Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-13 / 191. szám
8 IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság,wss.augustis..«ombot Á Mestrovic, a szobrászat óriása S záz esztendővel ezelőtt, 1883. augusztus 15-én a horvátországi Vrpolje faluban született Ivan Mestrovic, a XX. századi szobrászat kimagasló egyénisége. Hatása a század első felének egész európai, sőt amerikai művészetére is rányomta bélyegét. Nagyon mélyről indult. A múlt század utolsó éveiben az irni-olvasni tudó, farag- ványokat készítő pásztorgyerek — akinek rendkívüli tehetsége még a szegényes horváth— dalmát hegyvidéki környezetben is feltűnik — a giottoi legendára emlékeztető módon kerül Splitbe, majd Bécsbe. 1900 őszén, tizenhét éves korában kerül Bécsbe a Művészeti Akadémia előkészítő tanfolyamára, és 1904-ben fejezi be tanulmányait a szobrász és építész tanszakon. Mestrovié, aki mondanivalóját mindenkor magasfokú érzelmi telítettséggel ábrázolta, igyekszik kitörni a bécsi szecesszió dekoratív formaköréből. Rodin plasztikusabb és kifejezőbb alkotásainak hatása vonzza Párizsba, a nagy mester közelébe, ahol még 1905-ben sikerrel állít ki a Salon D’Automne- ben. Párizsban próbálja megvalósítani az első világháborúig terjedő korai korszakának nagyszabású tervét, a Koszovo-ciklust (1907—17), amely lényegében nemzeti Pantheon létesítését célozta az 1389-ben elesett hősök emlékére. Eszmei mondanivalóját a művész így foglalta össze. „A népi és nemzeti eszmék fejlődésének szintézisét akartam adni, szoborban és épületben kifejezni történelmünk legnagyobb pillanatainak emlékét és jellegzetes fázisait. Ugyanakkor a jövőbe vetett reményt is kifejezni, a természetben, a szabad ég alatt... Purgató- rium-féle volt ez a szabadsághoz vezető fáradságos úton.” A szobrászati alkotások tematikai alapját nép- költészeti mű, a Koszovói hősi énekek képezte. A koszovói templom, amelynek tervein és elkészült darabjain közel tíz éven át dolgozott — sohasem épült fel. A néhány megvalósult szobor azonban méltán szerezte meg számára az 1911-es római Világkiállítás nagydíját és a világhírnevet. A népi-nemzeti eszmény, szecessziós forma kiteljesedését, és bizonyos mértékig a bizánci hagyománnyal való kapcsolatot jelentette a művész számára a Koszovo-cik- lus. Az első világháború alatt Genfben, Londonban, és Cannesban él. Genfben kezdi el — a háború embertelen szenvedései elleni tiltakozásul — új szimbolikus művét, a Jézus élete relief-ciklust, amelyet azonban csak a második világháború után fejez be (1916—1954). Ez a különös alkotás végigkíséri Meát- rovié művészi pályafutását, mert jellegénél fogva alkalmasnak mutatkozott arra, hogy életének és korának drámai sorsfordulóit egyetemes érvényességgel szimbolizálja. A háború után hazájába visszatérve Zágrábban és Splitben élt. Mint a Zágrábi Aki Banovic Strahinija — márványtorzó *..* (MTI fotó — KS) Képzőművészeti Akadémia rektora és vezető szobrászprofesszora új művésznemzedéket nevelt fel, s az ő érdeme elsősorban, hogy a szobrászat — európai színvonalon — a legjellegzetesebb műfaja lesz az új jugoszláv képzőművészetnek. Meátroviéot ebben az időben a legnagyobb szobrászok között emlegetik már; művei, kiállításai (New York, Chicago, London, Párizs, Berlin, München, Bécs stb.) a két kontinensen egyaránt híressé teszik. A háború utáni első évek egy monumentális megbízás teljesítésének, a cavtati Ra- cic-mauzóleum felépítésének és szobrászati díszítésének munkájával telnek el (1920 —22). A következő években bizonyos lehiggadást figyelhetünk meg szobrászatéban: bekapcsolódva a korszak európai szobrászaténak élvonalába, átmenetileg a dörög és reneszánsz tradícióhoz fordul. A korszak kezdetén a zenélő, pontosabban a hangszert tartó női figurák csoportja áll. Másik összefüggő kompo- zíciós típusa az aktábrazo- lások csoportja (Táncosnő, 1924; A tengernél, 1926; Az álom, 1927; Fekvő asszony, 1929; Pszühhé, 1927). Ezek a torzók és aktkompozíciók a klasszikus női szépségeszmény hagyományának érvényre juttatását jelenítik meg Meátrovié művészetében. Lírai és drámai hangulatok, expresszív formanyelv, a márvány és a bronz anyagában rejlő szépség tökéletes kibontakoztatása jellemzi ezeket a műveket. A harmadik kompozíciós típus az emlékműveké: a reneszánsz költő (Marko Ma- rulic, 1924, Split) az egyetemalapító érsek (J. Stross- mayer, 1926, Zágráb). A nyilazó és dárdavető indián monumentális kettős emlékműve (1926—27, Chicago), és a Francia hálaemlékmű (1920, Belgrád), amelyben az antik Niké-kompozíció modern változatát alkotta meg a művész. A két világháború közötti időszak talán legszebb és legmonumentáli- sabb alkotása Grgur Ninski (a IX. században élt püspök a nemzeti kultúra megalapozója volt Horvátországban, az úgynevezett glago- lita írásbeliség megszerkesz- tője, amelyen az első horvát nyelvemlékek fennmaradtak, nyolcméteres bronzszobra (1929, Split) — itt az eszmei mondanivaló drámaiságát tökéletesen érvényre juttatja a túlzottan expresszív, lendületes megformálás. A második évtizedben építészeti feladatok kötik le nagyobbrészt energiáját és idejét. 1931—41 között készül el spliti háza (a mai Galerija Mestrovié, a knini Zvonimir-templom, az/ ota- vicei családi mauzóleum, a zágrábi Művészház, valamint a spliti Meétrovié- kápolna. 1940-ben, a második világ, háború kitörése után ismét a Jézus élete reliefciklussal kezd foglalkozni. A zágrábi Gestapo-börtönből való ki- szabadulása után, 1943-ban Rómában, illetve újra Svájcban folytatja a ciklust. Tíz évvel később — a rezigná- cióval, keserű-reménytelen számvetéssel telt utolsó pe_ riódusában — két év alatt (1953—54) elkészíti a hiányzó 12 reliefet. Művészetében ezek az alkotások az expresszív drámaiság csúcspontját, tartalom és forma megvalósult egységét jelentik. A háború után, 1946-ban, a New York-i Syracusa Egyetem hívja meg a szobrászati tanszék vezetésére, majd 1955-ben az Indianai Notre Dame Egyetem. Mit remélhetett az Újvilágban ez a hatvanon felüli, világhírű művész? Anyagi gondtalanságot, személyes szabadságot, szokványmegbízatásokat, sikert — és gyökérte- lenséget. Eszméinek vés törekvéseinek idegensége környezete számára, a hazafi örök és kielégítetlen sóvárgásának páncélszorítása végül gúzsba köti szobrásztehetségét. 1947-ben a Metropolitan Museum reprezentatív kiál. lítást rendez műveiből. Ez volt az első eset a múzeum fennállása óta, hogy élő művész alkotásai kerültek bemutatásra. A legnagyobb művészeti kitüntetések Birtokosa, egyetemek, művészeti akadémiák tiszteletbeli tagja lett Európában és az Egyesült Államokban, művészetét számtalan cikk, tanulmány és monográfia értékelte. Késői korszakának legjobb szobraiban a fájdalom, egyedüllét és rezignáció érzése jut kifejezésre. (Per- szephoné, 1946; Kontemplá- ció, 1952; Ember és szabadság, 1953). 1962. január 17-én halt meg az indianai South Bend- ben. Otaviceben temették el. Monumentális es századunkban szinte egyedülálló életmű lenyűgöző, tolszloji arányai bontakoztak ki művészetében. Dr. Bundev Todorov Ilona művészettörténész Markó Pál Titokzatos este Ha kertünkben táncolnak a virágok, csillag tükröz a tájon, s az erkélyen futókák lengedeznek: szégyenkezik a rózsa, hogy tüskéje van. Ilyenkor szívem órája a szerelemhez ketyeg, vérem átsüt a rózsaleveleken. Nézlek a lombok alól, mint harmat a virágszirmot — Majd valami át-remeg egymásba révedő tekintetünkön, hogy szinte fényét növeszti a világ! Szemed bölcsőjében ilyenkor csillagként ringatózom ... a szívedre bízom — a titokzatos estét. Cseh Károly * Tárgyilagosság Az égre nyíló szobák gőze fehérorgonák fürtjei Tetten érted a képzeletet ne engedd tovább züllenl Koponyád csöndjében — üvegbe zárt zúgó darázs — emlék forog Metaforák varázsvesszőin a hold fénye nedves homok Anteusz ujjával betont érint A Grassalkovichok címere Hatvanban Tapint Konstatál Nem zokog (Fotó: Szabó Sándor) A kocsi lassított. — De szép ez az emeletes ház — mondta Fazekas az agronó- musnak, aki egész délelőtt a kísérője volt. —Biztosan az orvosé, a kerület leggazdagabb emberéé. Az agronómus mosolygott. — Valóban az orvosé, de nem a leggazdagabb emberé. A leggazdagabb, a milliomos, a puszta szélén lakik. Mármint a volt puszta szélén, mert a pusztát, a hajdani „grófi szérűt”, ahogy mondani szoktuk, a város bekebelezte, a város kinyújtózott a puszta széléig. Fazekas már nemigen figyelt a múlt és jelen ecsetelésére, de még a presszóban is, amikor a búcsú feketét itták, azon töprengett, hogy biztosan csak amolyan mende-monda ez a pusztai milliomosról. És amikor elbúcsúzott az agronómustól, intett a sofőrnek, hogy tesznek egy kört, s meglátogatják a legendából szőtt embert. Alacsony, sovány, borostás arcú ember állt az udvaron, a vendégek láttán hátra parancsolta a kutyákat. Az új ház hatalmas, üveges verandáján egy öregasszony üldögélt. s amikor a kutyák elhallgattak, odakiáltott emberének: — Gyertek a verandára, csak nem az udvaron fogtok ácsorogni. — Jó, jó — mondta az öreg. És elindultak. Fazekas arról dünnyögött közben, hogy a téeszben jártak, valamit írni akar róluk és most azért jött ide, mert úgy hallotta, hogy itt a híres milliomos él. Az öreg arca meg se rebbent. Leültette vendégeit. Az asszony szó nélkül bort hozott. — Ez nem nova —tettele a kancsót és a poharakat. — Apjuk, töltsél. — Nem igaz a mendemonda? — kérdezte Fazekas, amikor megkóstolták a bort. Az öreg letette a poharat, néhányszor körbeforgatta. Felemelte a fejét, Fazekasra nézett. — Bár ne lenni igaz — legyintett. — Anyjuk, hozzál mán pogácsát is. Megvárta míg a felesége bemegy a szobába, aztán csendesen azt mondta; — Egy gyermekünk volt. ötvenhatban ő is ott volt a hangoskodók között, aztán a vihar után az egyik tekergővel kiment külföldre. Télen már levelet írt Ausztráliából. Meg küldött száz dollárt, tavaszon ötvenet, aztán még egyszer vagy kétszer. A levelek is elmaradoztak. Tizenöt éve nem tudunk róla. — Tegnapi sütés, kóstolják — csoszogott az asztalhoz az asszony. Leült, de már egyetlen szót sem szólt többet. — Nem kerestették? — Kerestettük mi, én magam mentem be a városba, a Vöröskereszthez, vittem a tőle jött leveleket is, de hiába. Talán egy év múlva kaptuk az értesítést, hogy valóban élt Ausztráliában egy ilyen nevű bevándorló, de eltűnt. Hová lett, hogy pusztult el, senki se tudja. — Lehet, hogy él valahol — mondta Fazekas, de maga se hitt szavainak. — Lehet. Azóta várjuk, várjuk, mert mi mást tehetünk. Itt minden az övé lenne, meg a családjáé, ha volt neki. Gürcöltem én látástól vakulásig, hogy legyen neki, mire hazatér. Sokszor még magamtól is megvontam a jó falatokat... Na, de igyunk is. Egy pillanatra rájuk szakadt a csend. Majd koccantak a poharak az asztalon. Fazekas az asztalkendőt bámulta. Nem volt ereje, hogy szokásához híven az öregember szemét, ráncait figyelje. — Mi úgy élünk most is, mint negyven évvel ezelőtt, egyszerűen, majdnem szegényesen. Pedig megtehetnénk, hogy másképpen éljünk. De hiszi, nem hiszi, nem visz rá a lelkiismeret. Felépítettem ezt a házat, fürdőszobával, pincével, a nyári konyAz egri székesegyház belső tere *
