Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-26 / 201. szám
4, NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 26., péntek Nemzetközi konferencia Új lendületet a békekutatásnak Az egri nyári egyetem vendégkönyve Közelebb a közönséghez Négyszemközt Sándor Pál filmrendezővel Azzal lep meg, hogy ifjúkori álma az újságírás volt. A véletlen azonban közbeszólt, abban az esztendőben már nem indították a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen ezt a szakot. így aztán az alkotás, az önkifejezés új útjával próbálkozott meg. — Vonzott a film világa, s mindent megtettem azért, — nem húzódozva az áldozat- vállalástól sem —, hogy belépőt szerezzek magamnak. Végigjártam valamennyi lépcsőfokot csak ezután vettek fel a főiskolára. 1964-ben kaptam diplomát. Ekkor újabb nekifutás következett, s ez három esztendeig tartott. Nem bántam meg, mert tapasztalatok regimentjére tettem szert, elsajátítottam e sajátos szakma, hivatás ezernyi, csak a gyakorlatban elleshető fortélyát. Megküzdött a sikerért, talán ezért is lépett kiforrott, öntörvényű egyéniségként a porondra. — Tehetséges évfolyamtársakkal, kollégákkal rajtoltam, olyanokkal, akik azóta már igazolták rátermettségüket. Közös volt bennünk a közéleti hangoltság, az elkötelezettség, s az, hogy gondolatainkat egyéni ízű formanyelven tolmácsoljuk. Hittünk abban, hogy szükség van a megújulásra, s joggal reménykedtünk, hogy a nézők „veszik a lapot”, s megértik törekvéseinket. Utólag jó érzés elmondani, hogy nemhiába bizakodtunk. Arra célzok, hogy a hatvanas évek szellemi pezsgése a következő évtizedben, mintha kifulladt volna, az idegenkedő közvéleményt emlegetem, az öncélú, az üresjáratnak tűnő képi megnyilatkozás kóros elbúrján- zását. Egyetértését új motívumok felvillantásával jelzi. — Eljött az önvizsgálat ideje, megmérettünk, s jó néhányan „könnyűnek” találtattunk. Számomra nem hozott törést ez a válság- szakasz, mindössze megerősítette bennem annak tudatát,hogy nézők nélkül nincs mozi, azaz alkotás közben soha nem szabad megfeledkeznünk a befogadókról. Azóta még nagyobb gondot (Fotó: Kőhidi Imre) fordítok a cselekmenyesseg- re, a színészi játékban rejlő lehetőségek következetes kamatoztatására, a fordulatosságra, a ga2£lag eszmevilágra, a közös hullámhossz kialakítására. Előrukkolok számos csípős megjegyzéssel, sorolom azokat a műveket, amelyek ma is elviselhetetlenül unalmasak, életidegenek, szürkék és jellegtelenek. Elidőzünk a dokumentatív han- goltságú műveknél. Élénken reagál, megszakít, méghozzá logikus érveket állítva: hadrendbe. — Nem hiszek abban, hogy az amatőrök szerepeltetése\ felfrissíti, feldobja az egyes produkciókat. Az igazi valósághűséget csak a tehetséges, a kitűnően képzett — a színészet is mesterség, szakma — művészek varázsolhatják a celluloidszalagra. Emellett nélkülözhetetlen a lendületes cselekményvezetés, az épkézláb — az irodalmi színvonal sem árt — forgatókönyv. Igaz, én munka közben folyvást alakítom, átformálom ezt, de az előbbi alapelvet soha nem sértem meg. Kikötünk a kritikánál, s ez a témakör különösképp felélénkíti. — Szemfényvesztés lenne azt állítani, hogy közömbösen hagy. Érdekel, izgat, hogy mit írnak műveimről, már csak azért is. mivel ötleteket, segítő szándékú, elgondolkodtató javaslatokat remélek. Sajnos, nincs mindig így. A bírálatok zöme valamiféle vaskalapossagról, konzervativizmusról tanúskodik. Egy kissé furcsa az, hogy a magukat esztétáknak hirdetők táborában szinte ismeretlen fogalom a „vér- frissítés”. Az elmúlt négy év során legalább öt-hat ígéretes tehetségű ifjú filmrendező hívta fel magára a figyelmet. Tudna-e ennyi ifjú ítészt felsorolni? Nem feledkezik meg az orvoslásra váró gondokról, bajokról sem, frappánsan tömörítve ízelítőt ad ezekből is. — Egyre kevesebb a pénz, olyannyira, hogy ez az állapot már veszélyezteti a művészi igényességet. Persze kiút létezik. A Szerencsés Dániel 17,2 millióba került. Nem kis summa ez, de kurtítani lehetne, ha mammut súdiók keretében gazdasági munkaközösségek alakulhatnának. Iilyen formában egv- egy alkotásnál legalább ha- rom-négy milliót megtakaríthatnálak, méghozzá a szellemi értékek csorbítása nélkül. Bizakodom a koprodukciókban is. Előreláthatóan így készül majd újabb munkám, a Miss Arizona. Ebben az esetben azonban vigyázni kell arra, hogy egészséges kompromisszumot kössünk, azaz a szerzői szándék ne csorbuljon. SOS jelzésekre azért semmi szükség: az élet úgy szép, ha van miért küzdeni, ha mind többre ösztönző szellemi párviadalok révén kerülünk közelebb a közönséghez... Pécsi István Az aranytól! — Ki az? — Én vagyok. — Gyere be. — Mit csinálsz? — Írok. — Játszani nem akarnál egy kicsit? — Megegyeztünk, hogy ha ezt a sárga tollat látod a kezemben, akkor nem zavarsz, mert én ezzel a tollal kenyeret keresek. — Van itthon kenyér, és amivel írsz, nem sárga toll, hanem aranytoll. — Ez? — Igen. És amit ilyen aranytollal írnak, az meg is történik. — Honnan tudod? — Egy meséből. Kipróbálhatnánk, nem gondolod? — Rendben. Próbáljuk ki. Volt egyszer, hol nem volt... — Itt vagyok. — Látom. Mért kéne máshol lenned? — Olyat írjál, hogy máshol lehessek. — Hű, de nehéz játékokat találsz ki. Ez az én tehetségemet meghaladja. — Nálad van az aranytoll, vagy nem? — Na jó. Próbáljuk meg. Figyelj, írom. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon szerette a cicáját, mert az egyik füle fekete volt, a másik meg fehér. — Szép cica lehetett. — Az volt. Ám egy napon ez a szép cica elcsavargott a házból, és a kisfiú elindult megkeresni. Ment, mende- gélt, három nap, három éjjel, amíg végre egy nagy, magas fa tetején meglátta. — Jól írom eddig? — Nem nagyon. Neked könnyű leírni, hogy: „ment, mendegélt, három nap, három éjjel”, de nézd meg, én milyen fáradt vagyok. Mentél te már három nap, héu- rom éjszaka egyfolytában? — Mentem sajnos, csak akkor már nem voltam gyerek. — Na látod. — És a macska — bocsánat, — a felemás fülű szép cica nálad van? — Nincs. Ott kapaszkodik azóta is a fa legtetején. — Le kéne hozni. — Mássz fel érte, mert magától nem tud lejönni. Túlságosan kicsi. — Szó se lehet róla. Én írom ezt a mesét, és veled történik meg, amit írok, — De én nem merek felmászni. Mi lesz, ha leesek, és meghalok? — Menj nyugodtan, kisfiam, nagyon fogok vigyázni. Még az esőre se gondolok, ami kint csepereg, nehogy a „leesni” szó a toliam alá kerüljön véletlenül. — Akkor hát indulok. A szegény cicával már nagyon billeg az ág. Légy szíves, írd le az aranytollal, hogy a kisfiú baj nélkül feljutott a fa tetejére ... — Jól fogod az ágat? Vigyázz! Kérlek, nagyon vigyázz! — Te csak arra figyelj, amit írsz! — Igazad van. Nagyon A magyar békekutatók munkásságának elismeréséül hazánkat választotta X. konferenciája színhelyéül a nemzetközi békekutató társaság, az IPRA. A hétfőn Győrben kezdődő, négynapos tanácskozásra a világ minden tájáról csaknem 300 szakértőt várnak. Az eseményről Kende István nyugalmazott egyetemi tanár, a Béke-Vi- lágtanács tagja Seregi Lászlónak, az MTI munkatársának egyebek közt elmondotta: — Békekutatás, mint önálló tudomány, a hidegháború időszakában jelent meg és alakult ki. Az új diszciplína művelői felismerték és tanulmányaikban nyomatékosan hangsúlyozták, hogy az akkori mind élesebbé váló konfliktusok létében veszélyeztetik az emberiséget. A békekutatók többsége akkor azonban még nem a feszültségek valós okait kívánta feltárni; arra törekedtek, hogy a korábbi, osztálybékéről szóló elméletek felelevenítésével igazolják: a békét mindenáron meg kell védeni, s ebből a szempontból — szerintük nincs különbség háború és háború ' között. A békét mintegy mechanikusan értelmezték, egybemosták a fegyveres harcok osztályjellegét, politikai és ideológiai indíttatásait. — Az első békekutatók szándéka azonban, ahogy az a tudományos életben gyakorta megesik, visszájára fordult. A bekövetkezett események hatására rádöbbentek, hogy ezzel az objek- tívnek tartott szemléletmóddal a továbbiakban nem érhetnek el eredményeket. Képviselői azóta bebizonyították és széles körben elfogadtatták álláspontjukat, amely szerint nem az a béke, ha nem ropognak a fegyverek. Békéről akkor beszélhetünk, ha létrejön és megszilárdul egy igazságos társadalmi rend. Nem lehet tehát békének nevezni egy diktatórikus rezsim uralmi periódusát csupán azért, mert nincsenek napirenden fegyveres összetűzések. — A marxista tudósok a békekutatást nem tekintik önálló diszciplínának. Azon a véleményen vannak, hogy a békekutatás elválaszthatatlan része az egyetemes társadalomtudományi kutatásoknak. igyekszem figyelni. Csak érnél már le végre. — Már itt is vagyok. — Pfüü! Csak tudnám, hogy fogjuk megmagyarázni anyunak, ha hazajön, hogy mitől szakadt el a nadrágod, és mik ezek a véres karcolások a lábadon. — Be kellene szórni valamivel. — Az a dög macska hol van? — Itt simogatom, nem látod? — Csakugyan be kell szórni valamivel a lábad. Hol marad ilyen sokáig anyád! Sehol sem találom a sebhintőport. Mester Attila Szivárvány Sok ezer kisgyermek kezdi el az iskolai munkát. Melyikünk ne emlékezne a’z iskolába lépés első napjára, amikor édesanyánk „felvezetett” minket a tanító néni elé? Az idők változásával — mint annyi más minden —, természetesen ezek az érzések is megváltoztak. A tegnap okos, értelmes kis óvodásaiból már szerencsére végképpen odaveszett a szorongás, a rettegés, a félelem, ök már sok mindent tudnak, túl vannak óvodai szerepléseken, és inkább kíváncsisággal, mint szorongással van tele a szívük. — Hogy hívnak? — Pétiké. — Szeretnél-e már iskolába járni? Gondolkodik, mosolyog és büszkén mondja: — Nekem már megvette anyukám az iskolatáskát is. — És mi minden van az iskolatáskában? — Sok minden! Ceruzák, színesek, gyurmák, számolópálcikák. Csillognak a gyermekszemek, csordultig a szív boldogsággal, örömmel, várakozással. Anyuka szól bele a beszélgetésbe: — Ilyen gyereket maga még nem látott! Ez óvodába is szeretett járni, és még el sem kezdődött, máris odavan az iskoláért. — Hány gyermekük van? — Csak a Pétiké. — Maguk mennyien voltak testvérek? — Négyen. Tanyán éltünk. Az apám számadó juhász volt, és három kilométerre volt az iskola. Én még iskolabusszal utaztam mindennap a tanyáról. Pétiké táskával a hátán újra megjelenik a színen, és boldogan újságolja. — Én már számolni is tudok! És le tudom írni a nevemet. — Nagyon értelmes a gyerek — dicséri apuka és nagy puszit cuppant Pétiké arcára. — Tornászt nevelek a fiamból! Azt akarom, hogy: — És feltétlenül tanulnia kell valamilyen zenét. Tudja, szerintem az olyan szép és nemes dolog, ha egy ember valamilyen hangszeren szépen, elfogadhatóan játszik. — Milyen hangszeren tanulsz majd, kisfiam? — Hegedűn — vágja rá a gyerek. — Feltétlenül különrajzra kell járatni — követelődzik a nagymama. — Tessék! Itt van! Nézze meg ezt a helikoptert. Éppen a szőlőtáblákat permetezi. Vagy nézze meg ezt a strandjelenetet. De úgy képzelje el, hogy még a kezét sem fogtuk meg a gyereknek. Szerintem őstehetség! Már az óvodában is kiállították a rajzait. Amihez tehetsége van, abban kell segíteni! Pétiké tényleg értelmes kisfiú. Sok mindent tud már a világról. Sőt! Sok mindemre büszke is. A táskáján kívül arra, hogy még meg sem kezdődött az iskola, és máris le tudja írni a nevét. Tudja, hogy nagyszerű á hallása, és elképzelhető, hogy hegedűművész lesz bélőle. Nagymamától naponta százszor hallja: rajztehetség. Apja sportoló, ő sem adhatja alább ... Sok minden vár tehát Petikére! Tarka szivárványt csillantanak meg előtte a szülők. Melyik szín az igazi, melyik a hamis? Ki tudja? És egyáltalán! Kellenek-e ilyen szivárványok? Szalay István ERKEL: BANK BAN A 100. évad kezdete az Operaházban A századik évad kezdődik szeptember 3-án a Magyar Állami Operaházban. Legnagyobb dalszínházunk társulata ezen a napon Erkel: Bánk bán című operáját mutatja be az Erkel Színházban, a címszerepben Horváth Bálinttal. Az előadás karmestere Kórodi András lesz. Az Operaházban ezekben a napokban megkezdődtek a próbák is: a Pillangókisasz- szony felújításának premier, jére készülnek. Az új évad első hónapja több jubileum ideje is. Szeptember 6-án 800. alkalommal láthatja a közönség Bizet: Carmen című operáját. A jubileumi előadás címszereplőjét Szabó Anita alakítja, vezényel: Dénes István. Szeptember 10-én 350-edszer mutatják be Mozart vígoperáját, a Figaro házasságát. A karmester Kovács János lesz. Az operarajongók külföldi vendégművészeket is láthat- nak-hallhatnak az új évad kezdetén. Daróczi Tamás, a kolozsvári Magyar Operaház tenoristája szeptember 16-án a Parasztbecsület Turiduja- ként lép a közönség elé. Alberto E rede, a világhírű olasz karmester ismét vendégszerepei hazánkban, szeptember 20-án a Hamupipőke előadását vezényli. A hónap végén két előadásban is fellép Lando Bartolini olasz tenorista. A Parasztbecsületben ő is Turidut szólaltatja meg, a Bajazzókban pedig Cainát énekli. Az Operaház balettegyüttese az új évadot az edinburghi fesztiválon kezdi meg. OSZTRÁK VENDÉGKARMESTERREL Strauss-est Egerben Szombaton este 8 órától a Líceum udvarán Strauss- estre kerül sor. A kitűnő osztrák komponista, akit szárnyaló dallamairól „keringőkirálynak” neveztek el, méltán népszerű még ma is. Műveinek tolmácsolásában az Egri Szimfonikus Zenekaron kívül vendégként részt vesz Török Vera és Szabady József is, akik isimért énekesek. Külön érdekessége ennek az alkalomnak, hogy vendégkarmester vezényli az egrieket, Alfred Mayer személyében, aki a zeneszerzőhöz hasonlóan, szintén osztrák. A bérletek érvényesek erre az alkalomra, de szívesen várnak más érdeklődőket is. Amennyiben eső zavarja meg a szabadtéri hangversenyt, a dohánygyár kultúrtermében lépnek fel a muzsikusok. Bejárat a dr. Nagy János utca felől van.
