Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-13 / 191. szám
6 NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 13., szombat Kultúra, közösség, cselekvés A kultúra kifejezést folyton folyvást forgatjuk, használjuk, alkalmazzuk, de ha pontos- jelentéstartalmát kellene meghatároznunk — zavarba jönnénk. Műveltség? Művelődés? Valami olyasféle, mégsem csupán' az. Mert a fogalomba beletartozik az érzelmek kultúrája is, meg a viselkedésé, s a szőlőművelésé nemkülönben. Ismerünk rendkívül kulturáltan viselkedő, finom érzésű fél-analfabétákat, és láttunk már részegen árokba heverni magas képzettségű értelmiségit. Kultúrateremtő volt a díszes faragványokat megalkotó pásztor, de kérdés, hogy bármit is meg tudna-e teremteni mai utódja, aki zsebrádión tánczenét hallgat miközben a gulya után jár. Falun nyitva hagyhatunk ajtót-kaput, s a buszmegállóban hagyott csomagot órák múlva is ugyanott leljük, pedig az általános iskolázottság alacsonyabb fokú, mint városon ... Mi hát a kultúra? Vannak, akik méréssel közelítenek hozzá. „Egy nép kultúrfoka szappanfogyasztásával mérhető”. Valóban? De hát ki tudja, használtak-e az antik görögök szappant, s Nausikaa azzal mosta-e kelengyéjét, amikor Odüsszeuszt partra vetette a tenger? „Ne tévesszük össze a civilizációt a kultúrával!” — háríthatjuk el a kérdést, összefüggés azonban mégiscsak van a kettő között. „A kultúra az értelmiség arányszámával mérhető." Bizonyos-e ez? Vagy talán inkább azzal, hogy mennyire kicsik a viselkedés, és életmódbeli különbségek egy nép különböző rétegei között? A kérdésről Németh László sokszor idézett gondolata így szól: „A kultúra nem tudáshalmaz, nem művészi produkció, hanem egy közösség belső vezérlő elve, amely az adott csoport minden érzését és cselekvését szabályozza.” A kultúra tehát több mint az iskolázottság, több mint a termelési szokások és ismeretek együttese, több minta könyv- és a színházjegy vásárlás mértéke, több mint illemszabályok elfogadása és betartása; minden beletartozik, de mindezeknél tágasabb összefoglaló fogalom, mely valahol mélyen etikai indíttatású, és tükrözi egy nép egész gondolkodásmódját, szokásrendjét, életfelfogását. A kultúrát mindig a nép teremti, belőle sarjad: legnagyobbjai is csupán pom- pás virágai a termő ágaknak, a fa nélkül nem létezhettek volna. Egy időben olyan elmélet is volt, mely szerint a népi kultúra a „magas kultúra” lesüllyedt változata. Mintha a földszint az emelet süllyedése folytán jönne létre! Fordítva lehetséges inkább: a népiből sarjadt a magasbatörő. Ezért hordja magán a „magas kultúra” (bár tulajdonképpen eleve helytelen a, merev szétválasztás) a népi-nemzeti jegyeket; Tolsztoj, Goethe, Shakespeare. Ady — népük jellegzetes képviselői, összetéveszthetetlenül. Még a legnemzetközibb korszak, a latin irodalomé sem rejti el, melyik himnuszt írta francia, s melyiket angol szerző. Nemcsak az irodalomban, a festészetben is így van ez, ki tudja, miért, de impresszionista festők közül is rögtön felismerjük, ki a magyar, nem kell hozzá se tulipán, se alföldi táj. A kultúra mindig egy adott nép alkotóerejéből fakad, a művész csupán szája, keze feldajkáló közösségének, kifejezi azt, és természetesen vissza is hat rá, egy vele, és naggyá általa lesz. Ebhez a szerves összetartozáshoz azonban nem elég a befogadás, a kultúra javainak „fogyasztása”. Annak tudomásul vétele, hogy vannak emberek, akiket azért tart el a többi, hogy írjanak, alkossanak, előadjanak — elvégre magasfokú munkamegosztásban élünk! — s a millióknak nincs más dolguk, mint karosszékben ülve fogyasztaniuk, amit mások előállítanak. Elmagányosodott emberek magánfogyasztásából nem lesz kulturális áramkör, sem pedig olyan műveltség, mely a viselkedést is szabályozná, ilyen esetben a diploma sem óvja az egyént attól, hogy cipőjét levesse a vonaton, vagy hogy elfordított fejjel haladjon el a földön fekvő mellett, mert nem érzi maga mögött a közösséget, amelyet puszta megjelenésével is képviselnie kellene, bármerre jár. A növény is elsorvad, ha éltető nedveket nem kap. Ha a kultúra vágott virágként kerül az egyéni kedvtelés vázájába, ott hervad el anélkül, hogy visszajuthatna az adott közösség gondolat- áramába, és hatni tudna rá. Közösség — talán ez a - kulcsszava az egész kérdéskörnek. A népi kultúra közösségekben született, olyannyira, hogy egyéni alkotóit nem is ismerjük. „A népi kultúra lezárult, muzeális kincs lett, az egykori paraszti élet eltűnésével” — halljuk gyakorta. De hát mi nem vagyunk-e nép? A görög polis, a város mesteremberei nem voltak parasztok. És maga a görögség mégis nép volt. A népet nem a foglalkozás teszi... Városi életformában, ipari munkában is nép a nép, kultúrát teremtő közösség. A mi korunk atomizáló, közösség- bomlasztó hatásával fenyegeti a kultúra áramkörét, de e hatással ellentétben új közösségformáló erők fakadnak, új csoportosulások születnek; emberek tömege keresi a valamilyen szempontból hasonlók társaságát (klubokban, szakkörökben, olvasókörökben, táncházakban, pávakörökben, énekkarokban stb.), és ha meglelik, ez tüstént meg is látszik rajtuk, magabiztosabbak, kiegyensúlyozottabbak s fegyelmezettebbek lesznek. Ezeket a kisebb-nagyobb közösségeket olykor csak néhány ember akarata és aktivitása — és sokak árvasága! — tartja életben. Biztonságossá akkor válhatnának, ha természetes közösségekre alapozódnának. Természetes közösség elsősorban a család, s — ha van kötőereje —, a település és a munkahely. Napjainkban, sajnos, szélfútta sátor lett a család is. Pedig ha kultúrát (s ezen belül érvényes norma-, érték- és szokásrendet) tudna közvetíteni, az visszahatna rá és összetartaná. Hol kellene elkezdeni? Talán az iskolában, a családi életre nevelés keretében, azzal az irányítással: „Olvass, énekelj, alkoss, hogy mindezt továbbíthasd majd a gyermekednek!” A nép kulturális örökséget közvetítő család mindenképpen cselekvő, tevékenysége tartalmat hordoz, és sikeresen nevel, mert esztétikum és etika egymásba kapcsolódó fogalmak. A kultúrát hordozó és közvetítő családok természetes* közösségként kapcsolódnak a tágabb csoportosulásokban, erősítik kötőerejét, színesítik, dúsítják cselekvéseiket. A kultúra népi jellegének megőrzése, új korban új tartalommal való megtöltése csakis közösségi cselekvés útján jöhet szóba. Ehhez azonban elengedhetetlen a kultúra tekintélye: hogy ne csak azt tanuljuk, ne csak azt tartsuk fontosnak, ami hasznot hoz, amiből élünk, hanem azt is, ami szebbé, értékesebbé, emberibbé teszi az életünket. Mert hiszen ebből is élünk, kultúra nélkül sivárrá válik a lét, elsorvadnak az emberi kapcsolatok, és az ürességet nem töltik be a megszerzett javak. Élni tanítani, igazi,' gazdag és színes életet élni: ez ma elsőrendű feladata mindenkinek, aki embereket nevel. (B. £.) Nagy Sándorné: A legtöbbet önerőnkből értük el. A környéken már mindenki jó ismerősként üdvöz. li őket. A megyében számos helyütt felléptek, de hírük még messzebbre is terjedt az évek során: adtak műsort a fővárosban, a Mezőgazda- sági Múzeumban, Gödöllőn s legutóbb Pusztavacson, az ország közepén megrendezett nagy békefesztiválon. A terpesi asszonykórus fellépését mindenütt nagy tetszéssel fogadták. Csaknem két és fél évtizeddel ezelőtt szervezték meg Terpesen az énekkart. Az alapítótagok közül van, aki ma is énekel a kórusban. A vezetők, természetesen változtak időközben, de a stílus, a jelleg megmaradt: a vidék szép, tiszta palóc népdalait mentik át a mába. Nagy Sándorné tanítónő kilenc éve áll a kar élén: — Tizenketten vagyunk, fiatalok, idősebbek egyaránt. Nemcsak a régi dalokat, a népszokásokat is kutatjuk, azokat, amelyek elsősorban Terpesen és környékén gyökereztek meg. Ebben régóta segít minket Nagy Miklós, az egri tanárképző főiskola adjunktusa: mindig az eredetit, a tiszta forrást találjuk meg. — Az eddig elért sikerek nyugtázzák is ezt... — Három alkalommal nyertünk kiváló minősítést országos seregszemlén, de több más díj is birtokunkban van. Mégis, ami a legérdekesebb : annak örülünk a legjobban, ha itt, közvetlen környezetünkben tetszik a műsorunk, ha a falubeliek mondják el, szépet kaptak tőlünk. — Magáénak érzi hát Ter- pest az asszonykórus? — Szinte nincs olyan esemény, ünnep, amelyen ne szerepelnénk. Jómagam a művelődési ház vezetője is vagyok, minden hétfőn este itt próbálunk. A községi tanács a tőle telhető legtöbb segítséget megadja, a termelőszövetkezettől autóbuszt kapunk, ha fellépésre indulunk. — De van-e egy igazi gazda, patronáló? — Sajnos nincs. A legtöbbet önerőkből értük el. A népviseletet, a kosztümöket mi magunk készítjük, és sok egyéb kiadást is vállalunk. Előfodult, hogy nem tudtunk volna eleget tenni egy meghívásnak, ha nem fedezzük a költségeket... Vajon mi tartja össze ezt a tizenkét asszonyt? Végh Menyhértné alapító, tag: — Egyszerű ez. Szeretünk énekelni, szeretünk együtt lenni. Ha fáradtak vagyunk, akkor is mindegyikünk ott van a próbán. A lelkesedés, meg a szorgalom ami ösz- szekovácsol. — Klári nénit a rádió népzenei műsoraiban is gyakran hallani. — Évekkel ezelőtt kötöttek szerződést velem. Lánykoromban summás voltam, sokan kérik tőlem az akkori dalokat. Jól emlékszem a betlehemes játékra, a búcsújárásra, két kötetben is szerepelnek az általam gyűjtött nóták. Felelevenítettük fiatal korom „planétahúzását”: akkoriban így játszadoztunk, hogy ki találjuk melyik lány mikor megy férjhez. Tudja, rólam azt tartják, bolondja vagyok az éneklésnek. Abbahagytam volna én már öreg fejjel, de egyszerűen nem tudom. Ahogy az asszonyok mesélik, nagyszerű a hangulat, minden fellépésükkor. Huszár Andrásné férje is besegít a népi játékok előadásába, Nagy Sándorné iskolásai gyakran részt vállalnak a műsorokban. Az asszonykórus tagjai, ha idejük van, ellátogatnak az énekórákra: hadd tanulják-ismerjék a gyerekek a régi népdalokat. Lakatos Istvánná arról híres a körben, hogy szépen tud szólót énekelni, Madarász Mihályné a ruhák varTiszta forrásból Tizenkét asszony egy kórusban Madarász Mihályné is maga varr ja a menyecskeruhát. Két régi kórustag: Huszár Andrásné és Végh Menyhértné. (Fotó: Perl Márton) rásában jeleskedik. Nagyon szép a terpesiek népviselete. A piros fodros alj alatt három alsószoknya, a csipkés ingvállon gyöngyöt viselnek a nyakban. A borítékos főkötő gazdagon díszített, s mindegyik eleme nagyanyáinktól való. Az asszonykórus ünnepi kosztümé egyébként az egri Dobó István Vármúzeum szakvéleménye szerint is korhű. A terpesi asszonykórus hírnevet szerzett falujának. Munkájukhoz, további műsoraikhoz, fejlődésükhöz megérdemelnének több segítséget. .. Mikes Márta Akár hiszi uraságod, akár nem, a mi üzemünket is elérte a gazdasági társulások, kisvállalkozások mindent elsöprő hulláma. Ne mondja el senkinek, de így van, a főnökömet, Szim- csák művezetőt magunk között már gebinenciás uramnak hívjuk! Tudja, a felesége megpályázott egy bérelhető illatszerboltot, megnyerte a versenytárgyalást, s amióta megnyílt az üzlet, a főnökkel alig lehet szót váltani. Főállásban művezető, fusiban meg a hitvesénél anyagbeszerző. Volt olyan eset, hogy fontos alkatrészeket, műszereket kellett kivételezni a raktárból, hát fogtam magam, busszal kimentem Rákoskeresztfelsőre, mert ott van az üzlet, a nőtől vettem egy tubus borotvakrémet, vele meg aláírattam a raktári kivitelezőt. És tudja, hogy Szappanos Jenő, a karbantartók vezetője mibe vágott bele? Mivel az eredeti szakmája pék, hát betársult egy maszek sütödébe. 0 irányítja áz, éjszakai sütést. Reggelenként a Ladáján behoz húsz, huszonöt vekni friss kenyeret, eladja, aztán napközben csak a horkolását halljuk a gyárudvaron, mivel itt piheni ki az éjszakai fáradalmakat. Világos?... És még nem említettem Bölönyei bácsit, az anyag- beszerzőt, akinek a fia magántaxis. A gyerek reggel hattól este hatig, az öreg meg este hattól éjfélig nyomja a pedált, mert nagy szükségük van a pénzre. Úszómedencét építenek a villa mellé, és ilyen célra ma még nem adnak OTP- hitelt állítólag. Nem akarok dicsekedni, de nálunk Cirokseprű névvel takarító közösség is alakult. Akár hiszi uraságod, akár nem, komoly felnőtt emberek, technikusok, bérelszámolók, műszaki rajzolók a munkaidő befejeztével nekiállnak porszívózni, pókhálózni, lépcsőt mosnak, a mellékhelyiségeket takarítják... És ez még nem minden!... Van, aki a késztermékeket csomagoló ládázó vállalkozás tagja, mások tervező, rajzoló munkákat vállaltak, aztán alakult munkaközösség új technológiák kísérleti gyártására, egyszóval mindenki benne van valamilyen kisvállalkozói buliban... Állítom, uram, ha valaki egyszer bekiabálna az irodákba, műhelyekbe, hogy „Kisvállalkozók, sorakozó!”, egy teljes menetszázad ösz- szejönne belőlük. Mit kérdezett uraságod? Hogy én mit csinálok? Tudja az a helyzet, hogy mivel mindenki a kisvállalkozásokra koncentrál, ezt egy kicsit a termelés sínyli meg. A tervek szerint külföldi megrendelésre az első félév során ezer darab kanírozott burkenádlit kell gyártanunk. Namármost! Januárban mindössze tíz burkenádli készült el. Ezért a főnökség úgy döntött, hogy újabb embereket tanítunk meg kanírozni, akik majd bedolgozóként segítik a gyártást. Így aztán alakult egy kisvállalkozói csoport, amelyik a kanírozók képzését irányítja. Ennek a csoportnak lettem a tagja én is. Ja, és még egy! A januári gyenge termelési eredmények láttán a vezetés elhatározta, hogy 940 darab kanírozott burkenádli elkészítésére szerződést kötünk egy termelőszövetkezet melléküzemágával, mert ugye az exportnak menni kell, azzal nem lehet leégni. És most kapaszkodjon meg uraságod! A burkenádlit a szövetkezet is kisvállalkozásban állítja majd elő. Kiss György Mihály
