott létre. — az elérhető i’legjobb alkotást. A teljesítményre hiánytalanul felkészült, — lelkileg és szakmailag egyaránt. Fe- szülét-ére úgy, hogy önmagát kotöztette fel, s a fényképek alapján vizsgálta előtanulmányiként az izmok megfeszüdését. A biblikus témák közül mély átéltsége révén a Szegény Lázár emelkedik ki. Első emlékműve márványból készült, Mária Teréziát ábrázolta, s 1896-ban avatták fel Pozsonyban. Kétségtelen, hogy a szerkesztés világossága és nagyvonalúsága messze a bécsi, Zumbusch által komponált Mánia Terézia emlékmű elé helyezi, sajnos 1928 októberében Ledöntötték, a megmentett két fej a budapesti Szépművészeti Múzeumba került. Fő műve az 1902-ben felavatott kolozsvári Mátyás- szobor, az — európai emlék- műszöbrászat egyik remeke. Verrocchio CóLlieoni-ja jelenítette az egyik mintát. A méltóságteljesen meghajtó paripa humánus tartalmat hordoz, kifejezi hódolatunkat Mátyás történelmi tette iránt. A századforduló magyar köztéri szobrászaté Stróbl Alajos, Fadrusz János, Róna József, Zala György tekintélyes érőt képvisel a téralkotásban, meghaladja az európai átlagot. Fadrusz János mindössze negyvenöt évet élt, — szobrász —. életútja zenitjén távozott. Valamit azonban véglegesen itt hagyott, — művészetének emlékezetes alkotásait: a zilahi Wesselényi Miklós és Tuhutum- emlékművet, a kisbéri Wenckheim-lovasszobrot, kapuőrző oroszlánjait, a szegedi Tisza Lajos-emlékmű főalakját, mely Toldit ábrázolja a fairkasokkal. Sorsát, küldetését teljesítette, s nemcsak nyomot hagyott maga után, hanem az emberi, szobrászi becsület üzenetét romolhatatlan értékű mesterműveiben, melyet nem rongál, hanem növel az idő. Losonoi Miklós