Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-17 / 220. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 17., szombat Madách Imre arcképe Az ember tragédiája ősbemutatójának színlapja (Hauer Lajos reprodukciója — KS) Az ember tragédiája színházi centenáriumáról Színházról színházra, országról országra $Sjr- MA KEZfíETK «'.* OKAKOR. NEMZETI ^ SZÍNHÁZ. Az ember tragédiát a. ST e% •»**«. • Rendes helyarak l 1L mtltim. t tMKUnb. i.», >» úr,# i~g, t, ». uw*, (ft#: «nsm*i** < «za«. H>ákM«Kw.'wfm»» Ctá» . ““ *“ TDftOIiLA EJ®St'S kiiMUuuieny voadö«ja-tekiuü> AIDA ani.rtt |... .» ........................................................ y »<w r P» p: \<. K^v-r A« **,t*-< fr»**i>iyx, Jászai Mari, az első Éva az 1883. évi ősbemutatón S záz évvel ezelőtt, 1883. szeptember 21-én mutatták be először Madách remekművét, Az ember tragédiáját. Az ősbemutató a Nemzeti Színházban volt, Paulay Ede rendezésében, Jászai Marival Éva szerepében, Ádámot Nagy Imre, Lucifert Gyenes László alakította. Maga Madách Imre talán soha nem is álmodott arról, hogy műve esetleg hosszú ideig elemezték a látottakat, értékelték a színészek játékát, a rendező teljesítményét, és természetesen tovább folyt a vita arról is, vajon életre kelthető-e a Tragédia a maga valódi szépségében, ha az élő szó és a színészek játéka közvetíti. Megoszlottak a vélemények, de feltétlenül többen voltak azok, akik Paulay Ede kezdeményezését pozitívan értékelték, és a mű majdani színházi sorsát derűlátóan ítélték meg. Hogy mennyire nekik volt igazuk, azt a Tragédia valóságos diadalút- tal bizonyította, mert alig három év alatt csak Budapesten öt ven alkalommal játszották. Paulay Ede Naplójában így emlékezik meg erről a színháztörténeti jelentőségű szeptemberi napról: „21. Péntek. 7-kor keltem. Rám virradt végre a nagy nap. Jár- tam-keltem egész délelőtt — nem volt nyugtom. Végignéztem az öltözőkben az öszzajöttem, de csak egy kevés szőlőt ettem, 6 és fél órakor megkezdődött a nyitány. Telt ház, gyönyörű közönséggel, mindenki arcán a várakozás és a kíváncsiság izgatottsága. A nyitány hosszú és fárasztó volt. Végre felment a függöny, a három előjáté- ki kép roppant hatást idézett elő. Az egész ház tapsolt és hívott, végre kimentem, kétszer egymásután. A siker el volt döntve, és képről képre fokozódott. A párizsi jelenés után egy kis zavart okozott, hogy a függönyt nem eresztették le. A súgó tévedése volt. De a közönség nem vette észre, oly nagy volt a Marseillaise hatása, mely végig megmaradt ugyan, de a későbbi képek nem nyújtanak alkalmat a kitörésre oly mértékben, mint az előbbiek. Legszebb diadalaim legnagyobbját ünnepeltem.” Még a budapesti ősbemutató évében elkezdődik a Tragédia vidéki előadásai nak impozáns sora is: elsőül 1883 decemberében Balogh Lajos színigazgató mutatta be Baján, majd 1884-ben újabb tíz város kapcsolódik a büszke és bátor bajai kezdeményezéshez. Kolozsvár, Miskolc, Kassa, Pápa, Komárom, Szentes, Máramarosszi- get, Sepsiszentgyörgy, Kecskemét, Szeged színháza birkózik meg a hatalmas feladattal. 1892-ben pedig elkezdődik a Tragédia külföldi útja, mégpedig Bécsben, ahol a hamburgi színtársulat június 18-án német nyelven mutatja be, nagy sikerrel. fgy tehát a bécsi közönség már elég jól ismeri a művet, amikor sor kerül a Nemzeti Színház hatnapos vendégjátéka záróműsoraként a Tragédia magyar nyelvű előadására. Mindez a bécsi színházi világkiállítás keretében történik, melyet még Bismarck is megtisztel jelenlétével, és nem minden pikantéria nélkül való, hogy éppen október 6-án, az aradi vértanúk kivégzésének tragikus emlékű napján mutatjuk be a császárváros közönségének Madách gigantikus látomását a történelemről... A későbbiekben Prága, Hamburg, Berlin, Zágráb, Pozsony, Tartu és Varsó a legfontosabb külföldi nagyvárosok, ahol a mű színre kerül. A századik budapesti előadásra — még az eredeti Paulay Ede-féle rendezésben — került sor a Nemzeti Színházban, 1894-ben, újbóli műsorra tűzése pedig Tóth Imre nevéhez fűződik 1905- ben. Ádámot fölváltva alakítja Beregi Oszkár és Ódry Árpád, Éva szerepében Hegyesi Mari mutatkozik be, Lucifert Iván- fi Jenő játssza. Ódry később többször vállalta Lucifer szerepét is. Hevesi Sándor háromszor vitte színre a Tragédiát, 1908-ban a Népszínházban, 1923-ban és 1926- ban pedig a Nemzeti Színházban. 1926—27-ben olyan színészegyéniségek versengenek Ádám, Éva és Lucifer szerepében, mint Lehotay, Abonyi, Tasnády, Tőkés, Pa- lágyi, Ódry. 1933-ban tűzi először műsorára a Szegedi Szabadtéri Játékok, 1934-ben pedig a Nemzeti Színházban a jubileumi ötszázadik előadást Horváth Árpád rendezi meg. A felszabadulás után, a személyi kultusz éveiben egy ideig szó sem lehetett Az ember tragédiája színre- viteléről, sőt tisztán irodalmi értékeit is igyekeztek megkérdőjelezni. Fölülmúl- hatatlan érdemeket szerzett ezekben a zord küzdelmekben a már akkor nagy tekintélyű Sőtér István, aki mindvégig védelmezte Madách remekművét a durva és hozzá nem értő támadásoktól. Az ő irodalompolitikai tevékenységének nem kis szerepe volt abban, hogy 1954- ben végre újra műsorára tűzhette a Nemzeti Színház a Tragédiát, Lukács Margit, Básti Lajos, Ungvári László és Major Tamás közreműködésével. A hatvanas években újszerű, részben egzisz- tencialisztikus felfogásban játszotta a Nemzeti Színház a jogaiba teljesen visszaállított remekművet Váradi Hédivel, Sinkovits Imrével és Kálmán Györggyel a főszerepben. Legutóbb a Madách Színház, és most nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékok tűzte műsorára, de az igazi kísérlet és feladat ismét az ős-otthoné, a Nemzeti Színházé kell legyen: fiatal színészekkel a főszerepekben, Vámos László új rendezői elképzelésében ők kelthetik életre színházi diadalútja századik évében Madách Imre szorongó, győztes látomását a történelemről, álmát a szeretethez megtérő emberiségről. Belohorszky Pál Mikófalvt színpadra is kerülhetne. Felejthetetlen eseménye lett az ősbemutató a főváros szellemi életének; az újságok folyóiratok hasábjain még szes ruházatot. Délben Gyulai volt nálam. 2. órakor leckét adtam az iskolában. 3- kor végigmentünk a színházi törvényeken. 5 órakor haSimai Mihály: A szőlősgazda nem szól az utolsó szőlőszemek anyám azok az utolsó szőlőszemek sohasem fogynak el — csak a kórházi ágy süllyed csak a vérfoltos lepedő — Weöres Sándor: s mi i— fönn egy fellegen ülünk egy fellegen s szőlőfürt az idő s szőlőszem ia szemed szőlőszem a szemem —s a Szőlősgazda nem szól csak néz méz csöndesen Négy változat A meséhez mennyi unalom kell, hogy a boszorkányos madarak röppenjenek izgatott seregben s aprót-nagyot mulattassanak. A meséhez mennyi bizalom kell, hogy kavics-mód sok legyen a kincs és a mondott rózsa illatozzék és nyisson az álmodott kilincs. A meséhez mennyi szánalom kell, mennyi gyűlölet és sérelem, hogy a gonosz mind pokolba vesszék, a jó végül győzelmes legyen. A meséhez mennyi félelem kell, kályha mellett, hol semmi veszély, minden zugból farkas leskelődjék, dárdát döfjön a csillagos éj. Aranyló ősz illatozott akkor 1951-ben a Nagyboldogasszony úton, a Gellérthegy felől játékos friss szelek settenkedtek a házak közt, végig a Himfy-lépcsőn, kanyarogva s megtorpantak a Körtéren. Szétoszlott az illat a villamosok, újságosbódék, kávémérések, olcsó vendéglők mohón nyelték, szívták magukba, és szétsugározták az ősz üzenetét. Reggel volt, tiszta, varázsos, áttetsző. A tér, a lépcsősor, az utca semmit sem titkolva mutatta arcát, a tárgyakat, a kopott házfalakat, a finom súroló fények mintha szépítő varázslattal próbálnák megaranyozni. A kies budai városképben kiemelték mindazt, ami szép, s amire figyelni érdemes. Három diák, három ifjú egyetemista fiatalember lépdelt ráérősen a Móricz körtér felé. A Körtéren rádöbbentek: késésben vannak. Nosza egy lendület a megálló, elérték még a 49-es járatot. A járdaszigeten fél lábbal a lépcsőn, fél kézzel a kapaszkodót fogva épp az indító füttyjelet készült megszólaltatni a kalauz. Azaz hogy nem is a kalauz volt, hanem valami csoda. Legalábbis annak képzelte a három jó barát. — Te, öregem — szólalt meg az egyik, a latin szakos enyhén palócos 'hangsúllyal —, ez a kalauznő lehetett a modellje ónnak a füttyös lánynak, akit a nemzeti nagy kiállításon láttunk . .. — Ugyan, képzelődsz... Különben is az barna hajú volt, nem is egyenruhába, talpig öntudatba volt öltöztetve ... Így társalogtak végig a megállók során, egészen a Múzeum körútig. Az Astoriánál leszálltak. Azazhogy csak ketten, mert Pusztai Feri, a hajdani kaposvári diák ottfelej- tődött. Csak ült a pádon, és azt érezte, vége a világnak. Mintha csak láz tört volna rá, melege lett, és bénultan nézett maga elé. Nézett jobbra, balra, de leginkább a fütty- jelekre és a csinos szőke kalauznőre figyelt. Mindig meg■fiiiini HmnwiiN iiii—wa———«■— riadt, ha szétroppantotta a csöndet, monoton zsivajt a hosz- szú füttyjel. Feledte az órát, a 6-os tanterem levegőjét, nem tudott már másra gondolni: kivárja a pillanatot, amikor ennek a csodának a fénykörébe beléphet. Már nem is számolta, hányadszor fordult a villamos Buda és Pest között, ő még mindig újra és újra felszállt a meginduló járatra, hogy őt is lássa, s ő is láthassa a füttyös kalauznőt. A világ végezetéig tartott volna ez a villamosozás, ha nem szól bele a munkarend; a műszak fele véget ért. A kocsisor megpihent, a kalauznő is leszállt a budai végállomáson. Pusztai Feri csak erre a pillanatra várt. A lány is megérezte, hogy kelepcébe került és bátorító mosollyal invitálta az épület előtt várakozó padocskára. Pusztai Feri összeszedte minden lelkierejét, arra gondolt, most kell kitalálnia valami szellemeset, hiszen egy ötleten eldőlhet a sorsa. S ekkor eszébe jutott a kiállítás képe, s máris odalépett a pad elé és bemutatkozott. — Ne gondolja, hogy megháborodtam, de szemináriumi dolgozatot írok képzőművészetből, s a témám éppen ön, a füttyös kalauznő. Tudja, az élet ^§s a művészet, a valóság és a költészet egységét akarom ... — Ne is folytassa — mondta a lány —, gondolhattam volna, hogy valami holdkóros diákkal ,hozott össze a menetrend. Innen már el lehetett indulni. Pusztai Feri egyre jobban belelendült, mesélt, mesélt, eleinte azt hitte, valami képtelen történetekkel elkápráztatja a lányt, de hamarosan rádöbbent, ez a kalauznő nemcsak szép, de szellemes is, mert akárhogy erőlködött, a lány egy elegáns mozdulattal megfricskázta mondókáit, és a szerep, amelyet játszott, egyre jobban elnehezedett. De nem tágított, mert érezte, ez a játék nem untaltja, inkább szórakoztatja a lányt. Közös kalanddá vált számukra ez a diskurzus. 'A lány egyre felszabadultabban figyelte a fiú erőlködését, bűvészkedését, játékát a szavakkal, ötleteinek áradását, míg végül boldogan felsóhajtott. — Istenem, nyolc hónapja nem beszéltem ennyit. Pedig a beszédet, a mosolyt, ha nem gyakoroljuk, el is lehet felejteni. Ekkor kilépett a főnök az irodából, indulni kellett újra. Katalin, mert ekkor már bemutatkozott, kedélyesen kezet nyújtott: — Igen, Kati vagyok, de jobban szeretem, ha Katalinnak szólítanak. Pusztai Feri boldogan ízlelgette a nevet, de hallgatott, mert félt, hogy gondolatai kiülnek az arcára, és elárulják. A reménykedés és elszántság mondatta vele: — De mégis mikor láthatom újra? — Mindennap a 49-esen járok ...
