Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 20., szombat 3. Mint cseppben a tenger, úgy tükröződik egy-egy parlamenti felszólalásban a képviselők munkája. Amikor az ülésszak elnöke bejelenti, hogy „ ... képviselőtársunkat illeti a szó”, az a felelősséggel/ vállalt tevékenység csúcsosodik ki, amely a választók bizalmán alapszik. Ahhoz ugyanis, hogy az e gyes ülésszak napirendi témájához ugyanis, hogy az egyes lő, közérzete alapos ismeretére, az állampolgárok életének, gondjainak és közösségi sikereinek állandó figyelemmel való kísérésére van szükség. Szűkebb hazánk képviselői — a parlamenti tudósító joggal és okkal írhatja le •— ciklusról ciklusra figyelemre méltó felszólalásokkal hívták fel magukra a figyelmet. A megalapozott, a helyi tapasztalatokra épített beszédek — ' netán a szűzbeszédek — úgy kapcsolódtak az egész országot érintő kérdésekhez, úgy illeszkedtek a hazai közvéleményt foglalkoztató témákhoz, hogy egyben tükrözték a hevesi lakosság véleményét, törekvéseit, jövőbeni elképzeléseit. A választópolgárok megbízatásából Képviselőink tevékenysége, közéleti munkája nem csupán a parlamenti bizottságokban végzett munkára, az évi négy ülésszakon való részvételre — s az időnkénti hozzászólásokra — korlátozódik. Valamennyiükre az az élénk mozgás, a minden iránt való érdeklődés jellemző, amely elengedhetetlen e tisztes megbízatás teljesítéséhez. A helyi tanácsi tevékenységben, a népfrontmozgalomban, a körzet, a járás és a megye életében való részvétel olyan alappillér, amely nélkül nem látná át a tennivalóit, nem értené meg a hozzá forduló állampolgárokat a képviselő. Rendkívül fontos hát a választók bizalma, megbízása. Ezért igyekeznek szűkebb hazánk „honatyái” is minden alkalmat megragadni, hogy találkozzanak egy-egy szaktárca vezetőjével, hogy elmondhassák véleményüket a bizottsági, illetve az országgyűlési ülések alkalmával. A közelmúltban — a parlamenti ciklus félidejében — készített számvetést a megyei képviselőcsoport munkájáról Novák Pálné dr., aki elégedetten állapíthatta meg, hogy megfelelő alkalommal és súllyal hallatták hangjukat a hevesi képviselők. A csoportelnök akkor így fogalmazott: „A ciklus kezdete óta kilenc alkalommal kértünk szót a választópolgárok megbízásából. Hadd jegyezzem meg, hogy Sas Kálmán volt a legszorgalmasabb ezen a téren: ő már másodszor fejtette ki a véleményét az ülésteremben ... Részt vettünk a VI. ötéves terv törvényjavaslatának vitájában, szót kértünk a költségvetési ügyekben, az emberi környezet védelmében, a közrend és a közbiztonság helyzetének' elemzésében. De hallattuk a hangunkat a statisztikáról szóló törvény- javaslat ügyében, a közművelődésről szóló vitában, vagy például az Országos Vízügyi Hivatal beszámolójakor. A terveinkkel kapcsolatos, hogy számos olyan téma gyűlt már össze a tarsolyunkban, amelyekhez — amint napirendre kerülnek — lesz hozzáfűznivalónk .. A hozzászólások haszna A választópolgárok számtalan esetben fordulnak a képviselőkhöz: a fogadónapokon egy-egy település, vállalat, intézmény népes tábora várja a személyes találkozást. Közvetlenül — olykor-olykor négyszemközt — megbeszélni az egyéni, a közös gondokat: sok ember kérése, vágya. Ilyenkor természetesen mindenki előtt nyitva áll, tárva van az ajtó, s nem marad megválaszolatlan kérdés. Legfeljebb: türelmet kér a képviselő, hogy tüzetesen utána tudjon járni, nézni az ügynek. De szép summára rúg a „honatyák” napi postája is, mert sokan írnak nekik ügyes-bajos dolgaikról — segítséget, tanácsot kérve. Így gyűlik össze aztán annyi, de annyi téma, elintézni való ügy, amely már önmagában is aktív cselekvésre készteti a képviselőket. S van ezeknek a beszélgetéseknek, ankétoknak, falugyűléseknek még egy olyan hasznuk, amellyel minden képviselőnk csak jól jár: értékes tapasztalatokra, széles látókörre tesz szert, s ezekre alapozva készítheti el a hozzászólását, a lakossági beszámolóját. A választópolgárok ugyanis igénylik a rendszeres találkozást, a számvetést a parlamenti és az itthoni tevékenységről. Ilyen alkalmakkor vetődik fel, hogy vajon milyen az „utóélete” egy országgyűlési felszólalásnak, az expozéhoz fűzött véleményeknek. A legutóbbi ülésszakon kért szót — a Minisztertanács munkájáról szóló beszámoló után — Sas Kálmán, aki javasolta megvizsgálni, hogy a gazdaság kulcsfontosságú emberei a jelenleginél nagyobb, teljesítményeikkel arányban álló és ösztönző anyagi elismerést kapjanak. Az ülésszakot követően elkészült az úgynevezett „feladatlista”, amelyen ezzel a képviselői javaslattal kapcsolatban ez áll: „Felelős az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnöke ...” S egy sor más ügyben az államtitkár, a SZOT főtitkára, az Országos Tervhivatal elnöke, a szakminiszter, vagy például az Országos Anyag- és Árhivatal elnöke. „Mondja meg a miniszternek.. A képviselői feltevésekre, javaslatokra* — interpellációkra — az illetékes szervek, hatóságok kötelesek válaszolni. S válaszolnak is, sok esetben már a parlamenti ülésszakon magyarázatot kap kérdésére a jelen lévő minisztertől az interpelláló. Ám ,hogy a képviselő megfelelő érvekkel, tapasztalatokkal és felkészültséggel rendelkezzék, szükség van a lakosság és a tanácsok, a választópolgárok és a nevükben szóló megbízott őszinte, sokoldalú kapcsolatára. Hogy az ügyeket a megfelelő szinten intézhessék, s közvetlenül ahhoz a fórumhoz fordulhassanak, ahol érdemben lehet tárgyalni a gondok, problémák megoldásáról. Nincs szükség minden esetben arra ösztökélni a képviselőt, hogy „mondja meg a miniszternek”. Az ügyintézés útja nyitott a képviselők előtt is, ám ne lepődjön meg egyetlen állampolgár sem, ha nemet mondanak a teljesíthetetlen kérésére, ha látják, hogy összeegyeztethetetlen az egyéni és a közösségi érdek. Az ország házában szólni, a parlamenti ülésszakon interpellálni nagy megtiszteltetés és nemes feladat. S csak a közösségért, az emberek együttes érdekeiért, akaratáért szabad vállalkozni rá. Tudják ezt megyénk képviselői is, akiket felszólalásra, közérdekű javaslatok benyújtására az a csaknem négyszázezres választó- polgári tábor serkent, amely egy emberként érzi: a T. Házban minden szónak, minden döntésnek, minden megalkotott törvénynek súlya és tisztelete van. Szilvás István Társadalmi tudat» műveltség» minőség Interjú Köpeczi Béla művelődési miniszterrel Az idei könyvhét egyik nagy érdeklődést kiváltó műve volt Köpeczi Béla tanulmánykötete Műveltség és minőség címmel. A benne megjelent írások valameny- nyijének közös alapgondolata, mondhatni nézőpontja, hogy napjaink, a nyolcvanas évek társadalmi valóságából, valamint a társadalom és az egyén érdekeiből vezeti le elemzéseit, következtetéseit. Összecsengenek ezek a gondolatok azzal £ társadalmi felismeréssel, hogy korunkban mind nagyobb jelentőségű a tudati szféra és az intenzív fejlesztés szakaszában előtérbe kerülnek a szellemi tartalékok. A kötet szerzője — mint ismeretes — nemcsak a tudomány művelője, akadémikus, hanem hazánk művelődési minisztere is. Ezért e gondolatok kapcsán a miniszterhez fordultunk — lapunkat Taudi Lajos készítette — azzal a kérdéssel: — Miként tudatosítja a politika, ezen belül a művelődési kormányzat az előbbiekben vázolt igényt, vagyis hogyan igyekszik elősegíteni az új cél- és értékrendszer kidolgozását? — A nyolcvanas évek legfontosabb jellemzője — mondotta a miniszter — a valóságból táplálkozó politikai realizmus, ami nemcsak az objektív feltételek számbavételét jelenti. Életünk minden területén a gazdasági, a társadalmi, a politikai életben és a kultúra szférájában is előtérbe kerülnek a tudati elemek, vagy más szóval, jelentősebb szerepet kap az emberi tényező. Ahhoz, hogy mindannyiunk hasznára értékesíteni lehesen, „művelni” kell ezt a tényezőt. Általános és szakmai műveltséget gyarapítani, mindenkinek — nem csupán szűk körű elitnek —, mindennapi tartalmas kultúrát adni. Segíteni abban, hogy az igazi értékek előtérbe kerüljenek, meghatározóvá váljanak és serkentőleg hassanak. Hiszem, hogy minden emberben szunnyadnak igazi értékek, s ezeknek felismerésében, kibontakoztatásában sok még a tartalék. A művelődéspolitika feladata és felelőssége, hogy a társadalmi tydat változásait ne automatizmusok mozgassák, hanem a gázdasági és társadalmi folyamatok tükröződéseként az érdekkonfliktusok előtérbe kerülésével a tudatosság igénye alakítsa, segítse az új egységes tendenciák kibontakozását. Arra is oda kellett figyelnünk, hogy a feltételek javulása, az életszínvonal tömeges emelkedése nem feltétlenül vezetett humánusabb életmódhoz, igényesebb és tartalmasabb emberi viszonyokhoz, új, minőségileg magasabb szintű értékrendhez. Ahogy a gazdasági építőmunkában mindinkább felkészült szakemberekre van szükség, a társadalom más szféráiban sem hanyagolható el, hogy ezek az emberek miként tudják a szocialista demokrácia lehetőségeit érvényesíteni, hogyan képesek a javuló körülmények között eligazodni, milyen értékrend szerint és hogyan élnek. — Már ezeken a gondolatokon is végigvonult a művelődés és kultúra tömegességének és minőségi színvonalának kettőssége. A minisztérium utóbbi időben ismertté vált döntései is azt igazolják, hogy mind nagyobb erőfeszítéseket tesznek az oktatás és a közművelődés alapellátásának gyarapítására, a feltételek megteremtésére, ugyanakkor több jel arra is mutat, hogy nem hanyagolják el a minőség egyre kihívóbb igényeit sem. — A XX. század nagy problémája és ellentmondása, hogy megkezdődött a tömegek kulturális felemelkedése. Világszerte alapvető célkitűzés a többség művelődésének elősegítése, a különböző társadalmak anyagi és szemléleti keretei között. Az első gond akkor merül föl, amikor felteszik a kérdést: gazdasági eszközeink, anyagi lehetőségeink biztosítják-e a tömegkultúrának igényeit színvonalemelkedését? Napjainkban súlyosbítja a helyzetet a demográfiai hullám tetőzése, amely primér kérdése oktatáspolitikánknak, általános és középiskolai szinten egyaránt. E mennyiségi feladat megoldása nem feltétlenül esik egybe a minőség háttérbe szorításával. Az általános és a középiskolai oktató-nevelő munka színvonal-emelkedése függ a tehetséges gyerekek útjának egyengetésétől, a differenciálástól, a tudatos szelekciótól. S az általános művelődés és a tehetséggondozás nem szembenálló fogalmak, a mennyiségi feladatok megoldása elkerülhetetlen, a minőség figyelembevétele mind sürgetőbb felelősség. Nem értek egyet azokkal, akik elitképzésnek bélyegzik a tehetséggondozást, és azt antidemokrati- kusnak minősítik. Ha művelődésünknek bármely oldalát elhanyagoljuk, súlyos, jóvátehetetlen hibát követünk el. — Az utóbbi évtized társadalmi jellemzői közé éppúgy hozzátartozott a vidéki ipartelepítés, mint például a szellemi élet vidéken lévő műhelyeinek megerősödése, beépülése az országos vérkeringésébe. De vajon miként állunk a tudományos műhelyekkel, vagy a i vidéki könyvkiadás mind sűrűbben jelentkező igényeivel? — Az utóbbi két évtizedben egész társadalmunk egyik jelentős eredménye, hogy felszámoltuk a főváros, Budapest kizárólagosságát az élet sok területén. Felnőttek, megerősödtek és figyelmet követelnek városaink a szellemi élet több szférájában. Átrendeződött például felső- oktatási rendszerünk. Nagy öröm, hogy a tudományos kutatás sem korlátozódik immár kizárólagosan Budapestre, több helyen működnek a Magyar Tudományos Akadémia vidéki központjai. S akkor még nem szóltunk arról, hogy miként jelentkeztek irodalmi központok, sorban kaptuk a híreket folyóiratalapításokról, nyári színházi vállalkozásokról és sorolhatnánk a többi kezdeményezést. Eredmény az is, hogy az intézmények jó része — színházak, képzőművészeti csoportok —«■ tanácsi kezelésbe kerültek. A gond, hogy hazánknak nem minden tájegysége, vagy megyéje képes megteremteni és fönntartani, valamint sajátos karakterisztikumokkal ellátni vállalkozásait. A „mindenből egy kicsit”-elve nem vezethet igazán eredményre. Azt szeretnénk elérni és tudatosítani, hogy ennek az országnak akkor használnak a vidéki városok, megyék vagy tájegységek a legtöbbet, ha kiküszöbölik az oly fékező presztízsszempontokat, ha megszületik az egészséges és a meglévő értékekre alapozott munka- megosztás nem csupán Budapest és a vidék, de a városok között is. Ahol elegendő szellemi bázisra alapozható a helyi kiadói tevékenység, ott nem látjuk akadályát a megfelelő szervezeti keretek megteremtésének. Hogy milyen profilú legyen egy-egy vidéki könyvkiadó és milyen szinten folytassa tevékenységét, még vizsgálat tárgya. Annyit biztosan tudunk, hogy nem elsősorban szép- irodalmi művek megjelentetésére kell vállalkozni, hanem mindenekelőtt tudományos, ismeretterjesztő, hely- történeti kiadványokkal gyarapíthatja a hazai könyvkiadás palettáját. Persze ez is csak egy mozzanata a vidéki szellemi életnek. A lényeg: világossá kell tenni — a mennyiségi fejlődés után —, hogy milyen célokat kívánnak szolgálni a nem budapesti kulturális központok. — Köszönjük az interjút. *~v' Mohácsi Regős Ferenc grafikája
